Egy beszélgetésre készülve az ember könnyen hiheti azt, immár milyen sokat tud interjúalanyáról. Kabdebó Lórántról nem lehet sokat tudni, amíg nem kezd ő maga mesélni életéről. Még a mellékesen megemlített momentumok is kész regények – például, hogy Barcsay Jenő unokaöccse, vagy hogy neki volt elsők között az országban laptopja.

Azon töprengtem, nem lesz-e zavaró az olvasóknak, ha mi itt most tegeződni fogunk. Elvégre az irodalomtörténészek doyenje vagy, aki kerek 80. születésnapját ünnepli. Aztán arra jutottam, ez a barátságos közvetlenség nagyon is hozzá tartozik a lényedhez – például, hogy kedvesen emlékeztettél a tegeződésre –, tehát nem fogom megkerülni. Hogy viszonyulsz a tekintélyhez? Nem lenne hízelgőbb, ha mindenki tanár úrnak szólítana? Vagy professzor úrnak?

Én mindenkit magammal egyenrangú emberként fogadok, mindegy, hogyan szólít, vagy én miként nevezem. Az első oktató, akivel összetegeződtünk, Sarkady János volt. De a forradalom után a klasszikafilológiai szakma nagy részét eltávolították az egyetemről. Utolsó óráján már a „Nárcisz tanszéken”, a Váci utcai, egyetemmel átellenben lévő presszóban búcsúztattuk. Különben ez alkalomból ittam először konyakot életemben. Ugyanakkor a professzorral, aki – nagy szerencsémre – kiosztotta nekem életre szóló feladatként a Szabó Lőrinc-életmű feldolgozását, évtizedekig magázódva tárgyaltunk, és csak amikor már magam is professzorként hívtam résztvevőként az első rendszerváltó konferenciánkra a pécsi egyetemen, akkor „mertem” – mivel a régebbi magázódást szégyelltem volna folytatni – tegezve köszönteni.

De hiszen ez nemcsak a magam problémája. Barcsay Jenő mesélte, hogy amikor egyik festőtársa rábeszélésére egy hétvégén aláírta a kommunista pártba való jelentkezését, és ezt követően elolvasta a szervezeti szabályzatot, mindaddig nem tudott aludni, míg egy visszavonó levelet nem írt, és dobott be a postaládába. Ennek pillanatok alatt híre ment. Amint a szomszédságában lakó Kodállyal találkozott, a nagy mester súgva megkérdezte: „Még mindig szabadon van?” Így, magázódva! „Mert én soha nem mertem tegezni, milyen nagy szégyen lett volna, ha ő nem tegezett volna vissza.” Én, az édes unokaöccse is így voltam vele: „Jenő bácsi”, és „tetszik”.

Feleségemmel ugyanakkor nagy szeretettel tegezték egymást.

De van ellenpéldám is. Szentkuthyt, amikor megismertem, a magamkorúak „bácsizták”. Én szemébe mondtam: „Az én számomra te Miklós vagy és maradsz!” Együttmunkálkodásunkra bizonyíték a Frivolitások és hitvallások című hatalmas interjúkötetünk, vagy a katedrálisokról folytatott beszélgetésünk (Elveszett otthonok? Megtalált templomok!) a párizsi Europe-ban.

De még dékán koromban is kerültem nehéz helyzetbe a megszólítással. Amikor a fiaim-korú, de már általam akkor is nagyra becsült miniszterelnökkel találkoztam. Rang vagy a kor?

Éppen ezért én segítem beszélgetőtársaimat: miután tegezve szólítom meg őket, hozzáteszem, kérlek, te is tegezzél vissza.

Különben tanítványaim rendszerint „tanár úr”, „professzor úr” megszólítással zavartalanul tegeznek. De kitüntetésnek veszem, ha valaki annyira bízik bennem, hogy Lórántként szólít.

És más tekintélyek? Voltak-e és kik eddigi pályád során, akár egészen fiatal korodban, akikre „áhítattal” néztél fel, és meghatározó személyekké váltak számodra?

Ott voltam Kodály Zrínyi szózata című kórusművének bemutatóján. Egy órát tapsoltunk, ünnepeltünk. A forradalom idején de mennyit hallhattam a rádióban megrendítő hangjait! Utóbb évtizedekig kellett várnom, míg lemezen megszerezhettem. Közben a gallyai üdülő uszodájában egy medencében úsztunk Kodállyal. Ő volt az állandóság a számomra. Amikor halálhíre érkezett, azóta tudom, hogy én is meg fogok halni.

Amikor ókorásznak készültem, Moravcsik Gyula és Borzsák István órái voltak a meghatározók számomra. Most örömmel láttam, Moravcsik egyik írása érettségi tételként szerepelt. Borzsák Tacitus-szemináriumán tanultam meg a szövegértelmezést. Ha értem az Eszméletet, akkor Borzsák magyarázatainak köszönhetem. És mindjárt megemlítem a fordításról vallott elveik alapján vitapartnerét: Vas Istvánt, atyai barátomat. És feleségét, Szántó Piroskát. A szentendrei vasárnap délutánokat. Pista ott egyszer azt mondta: „Én már mindezt megúsztam, csak titeket, fiatalokat féltelek a jövőtől”. Mire én azt válaszoltam: „Pista, gondolj Max Jacobra! Valószínűleg ő is így gondolhatta. De jártam Saint-Benoît-sur-Loire-ban, a kolostorban, ahonnan elhurcolták egy feljelentés alapján.”

Kismonográfiát írtam Lakatos István és Jánosy István költészetéről (hogy elfeledték ezt a két nagyszerű költőt! Nagy kár). Lakatostól már nem fiatalon tanultam (ő meg Szabó Lőrinctől) a mondat csodájának tiszteletét. Megtisztítását minden lompos sallangtól, logikai ívének kifeszítését az érzelmi feszültség megtartásával. Prózaíróinkat is eszerint értékelem. Ennek betartásáért tartom Esterházy Pétert a huszadik század második fele legnagyobb magyar prózaírójának. (Hál’ Istennek, ezt még időben szemébe is mondhattam, bárha poénkodva hozzá is tettem: noha mondataiddal nem szoktam egyetérteni. Valószínűleg elnyertem tetszését, mert a legközelebbi alkalommal felesége emlékeztetett a mondásomra, és elismételtette a Müpában, az egyik szünetben.) Jánosy Pistát pedig a szavak létértelmező tartománya kiterjesztőjének, rokona és költő-elődje, Berzsenyi reinkarnációjaként tartom számon. Egyik költözésünk alkalmából lefekvés előtt lábamra esett egy könyve, és az egyik Seneca-dráma fordításánál nyílt ki. Olvasmányadósságnak véltem, az éjszaka maradék idejét Jánosy Pista fordítása dikciójában és szavai csodálatos összeválogatásában gyönyörködve töltöttem.

