Az íróság ma már egyfajta utólét
A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Andrássy úti fiókjában családias hangulatban került sor Bodor Ádám és Halász Margit beszélgetésére, amelyben a „csobogó patak és pásztorlánykák”-mentes Erdély-képek mellett az író fontosabb műveiről és alkotói módszeréről is szó esett.
Az íróság ma már egyfajta utólét
A kolozsvári diákévek felidézése után Bodor Ádám arról beszélt, hogy a politikai börtön nem várt kulturális hatást gyakorolt rá, ott tapasztalta meg először Erdély többnemzetiségű voltát, és a nemzetek egymással párhuzamos jelenlétét, életét. Magyarként, magyar közegben felnőve, magyar iskolába járva a más kultúrák jelenléte megmaradt elméleti tudás szintjén – amikor az ember tudja, hogy van a „másik”, akár ismer is olyat, aki a „másik” csoportba tartozik, ámde valahogy nem veszi komolyan egészen addig, amíg a „másik” szempontot, létmódot, gondolatvilágot meg nem ismeri.
Ezzel az egymás mellett éléssel szoros kapcsolatban van az a (Magyarországon talán rendhagyó) Erdély-kép, amelyet Bodor is magáénak vall. Szívesen áltatjuk magunkat a színmagyar régió gondolatával, a „csobogó patak, bárányok és pásztorlányka” idilli képével, azonban néhány romantikaromboló dolgot figyelembe kell venni. Így például azt, hogy a városok megléte a szász kultúrának köszönhető Erdélyben. Nagyon kevés olyan város van ugyanis, amelyet nem a betelepített német közösségek hoztak létre. Emellett a román–magyar együttélés is tovább árnyalja a kérdést, amelyről szintén nem szívesen vesz tudomást a magyar közvélemény, és amely jóval korábbról datálandó, mint a tatárjárás ideje. Ha pedig valaki e népek békés, boldog együttélésének idilli képét vizionálná, vegye számba, hogy e közösségek legfennebb eléltek és elélnek egymás mellett; az emberek közt természetesen volt és van kapcsolat, de a népcsoportok, kultúrák közt nem volt és ma sincs.
Halász Margit az írót az alkotói pálya első jelentős állomásairól is kérdezte, arról, hogyan került kapcsolatba az Utunk szerkesztőségével. Bodor válasza: egyszerűen bevitte a kéziratot, és mivel nem volt bent a szerkesztő, letette az asztalára a postacímével együtt. Aztán megkeresték, hogy érdekli a lapot. Ha ezzel a stílussal, irodalmi „páholyokon” kívül maradással 2016-ban indulna – tette hozzá később –, valószínűleg nem a már ismert pályát futná be, hanem egy rövid zsákutcai maratont. Az íróság ma már egyfajta utólét, bizonyos értelemben valami régi kultúrfordulatból itt maradt elem, a kultúra, az olvasási szokás és igény egyaránt átalakulóban van, s ezekhez az elvárásokhoz, illetve az átalakult időfogalomhoz és időkezeléshez idomulni igen nehéz. Arról nem is szólva, hogy az olvasási igény egyre inkább egy bizonyos felület(b)en nyer kielégülést.
A magyarországi pályaújrakezdés kapcsán kifejtette, sem Kolozsvárt, sem Budapesten nem akart semmilyen műhelyhez csatlakozni, nem járt és nem jár semmilyen irodalmi eseményre – ez most egy véletlen kivétel, kacsintott össze a hallgatósággal Bodor.
Az első nagyobb lélegzetvételű alkotása, a Sinistra körzet kapcsán több kérdés is felmerült: elsőként az, hogyan váltott át rövidprózáról regényre, tudatos volt-e a műfajválasztás, vagy pedig így forrta ki magát a mű. „Kamaraíró vagyok – mondta Bodor –, rövid szövegekben könnyebben kifejezem magam, könnyebb megragadni így a részleteket, mint egy lineárisan haladó cselekményszállal.” A Sinistra ezért is áll több, egymáshoz lazán fűződő történetből. Ugyanakkor ahogy megalkotta a világot, a „térképet”, még mielőtt hozzálátott volna írni, „éreztem, hogy ez minden eddiginél hosszabb lesz”.
