Novák Valentin: Kripli Love
Novák Valentin
Kripli Love
Részlet a Sziszi című kerékpáros regényből
Léna utolért, ha nem is összekülönbözésünk napján, ami nem is volt összekülönbözés, egyszerűen csak kitekertem egy konfliktusból, de negyvennyolc óra múlva befékezett a terasznál, ahol a többiekkel BL-meccset néztünk. Döglött mérkőzés volt, úgyhogy meg is kezdődött a suskusolás, amint meglátták a csajt. Na, itt a mélymagyar – elég mélyen ül – nem bírta Sziszi nélkül ez a nemes bula – nem lenne csúnya, de tényleg, mit lehet vele csinálni, azon kívül, hogy tologatod – te, ez miért nem libárlis, a rokkantak liberálisok, mások nem, akkor liberálisnak kell lennie – tudod mit, kérdezd meg tőle – á, még elkezd itt Himnuszt énekelni vagy kiátkoz a kocsmából… Nem nagyon törődtek a hangerővel, az ital már széttörte a provokációs szint gátjait. Léna bizonyosan hallott mindent, mert közvetlenül mellettem szuszogott, én pedig szégyenkezve tekergettem a fejem vérciki haverjaim és az ő homályló tekintete között. Azt hittem, kitör a világháború, de Léna figyelemre se méltatta a bumfordi sértéseket.
– Gyere, kérlek, beszélnem kell veled!
Haboztam kissé…
– Itt nem lehetne?
– Ne viccelj! Ha nem jössz, nem látsz többé! – sziszegte.
Ez a mondat annyira megbabonázott, hogy leraktam egy ezrest, és pát intve távoztam. És nem értettem magam. Két napja még örültem, hogy levetettem ezt a nőkoloncot magamról, aki még ki is oktat, most meg egy olcsó, s még a magam javát is szolgáló zsarolás kimozdít korlátolt haverjaim világmegértéstől óvó köréből. A könnyedségből valószínűleg megint egy nehéz vagy nehézkes, vitával kecsegtető szituba… Nem mentünk messzire. A Horvát-kert végében találtunk egy nyugodt zugot, ami nem bűzlött a kutyaszartól.
– Idefigyelj! Velem ezt ne csináld többé! Mondd, hogy vége, hogy annyi, hogy lelépnél, s tégy úgy. De hogy se szó, se beszéd elhúzz a ’csába, azt nem, velem nem csinálhatod! Vallj színt… Akarsz velem gördülni vagy sem? Nem örökidőkről van szó, ember, csak amíg fenntartjuk egymásban az érdeklődés szikráját. Egy hét, két hónap, három év. Vagy tíz perc. Többet láttam benned a vonuláson. Erre lehagysz, mint a hetes buszt. Nulla ember vagy te, Szilamér.
– De Léna! – nyögtem, miközben kikerekedett a szemem, honnan tudja azt is, hogy nullának tartom magam…
– Még nem fejeztem be! Ajánlok neked egy egyezséget. Megmutatom, milyen az élete egy kriplinek. Ebben benne lesz minden. Dumálások, gyertyafényes vacsorák, dugás, veszekedés, még verekedés is lehet, cserébe megtanulsz emberül viselkedni. Megtanulsz vitázni, megtanulsz gondolkodni. És ha már tudsz vitázni és gondolkodni, akkor ezek következményeként megtanulsz értelmes dolgokért küzdeni. Nem kérek sokat, viszont cserébe olyanokat tapasztalhatsz, amiért sokan irigyelnek majd. Még regényt is írhatsz belőle, ha van hozzá vénád… Na? Lénád s témád már van…
– Hát… Hát én… Én nem is tudom… Inkább… Pontosabban kérek egy nap haladékot, mert ki kell heverjem a káót.