 Székesfehérváron a 12 legszebb magyar vers című konferencián 2012-ben (Fotó: Boldog Zoltán)

Az irodalomtudományban kit tartasz leghatásosabb mesterednek?

Meghatározó mesterem Szauder József lett. Életem mindmáig legfontosabb tanulmányát, a Szabó Lőrinc személyiség-látomásáról szólót első mondatával megdicsérte, majd két órán keresztül szidalmazta, utána összefirkálva visszaadta, és megjegyezte: leközlöm az ItK-ban, csak egy kérésem van: az elején két fogalmat vezetsz be (az aktort és a nézőt, mint a Szabó Lőrinc-vers belső drámájának egymással feloldatlanul küszködő meghatározóit), ezeket, kérlek, pontosítsad. A többit, amit mostanáig beszéltem, akár el is felejtheted. Amikor azután elkezdtem megigazítani a tanulmányt, akkor vettem észre, hogy minden megjegyzését és odafirkált glosszáját nagyon is komolyan kell vennem ahhoz, hogy eleget tegyek az „egyetlen” kívánalmának. Tanárként ezzel, az önállóságot szabadon engedő, mégis a lényegre koncentráltató módszerrel sikerült – amikor sikerült – utódaimat felnevelnem. Mert nemcsak a mester módszere a meghatározó, a tanítvány kapcsolódási készsége éppúgy szükséges egy jó munkakapcsolathoz.

Amit pedig ekkor a Szabó Lőrinc-líra jellemzőjeként fedeztem fel, azt – azóta szellemi kalandozásaim közben rátaláltam –, a 20. század legnagyobb fizikusai, például Heisenberg, hasonlóképpen fogalmazták meg: „A kvantumelmélet, mint Bohr kifejezte, arra emlékeztet bennünket, hogy az élet harmóniájának keresése közben sohase felejtsük el: az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk.”

Csalódtál is példaképekben?

Nem példaképben, barátban. Egyetemista korunkban naponta együtt sétáltunk, beszélgettünk. Mi mindenben értettünk egyet! A forradalom után megpróbáltunk egy újabb lapot összehozni, de fájdalmas kompromisszumok árán is a Szavunk csak egyetlen számot ért meg. Benne ő írta meg – kitűnően – Szabó Lőrinc nekrológját. Ő hívta fel Vas István Rapszódia egy őszi kertben című kötetére a figyelmemet egyéves évfolyam-találkozónkon, talán utolsó együttlétünk alkalmából. Fábry Zoltánra is ő hívta fel a figyelmem. Mégis, amikor A vádlott megszólal című magyarságmentő röpiratát is tartalmazó Stószi délelőttök című könyvét készítette megjelenésre, már szembefordult vele. Maga Fábry panaszolta nekem Stószon, amikor meglátogattam, és mutatta közös fényképeiket akkoriban volt látogatóival, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval. Egyszer meglátogatott miskolci tanár koromban, anyám megjegyezte: ő a barátod? Miért nem néz a szemébe, akivel beszél? Évtized múlva felpuffadt, alkoholista fejét látva egy konferencián rákérdeztem: ez az ember kicsoda? Ennyire megváltozott. Már nem él, megmondhatnám a nevét, mégsem teszem. Megszenvedhetett életéért.

Egy másik egyetemista barátomat dékán koromban én kértem, jönne hozzánk másodállásban tanítani. Jó szakember, érdekes előadó, szerették a diákok is. De egyszer, miközben az akadémiai üdülőben nyaralt, véletlen-akarattal elfelejtett eljönni az államvizsgára, ahol ő volt a kijelölt elnök. Én bocsátottam el, de azonnal, mondván: a diákokkal nem szabad játszani.

Korán eldőlt nálad, hogy tanárember leszel? Van ebben családi örökség is?

Kései gyermek voltam. A szüleim házassága után hét évre születtem. Elkényeztetett, a széltől is óvott fiú. Apám 36 hónapot töltött az első világháború frontjain, majd elvégezve a Műegyetemet, a trianoni veszteségek után megnőtt értékű üdülővidék, a Mátra kapujában lévő kisváros, Gyöngyös közüzemének mérnöke, a háború után igazgatója volt. Hozzá fűződik a hegyvidék víz- és villanyrendszerének kiépítése, a Mátra-vasút, az ostrom idején a Büchler-malom gőzgépe segítségével a város nappali víz- és esti villanyellátása.

Miért kellett mégis Pesten születnem? A szülés bonyodalmai miatt a Rökk Szilárd utcai híres Bábaképzőbe irányították anyámat. Oda, ahol korábban Pilinszky is született. Anyám unokatestvérénél lakott áldott állapota utolsó hónapjaiban a Kálvária téren, naponta a józsefvárosi templomig sétált hálát adni, hogy gyermeke lehet, avagy érezte előre a bonyodalmakat, és félt. Hiszen keresztelőmre se jöhetett el, akkor operálták. Ezt a sétaútját jártuk végig feleségemmel 1974-ben, a karácsony előtti vasárnapon, miután anyám nagybetegen elbúcsúzott tőle.

Mérnök leszek. Vitathatatlan tény. Apámmal jártam havonta kétszer a Mátra vízműveit és trafóállomásait ellenőrizni. Ha játszottam, az udvaron tavat, csatornákat, völgyzáró gátat építettem.

Mígnem életem talán legunalmasabb nyaralásakor, a forint bevezetésének napjaiban (éppen most hetven éve!), Hajdúszoboszlón, ebéd után minden délutánomat olvasással töltöttem, mert szüleim a sarki újságárusnál vettek hazafelé sétálva naponta egy-egy ponyvát, olvassam, maradjak csöndben, hagyjam őket békén aludni. Hozzászoktam az olvasáshoz.

A ponyva primitív mondatait hamar váltotta Jókai, az első száz kötet a jubileumi kiadásból, az volt meg apám könyvtárában.

A nyolcadikat és az első gimnáziumot Egerben jártam, akkor már a Háború és békét, majd Shakespeare királydrámáit olvastam. És Marczali világtörténetét, melynek egyik-másik kötetét apám kölcsönkért, majd látva örömömet és elmerülésemet benne, megvette kollégájától az egész sorozatot.

Amikor apámat továbbhelyezték Miskolcra, a Földes Gimnázium diákkönyvtárában szisztematikus olvasóvá nőttem, Pápay Sándor és Bándi Géza történelem- és magyartanáraim útmutatása alapján. Amikor megnyertem az országos tanulmányi versenyt magyar irodalomból, megkérdeztem anyámtól: „Apus haragudna-e, ha mégsem mérnöknek tanulnék?” Apám csalódottan ugyan, csak annyit mondott: „Fiam, az én szakmámban a nevem fogalom, a fiamat is megbecsülnék, az irodalomhoz nem értek, ott magadnak kell helytállnod magadért.”