A regényhelyszín, illetve a szereplők valósággal való kapcsolata nagyban izgatja az olvasók fantáziáját. „Ami engem érdekel, az a valóságon túli, a képzelet (…); az ismerős helyek és arcok a közhely felé tolnák el az írást” – mondta Bodor. Persze tagadhatatlan, hogy a valóság elemei is bekerülnek az írásokba, de csak mint a fikció szükséges építőkockái. A beszélő nevek a regény realitására nézve valóságosak, ezek kifundálása azonban sosem erőltetett. Vagy kialakul magától, vagy pedig kell aludni rá egyet, kettőt – napot vagy hetet. Viszont nagyon kell vigyázni, hiszen a prózában a név is üzen valamit, és nincs garancia arra, hogy egy-egy hangalak mindenkinek ugyanazt jelenti, egyénenként más-más gondolatot, hangulatot indíthat el. Ezért a név formálásakor érdemes arra törekedni, hogy a történet sokszínűségét valamiképpen tükrözze.
A Bodor-féle alkotói hozzáállásról, regénytervezésről megtudhattuk, hogy a történet teljesen szabad kezet kap. „Én sem tudom a végét, amikor elkezdem írni. Ha tudnám, nem izgatna, és hozzá sem látnék megírni. A lineáris írás nagyon barbár módszer, egyfajta megerőszakolása a fikciónak. Nálam a történet önálló lény, írja (illetve velem íratja) magát. Ha a végére jutok, átolvasom, ha segíteni kell rajta itt-ott, akkor törlök belőle, vagy átformálom kicsit a mondatot, de az írás alakítja magát.” Később kifejtette azt is, hogy ő sosem szokta átírni a műveit, legfennebb nyilvánvaló hibákat javít ki, esetleg a tagoláson módosít. Egyszer fordult elő, hogy egy-két szót eltávolított az írásaiból – amikor áttelepült Magyarországra. „Erkölcsi probléma szerintem – vélekedik az újrakiadások alkalmával történő átírásokról –, nem szabad egy régen írt műhöz hozzányúlni.”
Bodor Ádám az eseményt megelőzően néhány nappal rendhagyó irodalomórát tartott a péceli Ráday Pál Gimnáziumban
A (regény)fordítások szövegmódosító hatásáról megjegyezte Bodor, hogy minden nyelvnek van olyan része, amely lefordíthatatlan. Egy-egy írásának idegen nyelvre ültetésekor becslése szerint minimum 25%-a elvész a szövegnek emiatt, illetve a nyelvek eltérő szabályrendszerei, vagy a fordítók egyéni készségei és meglátásai okán. A szó szerinti fordítás lehet hibátlan, de ha nincs is benne tévedés, valami mégis elvész belőle, hiszen másképp hangzik, más a hanglejtése. Arra a kérdésre, hogy milyen tapasztalatai vannak a fordításokról, tömören annyit mondott: nagyon rosszak – a már vázoltak miatt elsősorban. De látott már olyan próbafordítást is, amelyben a kulturális sajátosságot, a „tészta” szót nemes egyszerűséggel a magyarországi használatra, a pastafélék megnevezésére korlátozták, s így a „tészta illatú szoba”, amelynek a szerzői szándék szerint finom, nőies otthonérzést kellett volna sugallnia, egyszerűen levesbetétszagú, konyhaaromájú lett. Igaz, tette hozzá, az ilyen tévedésekből szerencsére kevés van.
A szöveg másik próbatétele a film. A bodori világról is készült immár négy ilyen alkotás. Halász Margit kérdezte ugyan beszédpartnerét, mi a véleménye ezekről, Bodor azonban megkerülte a választ. Azt azonban hangsúlyozta: annál rosszabb megoldás nem lehetséges, mint ha a rendező szó szerint filmre viszi a szöveget; az a jó és igazán hiteles eljárás, ha a próza továbbgondolásra ihleti a filmrendezőt, és önálló, teljes értékű alkotás születik. Ezért lehetséges, hogy közepes prózából is készült már igen jó film, és fordítva. Óva intett mindenkit attól, hogy egy-egy alkotás filmrevitelével kapcsolatosan elvárásokat fogalmazzon meg. A film sokoldalú műfaj, egyszerre több szinten „támadja” a nézőt (az olvasót!).
A kellemes hangulatú beszélgetés során óhatatlanul fel-felmerült a jelenlévőkben a bodori világok fura, fanyar miliője, a lappangó, elharapott, elhallgatott vagy épp a felszínen csillogó humor, az ételek és italok, amelyeket akár ki is lehetne próbálni… Csak a köményest ne, az szörnyű tud lenni! – tanácsolta búcsúzóul Bodor.
Bodor Ádám és Murányi Sándor Olivér
Az estet megelőzően néhány nappal rendhagyó irodalomórát tartott a Kossuth-díjas író a péceli Ráday Pál Gimnáziumban, ahol Murányi Sándor Olivér beszélgetett vele. Bodor Ádám örökifjúként találta meg a közös hangot a tizenéves diákokkal.
Szöveg: Dénes Gabriella
Fotók: Dénes Gabriella, Pergel Áron