– Még csak az kéne, hogy magukkal szippantsanak az agyatlanok! Jössz velem! Most elmegyünk hozzám. Te elöl, én utánad, s mondom az utat. De csak lassan, Szilamér, csak lassan! Ha megszöksz is, utolérlek. Ismersz már annyira! Itt most átmegyünk a zebrán, aztán az alagút felé… Van otthon egy Gere-borom. Az első beszélgetéshez épp megfelel…
Így történt, hogy mint egy robot, hűen kísérve a programozó-konstruktőrt, pontosabban felvezetve a királynő kocsiját, vagy már nem is tudom, hogy fogalmazzak, szóval akaratom vesztve, de kíváncsiságom maximumra járatva belehabarodtam egy olyan lénybe, amifélét ha korábban látok, átmegyek az út túloldalára, nehogy közös helyzetbe sodorjon minket a véletlen…
[…]
A bor szétomlott gigámban… Nem ilyenből fabrikálják a fröccsöket a nekünk szánt kocsmákban. Kicsit mandulaíze volt, úgyhogy azt hihettem, Léna nekem kevert mérgét iszom. De az első korty után úgy gondoltam, veszejtsen el. Általa elveszni valami nemes mulatság, mintha egy hatalmas uralkodóért pusztulnék egy undok csatatéren. Sőt, magasztosabb, mert személyesen is ismerem, akiért feláldozom magam. Léna sokáig lögybölte az italt az öblös pohár falán, mintha olajosságát elemezné, vagy csak a centrifugális erő és a tapadási együttható végeredményét tanulmányozná, de a bor kifröccsenés és bennmaradás határán kerengve járta útját. Végül letette a talpas poharat, s a nedűörvény elcsillapodott az alján. Tulajdonképp egy kortyot sem ivott. Én viszont a második adaggal töltöttem. Gyorsnak tűnhettem, de aki ismeri a tempóm, az tudja, valójában ízlelgetve gourmandkodtam. Megittam az egész üveggel, amíg ő vagy tízszer felvette a poharat, és megkerengette a benne lévő folyadékot, amely még így is mintha fogyna. Talán kicsapódik a pohár falára. S mi történt ez alatt a körülbelül harminc perc alatt? Semmi. Néztük egymást…
Ő a gangos ház udvarán hagyta a járgányt. Botokkal kecmergett ki belőle. Átlendült az udvar sárga kövein, föl három lépcsőt a liftig, végig a körfolyosón. Kutyaként követtem, vállamon a géppel. Nekem munkaeszköz, nem engedhetem meg azt a luxust, hogy lenn hagyjam áttételes fogóktól rettegő láncokkal kikötve. Botjait végül letámasztotta egy kopott ajtónál, kulcsai után kotorászott. Ahogy beléptünk, beleült egy szobahajtányba, s előreviharzott… Biciklim pedálja beleakadt a bejárati ajtóba. Ahogy rántottam rajta, letört egy darab a korhadó részéből. Nem baj, nem lényeges, tedd le, aztán gyere be – mondta. Vár a bor. Befelé gördülve kikapta a palackot a hűtőből, majd egy rúdra erősített kampóval a konyhaszekrény oldalába ütött szögről lehalászta a nyitót. A szobát lefüggönyözte. Talán évekkel ezelőtt. Gyertyát gyújtott. Kicsusszant a székből egy indiai elefántokkal díszített puffra. Kicsit imbolygott rajta, amíg egyensúlyt talált. Közben ki kellett nyitnom a bort, mint azt némán tudtomra adta. Innentől meg már elmeséltem…
Nem szóltunk, csak ittunk. Pontosabban csak én ittam, ő lögybölt, kerengetett. Mikor az utolsó nyelet bort is magamba süllyesztettem, most gondolhatják, szégyenkeznem kellett volna mohóságom vagy alkoholizmosom miatt, de ne gondolják, mert eszembe se villant, hogy ebben a helyzetben valamiért is szégyenkeznem kellene, szóval az utolsó nyelet után ő is felhúzta keserűmandula illatú italát, s intett, üljek mellé. Mint a megbabonázott majom, mint egy akarat nélküli zombi, mint egy feltétlen hűségű rabszolga kuporodtam a megroggyant tortaként dőlő puff mellé. Mereven néztem az asztalon duettet táncoló gyertyalángokat, talán éreztem a vesztem, s ebbe a végtelenbe futó, tudatmódosító játékba akartam menekülni. És…