Akkoriban idősnek számító szülők gyermeke voltam, mégis megérhették talpra állásomat a szakmában. A szakdolgozatomat és az egyetemi doktori disszertációmat anyám gépelte, majd két évtizedig tanulmányaimat és kandidátusi értekezésemet úgyszintén. Apám pedig nyugdíjas éveiben cikkivágataimat gyűjtötte, rendezte. Ezek ma már a Miskolci Lévay József Muzeális Könyvtár gyűjteményében találhatók.

A pályára igazító Pápay Sándort utóbb megkértem, bölcsészkarunk tanáraként segítsen a munkámban. A magyar szak szigorú, mégis egyik legnépszerűbb oktatójaként, barátként és tanácsadóként élete szó szerint az utolsó napjáig részt vett a karalapítás nehéz feladatában.

 (Fotó: Magyar Művészeti Akadémia) 

Ha már a családról beszélünk, tudsz valamit arról, honnan ered és mit jelent a különleges hangzású Kabdebó név?

Magyar–örmény család, az erdélyi tatárjárás után a bölcs Apafi Mihály fejedelem hívta be országába Moldvából az örményeket, és adta nekik a felégetett Szamosújvárt, építsék újjá a maguk számára. Akkoriban két város létesült a barokk Európában körzővel-vonalzóval: Szentpétervár és Szamosújvár. Az örmények jó magyar hazafiak lettek, az aradi tizenhárom között is két magyar–örmény tábornok áldozta életét.

Családunk örmény neve a hagyomány szerint Jeszaján volt. Mitikus magyarázata: Izajás fiai. Talán valamely kolostor környékéről vezetve származásunkat. Valóságosabb magyarázata: a román tükörfordítása valamilyen céhjelzést követ. Cap de bou. Ökörfej. Különben ez van Moldva címerében is, és ez szerepel az első moldvai kőnyomatos bélyegen. A háromféle Kabdebó családból mi a talpasi Kabdebók ágából származunk. Nagyapám Vasasszentivánt volt jegyző, ottani birtokain nőtt fel apám is. Trianon után otthon maradt, a magyar érában főszolgabíróságot vállaló bátyja, Kabdebó Gerő a Cegei-tó partján élt, szomszédos birtokos volt Wass Alberttel. Amikor a családi sírokat felkerestük Lászlóffy Ali társaságában, ő ujja begyével tapogatta ki az egyik megdőlt, mohosodó sírkövön Vertán Tekla dédnagyanyám nevét, akin keresztül vagyunk rokonságban Dávid Katalinnal, a kultikus erővel sugárzó keresztény művészettörténésszel, akivel hol Rómában, a Magyar Intézetben futunk össze, hol a Schéner Mihály festő barátunk születésnapját köszöntő díszvacsorán, amelyet a Parlament akkori elnöke rendezett hivatalában. Apám anyai nagyapja Szamosújvár köztiszteletben álló tiszti főorvosa, Kovrig doktor volt, róla mesélte apám is, Barcsay Jenő bácsi is, hogy a helyi börtönben hosszú raboskodás után elhunyt Rózsa Sándor fejét az ő közreműködésével küldték el ’a királynak’. Gondolom, valamilyen múzeumnak, mert nemrég a tévében mint a Rendőrségtörténeti Múzeum féltett kincsét mutogatták. (Mikor a családi sírok keresése után visszaértünk Kolozsvárra, Páskándi Géza elém állt: „Láttad-e a börtönt?” „Persze, hogy megnéztem Rózsa Sándor sírját, hiszen dédnagyapám vágta le a fejét.” „Csak azért, mert én meg három évig raboskodtam ott 1956 után. Ezt ne felejtsd el!”)

Milyen hatásokra kezdtél a 20. századi magyar irodalommal foglalkozni?

Estéimet a Zeneakadémián és az Opera kakasülőjén töltöttem. Bartók! Egyetemista korom meghatározó élménye. Bartha Dénes professzor előadásai nyomán, a Váci utcai Bartók Teremben vált a zenéje egy életre meghatározómmá. Barcsay Jenővel nem a rokonság kapcsolt össze egy életre, hanem ahogy első fontos beszélgetésünkkor mindkettőnk a legnagyobb tisztelettel ejtette ki Bartók nevét. A Kieselbach Galéria Juhász Ferenc-kiállításának emlékfalára a napokban írtam: számomra ő volt Bartók jelenléte a költészetben. Első írásom a forradalom előtt egyetlen számot megért, Tiszta szívvel című bölcsészkari folyóiratban éppen Juhász Ferenc Virágok hatalma című kötetéről jelent meg. Megírása idején szédülten szaladgáltam Budapest utcáin, egyeztettem magamban a Divertimento második, meg a Zene harmadik tételének, és Az éjszaka zenéjének világát A szivárványszínű cethal meg A mindenség szerelme, valamint A csönd virága költészetével. Csak egy, a művészetekbe szakadt kamasz tud ily lelkesen rajongani, mint tettem én akkor.

Ebből a rajongásból érett fejjel is megőriztél valamit?

Sikerült megőriznem. Örültem, hogy egy ilyen világraszólóan nagy költő kortársa lehettem. A róla készült írásaim maguk egy új kötetet kitehetnek. A Halott feketerigó és a Fekete Saskirály világirodalmi rangú ünneplése a felszabadult gyönyörnek, szerelmes életnek, illetve a személyiség öntépő vizsgálatának.

Szabó Lőrinc költészetével hogyan kerültél kapcsolatba? Esetleg sikerült még vele személyesen is találkoznod?

Szabó Lőrincet egyszer láttam, 1957 tavaszán, a Kossuth Klubban, a Shakespeare-szonettek újabb kiadásának a könyvbemutatóján. Nemsokára már csak egy tekintetet hoztam magammal emlékül Szabó Lőrinc temetéséről: a sír másik oldalán álló Németh László tekintetével kapcsolódhattam össze egy pillanatra. Kreolra sült arcában a világoskék szem messze világított, és találkozhatott vele az én rajongó, kíváncsi-fürkész nézésem. Ezt később elmondhattam Németh Lászlónak személyesen is. Ő adta áldását Szabó Lőrinc-kutatásaimra is, két levelében is hangsúlyozta a feladat fontosságát, nemzeti értékként kezelését: „Látom, hogy Szabó Lőrinccel foglalkozol. Ő is egyike azoknak, akiket szép csendesen ki akarnak iktatni a köz-emlékezetből. Nehéz, de szép feladat e könnyelmű feledés s bűnös feledtetés ellen dolgozni.” (1966. november 17.) „Örülök annak is, hogy Szabó L.-könyved halad […] hiszem, hogy a társadalmilag hálátlan téma ebben az esetben is nagy szellemi s mesterségbeli gazdagodással fog járni: hisz a kritikus pályája a tehetsége mellett elsősorban a szegődésétől függ – hogy mire teszi fel magát.” (1967. szeptember 15.)

