Ugrás a tartalomra

 

A cigaretta-idő nyomában

Röpke másfél hónap múlva csúfos száműzetésre ítélik. Kiebrudalják a romkocsmákból, irodalmi kávéházakból, éttermekből, klubokból, színházi büfékből, külvárosi negyedek talponállóiból, de még a székely lájbitépetőkből is könyörületet nem ismerve kergetik ki. Megérdemli a gaz, a gyilkos. A halálba kergető, káros szenvedélyeket ki kell iktatni a közösségi térből. Nem szabad elrejteni az utat a szegény, eltévelyedett állampolgárok elől az egészséges sörözés és kávézás illatos levegőkánaánja felé.

A friss levegőjű kocsmák és művészkávéházak lengőajtói március 16-án nyílnak meg az egészséges italozás, füstmentes bájcsevejek előtt.

Az erdélyi magyar láncdohányos sírva fog vigadni ezen a napon. Látom is, amint beül a város egyik legpatinásabb művészkávéházába, a Bulgakovba, megrendeli habzó, aranyszínű sörét, elektromos dohánypótlójába szippant, fülén, orrán és résre nyitott ajkain át  lila füstöt ereget, mint a sárkányok. Vezekel, izzad, kínlódik, nem tudja hozzászoktatni magát a műanyag cigarettához.

Lassan egy évtizede dohányzom. Szenvedélyes cigarettás vagyok. A füstölés számomra rituálé.  Minden a szerelemmel kezdődött. Miután életem első nagy szerelme útilaput kötött a talpamra, más halálmódhoz túl gyáva lévén, úgy döntöttem, dohánymérgezéssel fogok véget vetni életemnek. Vásároltam egy csomag vörös Marlborót. Ha lúd, akkor legyen kövér, az ember a halála napján dőzsöljön rendesen. Kiültem az albérleti lakás tágas erkélyére, és elkezdtem a pöfékelést. Tüdőre szívni már korábban megtanultam, ez nem okozott gondot. Középiskolában egy évig voltam a művészeti iskola bentlakója, ahol a dörzsöltebbektől mindent meg lehetett tanulni. A rock-klasszisoktól a pöfékelésen át az ablakon kimászós akrobatamutatványokig – föl sem merem sorolni, miket nem tanult meg az ember, csak hogy kicsit jobb színben tűnjön fel, na meg, hogy imponáljon az idősebb fiúknak.

Így csak az első néhány szál cigarettától fuldokoltam, a kesernyés íztől sem volt hányingerem, sőt, mondhatni kellemesen elbódultam tőle. Néztem a semmibe, potyogtak a könnyeim, s vártam a halált, ami sehogy sem akarta elragadni sebzett tizenéves lelkemet.  Aztán idővel a szerelmemet elfelejtettem, a halálra sem gondoltam többé, a dohányzás viszont megmaradt. Rituálévá vált a reggeli forrón gőzölgő fekete mellé. Felpörgette, elindította a napomat. Ha nem kellett iskolába rohanni, előkerestem egy verseskötetet, és olvasgattam, így kicsit olyan volt a cigaretta, kávé és a vers kombinációja, mintha egy kis külön kapu, belépőkártya lenne egy másik világba. Szerettem ezeket a másik világokat, a valósággal valahogy sosem voltam jóban, ha csak lehetett, megszöktem előle, folyton párhuzamos valóságokat építettem. Aztán később séta közben, buszra várva, kiadósabb étkezés után, sör mellé is szívesen gyújtottam rá.

Egyetemista koromban gyakran jártam Bretter Körre, mint általában a hasonszőrű pályakezdő sorstársak, én is itt csiszolódtam költővé.

A Bulgakov-pincében vágni lehetett a füstöt, egy idő után immúnissá vált az ember, már nem csípett, nem szúrt, nem érezte a szagát, a szöveget figyelte és a szerzőt, belekapcsolódott a vitába vagy csendben figyelt, elvegyült a tömegben.

A kocsmai létezésem egyik tartozéka volt a cigaretta. Nem tudom elképzelni a kocsmát cigaretta nélkül. Mindez az évek során nem változott, legfeljebb most kevesebbet járok kávéházba és kocsmába.  Ha tehetem, a Bretterekre ma is szívesen beülök, szeretek fiatalabbak között lenni, figyelni, miként változik a mentalitás, mikor bukkan elő egy újabb költőzseni csak úgy a semmiből. A Bretterek időközben a pincéből az emeletre költöztek, a pince helyét meg ruhatár vette át. A kocsmai Parnasszuson is vágni lehet a füstöt, a résztvevők érdekes szövegekről vitatkoznak, a hagyományos formákat megtartották, van vitaindító és elég parázs vita is, csak az emberanyag cserélődött ki, talán bátrabbak, erősebbek ezek a huszonévesek, mint én meg a korosztályom volt néhány évvel ezelőtt.

A lakásban csak alkalomadtán, kivételes esetben gyújtok rá, erkélyem nincs, ezért rendszerint a folyosón füstölök. A kocsma, a kávéház, a színház utáni büfés terefere dohányzás nélkül számomra élvezhetetlen, túl steril, túl finom.

Idővel az élelmesebb kocsmárosok alternatív lakáskocsmákat nyitnak, elkezdődik a házibulik aranykora, a steril, dohányfüstmentes kávéházakat meg egyre kevesebben látogatják.

Ha alkalomadtán mégis odatévedünk, majd elképzeljük kávéink és söreink mellé a cigarettát. Mindenesetre eredetibb ötlet, mint műanyag dohánypótlókból füstöt eregetni. Sajnos március idusától a pezsgő kolozsvári irodalmi életet is elfelejthetjük. Dohányzó olvasó legyen a talpán, aki annyira mazochista, hogy egész estén át szenvedni akar a nikotinelvonástól. Akkor inkább megveszi a könyvet, otthon hátradől a fotelébe, rágyújt, lapoz, és újra rágyújt.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.