Két karját a nyakamra-vállamra kulcsolta. A fülembe nyalt. Kezemmel az asztallapot markoltam, mint a valóság utolsó kézzelfogható bizonyítékát. De nem volt menekvés. Most, ha akarod, ha nem, magáévá tesz egy kripli. S teljes súllyal rám nehezedve az ölembe omlott. Mire haboghattam volna valamit, a számba nyalt. Azt sem tudtam, mit csináljak. Máskor nem voltam gondban. Vannak a nőkön fogódzók. Fenék, csípő, mell. De most. Végül is tényleg kripli. Talán fájna neki. Talán épp azt akarja. Talán… Gyengéd erőszakossággal hanyatt lökött. Elnyaklottam a puff mellett. Telt keble nekifeszült a mellkasomnak. Ágyékát nekinyomta ágyékomnak. Tüzes, keserűmandula lehelettel bódított magába. De lejjebb, de lejjebb semmit sem éreztem. Ahol a lábak vad, szinte a test többi részétől elkülönülő násza zajlik jobb esetben, a mozdulatlanság csöndje. Vigyázzállásban feküdtem. Moccanni sem mertem. Felül is csak vonakodva viszonoztam a közeledést. Soha nem éreztem ennyire kínosan magam. Hamar lefejtette rólam a számára fölösleges dolgokat. Miközben vadul harapta körülöttem a levegőt, transzba esésének szavait ismételgette: a vádlidat akarom. Nadrágomat kezdte rángatni. Lefelé. Komikusan hathatott volna mindez egy perverz pornófilmben, mert míg felsőteste hozzám tapadt, kezei őrülten cibálták a biciklis cicanadrágot. Ami nem csúszhatott lejjebb, amíg ő maga is nem vonszolja csökevényes testét alsóbb régióim felé. Végül csak rájött, mit kell tennie. Közben eszembe jutott, honnan a fenéből, nem tudom, hogy a nagyon komoly sérülteket néha segítők teszik össze, hogy aktushoz segítsék őket. Hánynom kellett. De nem a bortól. Ha ezt túlélem, elbujdosok, soha ne találhasson meg. De ez, de ez a démon, ez úgyis… Lekerült a nadrág. Minden lekerült. Ő még ruhában, én megalázott mezítelenül. Mikor tökéletesnek érezte művét, lehenterült rólam, s magára húzott. Igyekezett kívánatosan tekergőzni súlyom alatt, igaz, könyökömre támaszkodtam könyörületességből, de valahogy a legingerlőbb féregmozgása is heves utálkozást váltott ki belőlem. Hiányzott a lábmunka. Mintha egy kétkarú polipon feküdnék. Hatolj belém, jött a parancs. Mivel? Mivel, mivel? Nem fog menni parancsszóra, de parancsszó nélkül sem, tettem hozzá magamban. S valóban még csak meg sem moccant, amire oly hevesen áhítozott Kripli Léna, ez a semmiből elém került béna szerető. Béna Léna – jutott eszembe ez az egyáltalán nem humoros, de annál olcsóbb szójáték. Béna Léna, Béna Léna – hajtogattam magamban, miközben szájjal is próbálkozott, lévén újra ő került felülre. Béna Léna, Béna Léna – szajkózta a belső dalárda. Még véletlenül se moccanjon a dárda! És nem moccant. Mi van, szétülted a farkad azon a csodanyergen?! – vetette oda durcásan, sértődötten. Szafaládépöcsű! Nem jön be, Kripli Love. Jó kis művésznév: Kripli Love. Feltérdeltem, és erőt vettem magamon. Elmehetek? Menj, majd máskor jobb lesz, nem hagyom, hogy leidd magad! Talán ilyen gyorsan sohasem öltöztem fel, még a két hétig nyúló katonaidőm alatt sem. A biciklit szinte kitéptem a mindenféle akadályokkal tarkított előszobából, leviharzottam a félhomályos lépcsőházban, ki az utcára. Soha nem esett ilyen jól a pedál első köre. Maga volt a szabadság. A kormány szinte magától állt kocsmairányba. Persze nem a teraszra igyekeztem, mert kapillárisaim elárultak volna mindent, hanem egy régi talponállóba, ahol hárman is elfértek szépszerével. Ezt meg kellett emésszem. Ki kell valamit találnom… Ezt nem blattolom le a hazugságskáláról, mint többi lódításaimat. Minek is ecseteljem, úgy berúgtam, hogy betoltam a gépet egy pincelejáróba. A csövesek, akik majdnem lehugyoztak, húztak ki hajnalban. Ilyen mélyre nő még nem taszított…
[…]
Mondanom sem kell, nem ért véget Lénával való kötélhúzásom. Egy balgán gyönge pillanatomban megadtam mobilszámomat, s ő támadásba lendült. Álljon itt egy beszélgetés abból a több tucatból, amellyel keresztjéhez akart szögezni, hogy együtt függjünk, mint valamiféle istentelen csoportozat. Ennek a bajcsevelynek az volt a különlegessége, hogy magam biciklin ültem, ő csodajárgányát karizmolta előre, s mint félóra után kiderült, úgy tekertünk el egymás mellett, hogy lekéstük a szemcsatlakozást, és a kínosabb vizaví megnyilvánulást.