Fiatal tanárként két nagy kortársunkról írott portréval jelentkeztem. A Németh László-írás irányt adó atyai barátot szerzett magam és családom számára. Szabó Lőrinc halála után Összegyűjtött versei megjelenése adott alkalmat a másik számvetésre. Szabolcsi Miklós, aki ekkoriban vétette meg az Akadémiával a hagyaték jelentős részét, amikor kandidátusi témát kerestem, találta ki: „Most írt egy jó tanulmányt Szabó Lőrincről, foglalkozzon vele”. „Én, a taknyos kezdő?” „Mások úgyis félnek tőle.”

Két évtized múlva Cs. Szabó László a párizsi Irodalmi Újságban „a nyugati világ főhajtásaként” írta: „Megdöbbentő a magyarok mulasztása. A két Nyugat-nemzedékből egyetlen nagy költő van megváltva: csupán Szabó Lőrincnek van háromkötetes életrajza, testes kötetek, teljes és viszonylag végleges, a szó nyugati értelmében, une biographie définitive, ahogy a franciák mondják. K. L. a szerzője.” De hasonlót írt itthon is, a Kortársban Sőtér István, Szabó Lőrinc és összegzője címmel.

Miért féltek tőle, ahogy Szabolcsi fogalmazott? És miért akarták (Németh László szavaival) kiiktatni a közemlékezetből?

Én meg féltem, hogy ide lyukadunk ki. Máig kibeszéletlen problémák kereszttüzébe kerülünk. Pedig közzétettem mindennek pontos, pró és kontra dokumentumait egy vaskos könyvben, Szabó Lőrinc „pere” címmel. De dokumentálva felsorolta mindezeket Horányi Karcsi barátom kétrészes, nagy terjedelmű ItK-beli tanulmányában is. Elvi kérdéseivel Kulcsár-Szabó Zoli is foglalkozott monográfiájában. Hiába. Lecsonkolva, hallomás-adatokra hivatkozva sorolnak újra meg újra, az 1945-ös igazolásától kezdve vádakat. Pedig csak annyi történt, hogy a húszas években a kommunizmus kapitalizmus-kritikáját, a harmincas években a nácizmus világot átrendezni akaró problémáit gondolta végig, baráti körében, hangosan, a maga szokásos „hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz” modorában. A meggondolt gondolat meg nem gondolt gondolatként, bumerángként visszahullott rá. Az ő számára mindez ’csak’ volt, mert mindent elenyészőnek tartott a versen kívül. Verseibe pedig a lét végső problémáit eresztette. És csodálkozott, hogy barátainak jó részéből ellenségei lettek, akik utóbb vagy megbocsátottak neki, vagy ki akarták irtani. Látjuk ma is, hogyan kerül egy-egy közszereplő, sokszor akaratlanul, a politika gerjesztette ellenségeskedés kereszttüzébe.

Egy interjúba nem írhatok bele egy könyvet. Inkább két dolgot említek neked. Szabó Lőrinc egy, a megszüntetése előtt álló zsidó tulajdonú lapkonszern tulajdonosa özvegyének és örökösének, Gombaszögi Frida színművésznőnek kérésére tudósítóként vett részt Horthy, majd Teleki Hitlernél tett látogatásain. Amikor a legvitatottabb, valaha „zárt anyagként” kezelt cikkét a Parlamenti Könyvtárban áttoltam a mellettem dolgozó, öntudatos zsidó elkötelezettségű újságíró ismerősömnek, ő felnevetett: „Ezért szidták ennyire? Hiszen mi Sztálinról sokkal hízelgőbb cikkeket írtunk.”

Antiszemita volt? 1944-ben számtalanszor hivatalosan interveniált az üldözöttek mentesítése érdekében, és tevőlegesen is részt vett mentési munkálatokban. Akik túlélték a vészkorszakot, ők maguk, másoknak özvegyei vonultak fel igazolási tárgyalásán, felszólalni mellette. Aztán 1949 után védőivel és támadóival együtt mindnyájukat elhallgattatta a ’fordulat éve’. Őt éppen az előbb még igazolásául szolgáló ’semleges’ témájú, úgynevezett ’polgári’ költészete miatt.

 

 

Azt írod a Szabó Lőrinc lázadó évtizede című kötetedben, hogy ő nem a babitsi értelemben foglalkozott a magyar közösség problémáival. Hogy tudnád akkor a Szabó Lőrinc-i világnézetet jellemezni, anélkül persze, hogy kényszerű skatulyázásra kérnélek?

 

Egész az egészben – testével osztozva nemzete sorsában, legszemélyesebb problémái végiggondolásával szövődve a magyar líra teljességébe: „sorsát magamba építettem, / sorsa magába épített.”

Látva, miként „jön iszonyú / rémeivel egy végső háború, / ha népem élethalálharcba fog”, a „magam” helyét ekként fogalmazza: „Azt szeretem, aki engedi, hogy // legyek nyugodtan az, aki vagyok: / hogy legyek költő, magyar és szabad, // kit nem küldenek és nem tiltanak, / költő, aki dísz és kincs és haszon, // ahogy kincs a Mátra s a Balaton, / s a hegy aranya, Dunánk halai, // földünk zsírja, fáink gyümölcsei. / Az igazat keresem: azt, aki // nem kényszerít, hogy hazudjam neki. / Mérd meg te is: bírod-e tűrni, hogy // legyek egészen az, aki vagyok.”

A közös csalódást egyéni sorsként fogadja az ember, és vállalja a költő, miként a berni Vereség után: „Föld, figyelj: / ELSŐ:… S ekkor… Mi az? Átok?!… Óh, pfuj! / Szirt? Tört villám? Le, le, roncs hajó!… / – Lőtt sas? Vagy: A hit, s ami megvalósul? – / gúnyolt a nagy nap búcsuzóul; – no, Szabó Lőrinc, a téma jó s új, / ezt ird meg: tenekedvaló!” A Zalán futásával vitatkozó eposzi hangnemben: „Győztest tapsol az ég; én vesztes ügyet koszorúzok.”

Élete vége felé pedig személyes gyászát, huszonöt évig volt szerelme halálát kétségbeesve illeszti „gyászszonettjeiben” a mindnyájunkat sújtó pusztulás képeihez: „Felzúgó hit, láng. Tipró tanktömeg. / Fagyott rózsafák a sírod felett.” Utóbb aztán a kevésbé szókimondó, de szuggesztíven beszédes metafizikusabb és poétikusabb háttérképzetet villantja fel: „Omlás, rémület.”

