Angyalok piszkosfehérben – Branczeiz Anna versei a Debütben
1990 novemberében születtem Székesfehérvárott. Jelenleg az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mester szakos hallgatójaként modern és kortárs magyar irodalommal, főképp Radnóti Miklós és Lator László költészetével foglalkozom. Kamaszként rengeteg verset írtam, aztán egyetemistaként inkább csak mások verseivel foglalkoztam. Tanulmányaim és kritikáim több helyen is megjelentek. Költői énem az ÚjNautiluson tűnt fel először, két versem az Esőnél áll megjelenés előtt.
Angyalok piszkosfehérben
Branczeiz Anna versei a Debütben
Aki angyalnak hív
Nem láthatod – néha az angyalok leveszik
a szárnyaik. A kuckójukban könnyezve,
piszkosfehérben ülnek hallgatag –
fojtó csendjük megnyugtat
téged – miattad ádáz küzdelmet vívnak
a bennük is bujkáló ördögökkel – kacajjal
leplezik sérüléseik – láthatatlanok előtted,
de előttük minden látható,
sérülésed nyílt titok.
Angyalok szerelme
Utódom nem lesz, mert nem akarom, csak
ketten leszünk, a világ terheit szerinte ketten
alig bírjuk. Az angyaloknak úgysem lehet
gyerekük. Keresztülvágni a világon,
minden korszakon, megváltani
mindenkit, emlékezni és írni – hontalan lelkek
nem lehetnek magukért. Ez az összefonódás sem
tarthat soká –
Már egy másik világban lenne dolgunk.
Felnőttünk
Nem tudnék segíteni, ha most nem
álmodnánk – magyarázod, közben
leemelsz a kötélről. Nem vagyok könnyű
eset – bennem laknak a félelmeid:
magadra maradsz, ha nem cipeled
mindenki bánatát.
Tartasz a megtorlástól,
dühös leszek – mint gyerekre a hiányzó
lecke miatt, pedig szeretlek – néha elég
nagy vagy, hogy végtelenül türelmes
legyél velünk.
Álomból, nyugtatóval
Nyugtalanító képzetek a kezdet és a vég,
a fejemben rácsok – az ablakon át ködös,
kábult ébredés, álomból, nyugtatóval guruló –
vaságyon szédülés a földgolyó forgásával;
szívem dobogását visszafojtva hallgatom,
a madarak szívverését:
engedem, hogy a vállamra szállva
belém vájják karmaik – ez a fájdalom
nem fáj – ők szabadon repülnek,
apró fejük törékeny gondolataiban
nem rakhat örökös fészket a halál.
Az ős valami
Koncentrikus körök elmosódott
tükörképét láttam benne,
félve nyúltam a hiány után,
a szavak elmozdultak a helyükről
és lett belőlük egy hárompontos képzavar.
Jó lenne újra kezdeni
„hogy tiszta legyen majd az ünnepekre”
Jó lenne jegyet váltani és elmenekülni
önmagamtól is, mert én vagyok
magamnak a legnagyobb ellensége.
Kibérelnék egy szobát, kilátással
az egész világra és felkapaszkodnék
az expresszvonatra, hogy ne fájjon.
Indulás előtt átnézném az összes
emlékemet és törölném mindegyiket –
nem akarom a jövőre hagyni.
Fejben még ellenőrizném, hogy
rendben marad-e, ami fontos, csak
már a javítgatás nem érdekel.