– Halló, már megint te vagy?
– Ki más lenne? Érdekelsz te valaki mást?
– Nagyon fenn hordod…
– Ennél lejjebb már nem is hordhatom, csak ha kimurdelek.
– No, mit akarsz, Léna? Tekerek a forgalomban, s utálok így mobilozni. Tudod, bennem már sok a férc, az idegen anyag…
– Meg is állhatnál, ha igazi figyelemre méltatnál…
Mint később megbeszéltük, nagyjából ennél a mondatnál suhantunk el egymás mellett. Épp akkor csaptam át a főútról a párhuzamos kerékpársávra, és vissza-visszatekingettem, mert egy marha épp ledudált. Hevesen mutogatva küldtem a megfelelő éghajlatra… Persze nem miatta tértem le. Lénát meg éppen előzte egy triálos csoportozat, s nem látott jól a baseballsapkák erdejében.
– Sajnos sietek…
– Galád vagy, igazi szadista. Magadba bolondítsz, aztán kiviharzol az életemből! Találkoznunk kell! Van még egy üvegnyi esélyünk. Egy konyakbukéjú portói. Egyedül is meginnám… De… Meg kell beszélnünk ezt a mi közös esetlenkedésünket…
– Ne haragudj, de nem megyek fel hozzád többé!
– Nem tetszenek a lábaim? Kicsi a mellem? Büdös a szám? Nem csókolok elég erotikusan?
Itt kinyomtam, de nem a beszélgetés kínossá váló kanyarja miatt, hanem mert két kézzel kellett fékezzek, hogy a biciklisávra kanyarodó billenccsel való metálrandevút megússzam. Szóval hasonló beszélgetések tucatjai szálltak el az éterben. A hullámok belerezonáltak a fülcsontokba, aztán annyi.
Végül csak megittuk a konyakbukéjú portóit a Vérmező fái alatt. Csókolózásba hajlott az est. Persze Kripli kisasszony kezdte. Bizonyisten egyetlen porcikám sem akart közelebb kerülni Lénához, mint amennyit egy közép-kelet-európai distanciabuborék a jólneveltség határain belül engedélyez. Aztán mégis… Felborzolt hajjal ültünk egymás mellett. Végre szólni méltóztatott démonom:
– Szilamér! Mit gondolsz, te rólam? Hogy egy fehérmájú kékharisnya vagyok? Azt gondolod, mi? Hogy csak a férfifalás érdekel… Hogy könnyen ismerkedek, és tapadok, mint a szurkos libatoll… Hogy valami nemesi ág korcs, nyavalygós, de rátarti ágacskája vagyok. Elvarázsolt hétszilvafa… Lehet, valóban rámenősebb vagyok a kelleténél, de hát mit tehet egy nyomoronc. Tolakodóbb, mert kevesebb az esélye. Nem akarok rád kapaszkodni, hogy húzzál magaddal egy gyorsabb dimenzióba. Csak beléd szerettem, de azt hiszem, tévedés volt. Nagy szakadék két ember között két fityegő láb.