Ekkorra készül el rejtegetett ciklusa a forradalomról, a Meglepetések, amelybe befogadta barátjának, Illyés Gyulának a versébe írott két lényegi sorát: „És nem volt többé szégyen az, / hogy a magyar nép fia vagy.” A ciklusba pedig beleszövődnek a magyar irodalom legkétségbeesettebb, mégis legbizakodóbb idézetei a Szózatból, a Nemzeti dalból és a Himnuszból. „Szabadság, itt hordozta hős / zászlaidat az ifjúság! / S a sírt, melyből nép lép ki, már / ámulva nézte a világ.” „s jó remény némítja a jajt: / Nem! Rabok tovább nem leszünk! / És: Isten áldd meg a magyart!”

Rejtekútként él Szabó Lőrinc költészetében a nemzetében létezés tudata.

 

Most, hogy idézted, érdekes – nekem felfedezésértékű – a Vereség utánban az az odaszúró önmegszólítás. Mennyire volt ez rá jellemző? Arra gondolok, hogyan viszonyult magához? Mennyire „vette komolyan” önmagát és a költészetét? Nem igazán társítanám hozzá az ironikus önreflexiókat…

Most, hogy mondod, figyelek fel erre. Tiéd az érdem. Az öniróniát különben tényleg elkerülte. De ez a pillanat kivételesen éppen erre lett alkalmas. Négy év elhallgattatás, majd az újra megjelenhetés nagyszerűsége kellett, hogy átérezze korábbi elfojtásának hajótörésszerű csapását.

Magasság és mélység. Nemrég vidéki barátjának dicsekszik: „Illyés Gyusziéknál: Mutattam neki az újszülött ’Tücskök’-ből, borzasztó nagyot nézett az utolsó darabokon… azokon az »elvont« témákon. Azt mondta: »Te voltál az egyetlen ember Magyarországon, aki az elmúlt évben értelmes dologra fordította az erejét, idejét. Ez a fő műved lesz!«” (1946. január 28. ) Majd egyszerre csak a korábban még reprezentatív, életmagyarázatot adó művek negatív előjellel ’individualista’ versekké minősülnek. És hiába írja le 1945-ös Naplójában: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”, gályarabságra ítélten, a ’fordulat éve’ után csak a „műfordítás-klasszicizmus” példázata maradhat. És még örülhet: neki rangos versek jutnak fordításra. Rá is érvényes volt, amit Határ Győző említett nekem, amikor Londonban Életút című háromkötetes önéletrajzi beszélgetéseinket készítettük: hallotta, talán Lukács György mondta valahol, sok fordítást adjanak neki, mert jól fordítja, és azalatt legalább nem lesz ideje saját műveket írni. Az alkotásra alkalmas legjobb éveikben!

De hát mi mindenre kérdezhet rá egyetlen szövegrész végére odavetett kérdőjel: „Tört villám?” A Vereség után csak témájában szól a világbajnokságról – valójában a vereség „villám”-fényénél saját műve „tört”-ségére döbben, közben átérzi hazája szintúgy „tört” állapotát. Az újra megszólaló költő reflexiója önreflexióként, fájdalmas öniróniával sistereg fel. Hátha még tudhatta volna, hogy ez a verse életében meg sem jelenhet, sőt még a halála utáni gyűjteményből is kihagyják! Költői rangjáról Naplójából idézett önreflexiója a rendszerváltás pillanatában a poétikai rehabilitációját jelentő nagydoktori disszertációm címében ott található, igazságát szolgáló mottóként.

Kevés életmű generál annyi vitát morális-jellembéli kérdésekről, mint a Szabó Lőrincé. A Babits–Szabó–Tanner-háromszög, a Korzáti-szerelem, vagy a Semmiért egészen sorai kapcsán még a középiskolás diákok is lázas erkölcsi vitákba szoktak bonyolódni. Mennyit torzítottak a mendemondák, az eltelt évek a valós Szabó Lőrinc-képen? Mennyiben jogos az ő habitusát elítélők idegenkedése?

A napokban középiskolás gyerekeknek mutattam be műemléki könyvtárként őrzött dolgozószobáját. Egy leány őszintén elmondta, hogy baráti körben sokat vitatkoznak, és a fiúk tartják önzőnek a költőt, ők, leányok, megértik a verset. Valaha Latinovits Zolit nem tudtam rávenni, hogy elmondja. „Ez egy önző vers.” A költője is egész életében készült egy ellenversre. „Mindenért mindent” alapon. Én egy előadásom sodrásában fedeztem fel az ellenkezőjét. A Te meg a világ kötet verseiben szenvedélyesen panaszolja a költő az emberek kiszolgáltatottságát. Ezúttal ennek a „rettenetességnek” igyekszik utánajárni. Kipróbálni, milyen az, amikor az ember megszervezi ezt a kiszolgáltatottságot. És rákérdez: hogyan lehetne ennek a világnak ellentéte lenni. Miként segíthet egyik ember a másikán. Mert enélkül értelmetlen poén maradna csak az utolsó két sor (miként költői manír lenne A huszonhatodik év is, mint ezt egyesek feltételezik): „és én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd”. Számomra Szabó Lőrinc 1932-es kötete, a Te meg a világ, olyan versekkel, mint Az Egy álmai és a Semmiért Egészen a Bűn és bűnhődés költői változata. Benne a bűn és a bűnhődés egyszerre épül, egymást állandóan felülírva. Mintha Raszkolnyikov és Szonja együtt mondanák. Az embert fenyegető világ ellenében szövetséget álmodók alkotmánya lehet ez a kötet és ez a vers. Jajkiáltás, mint egyik utolsó szerelmes sóhajtása: „Tarts meg hűséged gyönyörű hitében!”

Lehet, hogy maga a vers költője sem volt tisztában saját alkotása értelmével? Vagy utóbb elérkezett a megértéshez? „Újabban mind jobban rájöttem arra is, hogy a monogám igény és az, hogy ez a kívánalom majdnem szükségképpen reménytelen, váltotta ki az egészet. A vers maximálisan önző küzdelem, vagyis kétségbeesés a női hűségért” – mondja élete vége felé, miután ő is megtapasztalta a Tetemrehívás csapdáját: „Ki csak úgy játszott a legénnyel, / Mint macska szokott az egérrel!” Ekkor már le tudta fordítani a Troilus és Cressidát, és megszenvedte a maga Cressida című versét (mennyi variánssal!).

Több helyen olvasni vele kapcsolatban az „erotomán” szót. Szerinted helytálló a jelző?

Sok ember az. A legtöbb író esetében csak a legendák alapján értesül utókora minderről: Így szerettek ők. Szabó Lőrinc versei témájává is tette szerelmeit, a Vers és valóság című síron túli üzenetében, versmagyarázataiban pedig még az életrajzi azonosításhoz is hozzásegít.

Ha jól tudom, ez a bizonyos Vers és valóság a nyolcvanas évek végén került elő, nagy szenzáció volt. Lóci, vagyis G. Szabó Lőrinc fedte fel a létezését. Az általad alapított Szabó Lőrinc Kutatóhellyel volt hasonló léptékű felfedezésetek?

Késő délután hazaérve – akkor még nem volt mobiltelefon, de már virágkorát élte az üzenetrögzítés – meghallgatom Lóci felháborodott szavait. Miért nem hívsz vissza? Majd: ülj be azonnal a kocsiba, és gyere. Majd meglátod, miért. És elém tesz két nagy gépelt köteget. Mi ez? Akkor kapta, talán közvetítéssel. Belenézek. Versek magyarázata. Tények. Biztonság okáért először azt nézem, amit csak hárman tudhatunk: Szabó Lőrinc, aki megélte, én, aki a dokumentumok alapján tudomást szereztem előzőleg róla – és a Jóisten. Lóci, ez hiteles! Ekkor kapott el a keresés láza. Kapkodva ugráltam versről versre. Kerestem az eddig hiába nyomozott életrajzbéli megfejtéseket. Apró adatokat, de megfejtetleneket. Sorban bejöttek. Gratulálok, Lóci! Ez egyedülálló a világirodalomban. Lóci csak nézett, figyelte az arcomat. Tekintetem alakulását. Mindenkinek mesélte utóbb, micsoda szakmai tanulmány volt a filmes szakember számára, amint egyre izgatottabban faggattam kapkodva a gépiratokat.

Másik hasonló felfedezés? Szabó Lőrinc levele Erzsike fiához – kapcsolatuk története, valamint A huszonhatodik év levéldokumentumai és közös, 1933-as csehszlovákiai utazásuk Korzáti Erzsébet által vezetett naplójának a háborús sérülések után megmentett részei. Létezéséről legelőször Németh Lászlótól hallottam, 1966-ban, a Csapda bemutatója után, a miskolci színházi öltözők folyosóján. Aztán több alkalommal Illyésékkel kora reggeli telefonbeszélgetések. Végül Csanak Dóra, az MTA Könyvtára Kézirattárából hív fel, és kér, hozzam össze Korzáti fiával, mint örökössel, mert úgy kapták meg a dokumentumokat, hogy a „tulajdonosoknak” (azaz Lócinak és Bandinak, azaz Vékes Endrének, Korzáti Erzsébet fiának) kell eljuttatniuk a kéziratok „árát”.

Vékes Endrével ezután kerültünk évtizedes baráti viszonyba. A Kortárs 1980-as 5. számában közöltük a levelet, amelyet kedvese öngyilkossága után a lakás felszámolása pillanatában fogalmazott a költő. Vékes Endre hozzájárult a közléshez, egy kikötéssel. A kísérő szöveg ne Szabó Lőrinchez kötődjön, hanem Korzáti önálló személyiségét hangsúlyozza. Ezt fejezi ki a bemutató szövegem címe: Vékesné Korzáti Erzsébet emlékezete. És volt Bandinak egy kérése, ami miatt szívembe zártam a személyét. Egy kis vulkánfiber bőröndben kapták meg a dokumentumokat a kézirattárosok. Amikor ezt meglátta, elhomályosult tekintettel kérdezte: szüksége van-e a könyvtárnak erre. Mert nagyon szeretné ezt visszakapni. Ugyanis ebben őrizte anyja a dokumentumokat, majd halála után ketten, Szabó Lőrinccel, mígnem a költő egyszercsak fogta, és elvitte tőlük. (Tudomásom szerint alkalmanként bizalmas barátaira bízta, miként Baránszky Jób László nekem mesélte, meg olvasható erről Illyés Naplójegyzeteiben is.) Ez mindmáig fájdalmas emléke. Ha visszakaphatná, ez rehabilitálná a szemében önmagát. Persze, megkaphatta, utóbb ebben őrizte a családi emlékeket, amelyek édesanyjára emlékeztették.

Ebből az anyagból szerkesztettük meg egyik tanítványommal a Huszonöt év. Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése című kötetet az ezredforduló évében. Az első dokumentumkötetet, amelyet már nem egyedül készítettem, de tanítványom társaságában. Ez lett a Kutatóhely első produktuma.

 G. Szabó Lőrinc, azaz Lóci édesapjával (Fotó: Facebook, Podani István Ferenc gyűjteménye, forrás: www.pestisracok.hu)

Lócival és a családdal, gondolom, folyamatosan kapcsolatban voltál és vagy.

Az utódok és az életmű kutatója ennél csodálatosabb kapcsolatot el sem képzelhet. Közös célunk a magyar költészet világirodalmi rangú, vitathatatlanul rangos klasszikusának életművét hozzáférhetővé tenni. Fülembe cseng Klára néni mondása, amikor kezembe adta levelezésük teljes anyagát: „Lóránt, hogy rólam mit mondanak az emberek, az nem érdekes, de arra vigyázzon, hogy Lőrinc nehogy rossz színben tűnjön fel”. Másnap elesett a lakásban, combnyaktörés. Már csak a kórházban találkoztunk ezt követően. Lóci, „a róla szóló versek zseniális társszerzője”, miként elneveztem, adta a kétkötetes levelezés címét, A huszonhatodik évvel perelve: Harminchat év.

Közben a feleség, Nagyklára könyvei között felfigyeltem a költő versköteteinek nyomdai példányaira. A szállongó lapokat ő köttette egybe. Ez adta az ötletet a költő összes verseinek és versvariánsainak kritikai jellegű digitális közzétételére, OTKA-támogatással, ideális megvalósítót találva Horányi Károly személyében az MTA Könyvtára és a Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelyének közös weblapján: krk.szabolorinc.hu. Időrendben haladunk: ez évben már a Különbéke kötet kritikai megjelenítésénél tartunk.

Eredetileg a család tette szokássá, hogy gyűljünk össze minden év október 3-án, délután három óra előtt 5 perccel, a költő halálának pillanatában a Kerepesi temetőben, tisztelegni a nagy költő emléke előtt. A családhoz ma már a Lóci szervezte Szabó Lőrinc iskolalánc küldöttei is csatlakoznak, a költő nevét viselő pasaréti kéttannyelvű általános iskola és gimnázium szervezi a megemlékezés műsorát.

Én is mindig elzarándokolok oda. Valaha nemegyszer Klára nénit is én vittem autón a sírhoz. Egyik alkalommal hazafelé körbejártuk a várost, megkerestük, azonosítottuk lakásaik helyszínét. Van, ahol azóta már emléktábla is jelzi például a Lóci-versek szülőhelyét. Miért tartom benső kötelességemnek ezt a jelenlétemet? Megköszönni, hogy életműve alkalmat adott az ideológiailag és morálisan oly bonyolult és veszélyes évtizedekben, hogy a szakmámban megmaradhattam tisztességes embernek: egy valóban, minden időkben értékes életművel foglalkozva, a poétikai érték szolgálatában teljesíthettem munkásságomat.