– De…
– Nincs de! Lassan rá kell jöjjek, több szféra is elválaszt az átlagosaktól, mint gondoltam. Teljesen másképp viselkedem, más a szavam járása, valószínűleg azért, hogy a teljesen másféle gondolataimat valahogy kifejezhessem. Máshonnan indultam, mint az átlag, s nincs mit szégyelljek rajta, hogy őseim a puszták népét szaporították az ötvenes években. És itt van ez a nyavalya, ez a szemét sorscafrang, a két lábam, a balesetem. De nem, nem emiatt lettem ilyen, mert előtte is ilyen voltam. Ettől az egész balsors-tépésből csak a lerázhatatlanság ered. A többi velem született. A hétszilvafa, a balóti domínium a genomom része. És ezek nem későn aktiválódó gének, hanem már a szülőszobán előötlöttek. Állítólag ott is elfordultam a nővérektől, az orvosoktól, akiken megéreztem az ötvenes évek Ratkó-szagát. A parvenüség mesterkélt parfümét. A feltörekvés izzadtságbűzét. Egyedül anyámra mosolyogtam, aki nemesi ivadék, meg az egyik nőgyógyászra, akinek bárói vérvonala volt. Tehetek róla, kérdem. A prolik sajátos kipárolgása elriasztott már kétnaposan. Ezt a lesajnáló modort büntette bennem az Isten. „Ha olyan kiválónak érzed magad, maradj így is kiváló!” És megpróbáltam, csak ez a fránya rátartiság meg erőszakosság. Egyébként azt hiszem, ember maradtam. Nem tucatember, de ember, amin bélyeget hagyott egy baleset. Így most triplán nehéz. Soha el nem érhető ősök, de tagadhatatlanul dzsentroid vérvonal, gondolkodási másság és kripliség. Ezt add össze. Külön-külön is rém nyomasztó, Szilamér, de így együtt szinte teljesen elviselhetetlen. A dölyffel, nyomulással csak védem magam, ne hasadhassak még szilánkosabbra. Megpróbáltam gördülni. Hogy kigördüljek a nyomorú helyzetből. A pillanatragacsból. A minden-pillanat ragacsából. Amikor mindig ugyanaz jut eszembe. Az önemésztő gondolat: meghalni. Véget vetni az érdekességnek, az érdekes emberségnek, mert ennek a prózai sártekének semmi szüksége a magamfajtákra. És én sem találok kapcsolódási pontot. Mert senki nem érti meg a nemességgel, rokkantsággal, egyedi gondolatokkal terhelt elmét. De általában senki nem ért meg senkit, illetve mindenki azon kesereg, hogy nem érti meg senki. Ördögi körökben halkul el mindenki esengése egy odafigyelő tekintetért, egy percért, amit csak neki szán a partner. Azt hittem, te megértesz, de nem. Azt hittem, te vagy az az ember, aki ad nekem tíz olyan percet, amikor mindent kikapcsol, s csak rám figyel, nekem él. De nem. Gondoltam, veled gördülhetek, hogy a lendületed kiszakít majd ebből a lépből, amibe beleröppent a lelkem, de nem tudtalak követni. Nem, nem hibáztatlak. Az ép vádlik és a rongylábak világa egymást nem metsző univerzumokban különül el. Soha nem hibáztam még emberismeretben. Általában első látásra megmondom, ki, kicsoda, honnan jött. Ennyi előnyöm van a hátrányban. Biztosra megyek, biztosra hajtok, olyanban keresem a lehetőséget, aki rejt is valamiféle lehetőséget. Erre meg. Odaácsoltad magad azon a felvonuláson. Kigyúlt bennem a heuréka-lámpa, bingó! Itt van, itt! Ha csak kereszt is, itt van, itt! Ha csak szomorúság is, itt van, itt. De nem! Ezzel az emberrel lehet beszélni, ezzel az emberrel ágyba lehet bújni, ezzel az emberrel lehet élni, ez lesz az emberem. Ekkorát még nem csalódtam a megérzéseimben. Ez is azt sugallja, elég volt, kiürült bennem az ösztönkohó, véget kell vetnem…
– De…
– Nincs de!