Bár eddig javarészt Szabó Lőrincről beszéltünk, irodalomtudósi munkásságod horizontja ennél sokkal tágabb. Nem kérem, hogy sorold fel valamennyi szerzőt, akivel foglalkoztál, nyilván kevés lenne a hely és az idő. Inkább azt kérdezem, van-e olyan alkotó, akinek az életműve közel akkora jelentőséggel bír számodra, mint a Szabó Lőrincé?

Szerkesztőként a velem egy időben vagy utánam induló költők pályakezdését figyeltem. Tandorit, Oravecz Imrét hazai folyóiratban én közöltem először, a Napjainkban. A Hetek „keresztapjuknak” neveztek, miként Bella Pista egyik dedikációja ezt meg is örökítette. Az elsőség nem értékítélet, de hadd dicsekedjek: Esterházy első könyvéről az első kritikát én írtam a Magyar Nemzetben. „Ami akkor irodalomkritika volt a Magyar Nemzet hasábjain, az ma már irodalomtörténet – a magyar nemzetnek” – írta egyik kollégám a napokban. Éppen Kolozsvárról indultunk hazafelé, amikor Szilágyi Pista nyomdamelegen hozta Panek Zolinak Kő hull apadó kútba című könyvét. „Ne nekem adjad – mondta Zoltán –, Lóránték most mennek haza, legyen az övé!” Az egyik legjobb magyar regényről, Arany János kései parasztballadáinak új életre keltéséről itthon én írhattam elsőként az Új Írásban.

Ha valaha első lehettem, mostanra inkább újrafelfedezővé váltam. Készülök adósságaimból összeállítani egy kötetet. A szerkesztők sürgette írásaimban újraértelmezem a magam számára egy-egy kortársamat, egyben figyelmeztetem a huszonegyedik század olvasóit, ki mindenkit kellene újra felfedezniük a maguk számára.

Két példát mégiscsak kiragadnék a repertoárodból. A DIA egyik Szabó Magda-szakértője vagy, illetve néhány éve tanulmányköteted jelent meg Turczi Istvánról. Egészen eltérő két oeuvre. Érzel-e rokonságot velük emberileg, mi kapcsol össze velük?

Itt élt, beszélgetett, szeretett, gyűlölt, bosszút állt és igazságot osztott egy Szabó Magda nevű magánember, akivel jót beszélgethettünk, és van az író, aki mindezt szöveggé varázsolva, mégis mindettől függetlenedve a magyar próza egyik legvarázslatosabb megszólaltatója. Aki a kettőt összekeveri: nagyon eltévedhet!

Megtiszteltetés volt: gépiratban elsők között olvashattam két kései remekét, Az ajtót és A pillanatot. „Nesze, olvassad! nem mondok semmit. Vidd!” Az egyiket a nagyvilág is felfedezte, Az ajtó a mindennapi életben megélt erkölcsi mérték diadala akár saját megaláztatása árán is. A pillanat (melyben Aeneas szerepét a feleség, Creusa játssza el a regény során!) számomra is nagy rejtély maradt. Amikor nemrég újraolvastam, éjjel döbbentem rá, és gyorsan fel is írtam a félálomban átjátszó összefonódást: „Creusa – N. N. Á, A pillanat – az Újhold regénye”. Pedig hányszor hallottam Magda szájából éppen az Ágnes nagy szőkeségére való utalást! Szabó Magdának sikerült az emberi méltóság szerepét diadalmasan-kegyetlenül alakzattá és szöveggé átöltöztetni. De az indulat, a bosszú diadallá szervezője, a történelem „szentivánéji” Puckja és a Vihar Prosperója és Calibánja egy személyben – a játékos, mégis kegyetlen varázsló: az meg maga az író, Szabó Magda. A szöveg játékosságának élvezője és a sors beteljesedésének varázsvesszős irányítója. Most meg utána mondom kései felfedezésemnek: is. Mert a regény még ennél is több, a történelem metafizikája: a rendetlenség, amely a rendet alakítja. Én fogalmaztam a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA) Nobel-díjra szóló ajánlását. Majd Magda díszdoktorrá avatásával búcsúztam a dékánságtól „Mint egy királydráma hőse” – kommentálta Magda, kezembe nyomva egy kezet ábrázoló névjegycsiptetőt, benne névjegye hátoldalára írott „autográf” versével.

A Turczi-könyvvel pedig az újraéledő kritikus tekintett szét a 20. századból túlélő e századi sajátosságok között. És beleakadt egy versciklusba: Egy év. Isten és ember megbékült, életet akar a pusztulás helyett. A zsoltár szava fonódik a versekbe, és maga a költemény mint jövőt ígérő műalkotás születik a zsoltárszavas biztatásból. A kockarázás kínja itt is meggyötör, de közben hallom az ’élet élni akar’ sóhaját. Tájkép csata után? Avagy: hagyj fel minden reménnyel? Ahogy Yeats verssora mondja: „We that look on but laugh in tragic joy.” Turczi István rögtönzött fordításában: „láttukra arcunkon mégis tragikus derű.”

Azt sejtem, a barátságok meghatározók az életedben, és ez nemcsak Turczi István kapcsán jut eszembe. A születésnapodat épp nemrég egy kedves, közös ismerősünk emlegette. Íróember, akitől történetesen tudom, hogy mostanában gyakran megfordul nálatok, és úgy vettem ki a szavaiból, igen fontos számára a barátságotok. Pedig más generáció, a fiad lehetne. Számítasz a fiatalokra, a barátságokra? Szívesen körülvesznek? Te is kapsz tőlük, nemcsak adsz?

 

 

Száraz Gyurira gondolsz? Temesi Feri születésnapi ünneplésére várva a Kossuth Klubban ismerkedtünk meg, miként teveled is. Nemsokára délutáni alvásomat a kaputelefon csengése zavarta meg. „Nem zavarlak, csak engedj be, bedobok egy könyvemet a postaládádba. És már tűntem is el.” A dedikáció szerint karácsony előtt lehetett. Aztán látom, a Scolar Kiadó listáján egy második kiadású vastag könyv szerepel: Lovak a ködben. Megkívántam ismeretlenül. Amikor elért hozzám, kézbevettem, leültem vele, és olvasni kezdtem. Pedig más dolgom lett volna. És addig nem nyugodtam, míg végig nem olvastam. Nem egyhuzamban. De egyfolytában. Mert olyan a kompozíciója, amelyet nem lehet félbehagyni. A világ teljességéről teljes megszerkesztettségben beszél. És a regény mondatai: a legszebb magyar regények nyelvével vetekszik. Ez az ember tud írni, kitűnő szerkesztő, remek gondolkodó, témájának nagyszerű ismerője, benne és általa megszólalnak szereplői – körülötte létezésünk egész világa él, körülvesz, meggondolkodtat. Otthonosan érzem magam az otthontalan szereplők életében-világában. Élni akarok ennek a könyvnek a hatására. Erőt ad, mint a havasi gyógyfüvek. Életre serkent. És amit eddig soha nem tettem: olvasás közben elkezdtem levelezni a regény szerzőjével. Rázúdítottam, úgy, még újraolvasatlanul, amit leírtam. A ’katyvaszt’, amint neki jeleztem. De soha nem kérdezgettem, a regény vonatkozásainak semmilyen ’valóságos’ összefüggésére rá nem kérdeztem. Hagytam magam ’tudatlanságban’. Ennek a ’katyvasznak’ megszerkesztett változatával üdvözöltem prózairodalmunk egyik újabb alapkönyvének másodszori kopogtatását. Ráirányítva az olvasók figyelmét erre a – remekműre.

Azóta végigkísértem újabb remeke, az Apám darabokban létrejöttét. Megrázóan naggyá emeli a regényt a szülők gondolatainak kibontása az önmagával feleselő történetből, amely egyben a múltat faggató fiú eszméletévé lényegül át.

De igazad van, közben az embert is megszerettem. Barátok lettünk. És ez nagyon fontos a számomra.

Gyakran megfordulsz rendezvényeken, legutóbb talán a Juhász Ferenc-emlékkiállításon láttalak egy pillanatra néhány hete, de találkoztunk nemrég egy Temesi-könyvbemutatón is. Pedig épp a szakmabeliek nem szoktak eljárni ezekre az eseményekre. Te miért teszed?

Régen kávéházakban találkoztak egymással az írók, kritikusok. Én szeretek találkozni barátaimmal, kollégáimmal. A telefon, az internet a gyors információ eszköze. Az együttlét megtestesülése nagyon hiányozna számomra.

Függetlenül attól, hogy a személyes együttlét a legfontosabb a számodra, úgy tűnik, semmilyen averziód nincs az említett technikai eszközökkel szemben, vígan mobilozol, e-mailezel. Soha nem idegenkedtél az új idők új – nem dalaitól, de vívmányaitól? Munkásságod java az írógép-korszak jegyében telt. Nem utálod ezt az elektronikus világot?

Soha nem fogalmaztam írógépen. Leszoktam róla. Ugyanis éjjel dolgozom, és a zaj felverte volna a családot. Kézzel írtam agyonjavítgatott cikkeimet. Anyám mindig el tudott igazodni a lapokon. Aztán nagy írók gépírója, Bernáth Márta tisztázta később szövegeimet. Csak az egy-két flekkes újságkritikáimat fogalmaztam írógéppel.

Nagyon szerettem ellenben a magnetofont, életmű-interjúkat készíteni az irodalmi élet kiválóságaival. A stilizálás, a szerkesztés közös munkája a legépelt papírlapokon folytatódott, rengeteg anekdotát mesélhetnék közös munkálkodásainkról. Most télen szomorú feladatot vállaltam magamra: egyedül kellett a hangfelvétel és gépirat alapján rekonstruálnom az Orbán Ottóval folytatott tíz beszélgetésünk szövegét. A kiadó szerint nagy siker lett, újabb kiadásban gondolkoznak. A Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárában ott rejtőznek feltámadásukra várva még Bella Pista, Utassy Dzsó és az ifjúságában itthon, majd Izraelben kalandos sorsú Mezei Andris emlékezései.

A számítógéphez azonban az első pillanattól hozzáedződtem. Legelsők között nekem volt Magyarországon laptopom. Tapolcán, egy hasonlóan forró nyáron, még a múlt évezredben, akkor már a városi önkormányzat üdülőjében a „Költőnk és Kora” című versről készített verselemzésem fogalmazása alatt vérrel és verejtékkel tanultam meg ezt a ’szakmát’. Öt lemezen volt a program, ezeket állandóan csereberélni kellett, és a másik oldalon egy lemezre mentettem a fogalmazványt. Ennek a programnak még magyar klaviatúrája sem volt. A betűket állandóan konvertálni kellett. Nehéz volt, de sikerült megtanulnom.

 A József Attila-díj átvételekor 2012. március 15-én (Fotó: www.kormany.hu)

Azt mondtad nem sokkal előbb, hogy készülsz az adósságaidból törleszteni. Rendben, a régiek újrafelfedezése fontos téma. De mindaz, amit eddig elmondtál, noha csak egy-egy röpke fejezet az életedből, kész regény, élő irodalomtörténet. Nem gondolkodtál soha önéletrajzon?

Nem. Mert egyes anekdotákra biztosan és pontosan emlékszem. De sok mindent, valahai résztvevői, más-másképpen rögzítettük meg magunkban. Néha még magam sem vagyok biztos a magam verziójában. Filológusként megszoktam, csak azt írom le, amit dokumentálni is tudok. Nem akarok úgy járni, mint egyik volt professzorom. Amikorra emlékezéseit szalagra akarta mondani, annyira hiteltelenné vált, és ennek ő maga is tudatában volt, hogy egy-egy kimondott mondata után mindig szalasztani kellett a múzeum könyvtárába a Hangtár valamelyik munkatársát, hogy ellenőrizze mi, hol jelent meg, mi miként történt. El is akadtunk munka közben.

A szépírás sem csábított soha? Kipróbálni magad költőként, íróként?

Soha. Hetedikes általánosban egy dolgozatot rigmusokban írtam. Magyartanárom a mű értékelése helyett bizonyos fűzfát emlegetett.

Ha a születésnapodra azt kapnád ajándékba, hogy választhatsz: visszaforgathatod életed valamely pillanatához az időt, vagy most állíthatnád meg, hogyan döntenél?

Kegyetlen vagy! Most fejeztem be egy tanulmányt Illyés és Szabó Lőrinc egy-egy verséről, melyek mintha egymás továbbírásai lennének (Vidéki állomáson, Régi és modern). Ezzel leptem meg születésnapomra magam magam. Mindkettő egy-egy múló pillanatot idézett meg, majd ellenében a versek a létezés változtathatatlanságát rögzítették: „hogy ürül velem is az élet”; „Elmúlt az óra… Múlik az élet.” Ezt válaszolom neked, megtoldva az Illyés-vers szavával: „Ahogy lemondok, meg úgy értlek”. Mit értek meg? „Uram, … győztesen, ünnepélyesen / te érkezel a semmiben.” Egy, a 20. századi magyar költők istenes verseiből válogatott és szlovákra fordított gyűjteményben figyeltem fel rá.

És zárom Hubay Miklós zseniális rendezői javaslatával. Hányféleképpen nem tudtak mit kezdeni a rendezők Az ember tragédiája zárósorával. Ő úgy érezte, Jézus öleli át Ádámot: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”