– De van de! Ez az egész egy jól kifundált érzelmi zsarolás. Az utolsó hurokvetési kísérlet.
– Félreértesz. Csak őszinte akarok lenni. Legfeljebb azt a tíz odafigyelő percet zsarolom ki, de semmi mást… Figyelj! Képzeld el, hogy egy bimbódzó élet, éppen túl az érettségin, hirtelen kettétörik. Baleset. Száztízzel egy fának. Szélvédőn ki. Fának neki. Egy szép és okos nő egyik pillanatról a másikra kripli lesz. És arra riad, hogy Kháron áll az ágya végében, imbolygón, mert csónakjában van tulajdonképp, és türelmetlenül int, hánykolódjak vele a túlpartra, mert ezen az oldalon, az épek felén, már semmi keresni valóm sincs. Beszállok, lefekszem a ladik poshadt vizet lötyögtető aljába, Kháron obulusokat rak szemeimre, s megkezdődik a varázslat. Mától mozgássérült vagy. Mozgáskorlátozott, rokkant, invalidus, fogyatékkal élő. Így kell jól viselni a kripli-sorsot. De én nem akartam, hogy megmondják. Nem akartam, hogy bárki is segítsen. Olyan vagyok, mint voltam, tiltakoztam, miközben hiába karmoltam meg combom, hiába csiklandoztam meg a talpam: semmi. Lábam, mint fájától váló levél. Még ott van, de csak látványosság, őszi ruha. Így múlt el dicsőségem, s bármennyire lázadoztam sorsom ellen, el kellett fogadnom a révész jóindulatát, aki szajkó módjára, szinte agyatlannak tűnően mantrázta önanalógiáját, hogy ő is így, amikor, és neki is nehéz volt, akkor, de mindenki, aki hasonló helyzetbe, az… És valahol beérett az agymosás. Beláttam, másik partra vetődtem, ahol nincs megállás, nincs kiegyenesedés. Ez itt egy másik szárazföld, bizonytalan vidék, mely állandóan kigurul alólam. Kiraktak itt a csónakból, leültettek, s ezentúl csak oda mehetek, ahová eltolnak. Akkoriban, a korai ráébredés idején így fatalizáltam. Kiépítettem egyfajta önvédelmi cinizmust. De nem mások kárára működtettem, hanem csak kellemetlen benyomásaimat akartam vele karnyújtáson túlra hessegetni. Megtanultam az új életet. Az önérvényesítés új fortélyait. A budihasználatot. A zuhanypraktikát. A kerekesszékhajtást. A közlekedési logisztikát. Végül kaptam egy kézzel hajtható kripli-triciklit, és kicsit kinyílt a világ megint. Régi létem minden íze ellenszegült a testmozgásnak, elképzelni sem tudtam, hogy valaha saját erőből hajtom magam előre. De most a kézzel tekerhető tricikli jelentette az életet, a világkomfortot. Teljesen más lett a nézőpont. Lentebbről egy új mindenség tárult elém, egy tréfásabb, mondjam úgy – nevetségesebb világ. A cipők és nadrágszárak szférája. A táskalóbálás, szatyorcibálás szintje. A kutyavonulás alacsonysága. Törpe-észlelet. Újgyerekség nagynak tűnő csodákkal. Néha lekandikál egy-egy fej, jé, ez is itt van, de általában mást kutatnak a kíváncsi tekintetek, nem egy Kripli Love-ot, a tekerőlantjában. Ja, Tekerőlantnak neveztem el ezt a kordét, amivel helyet változtatok. Egybenőttem már vele, annyira jól muzsikál. Néha megolajozom, s ott termek, ahol akarok. Nehezen szállok ki belőle, mintha atomjaim kémiai kötést létesítettek volna a fémváz atomjaival. Fémes-szerves kötés. Kötődés. Függés. Húsom belefolyik a háttámlába. Kezem rátésztásodik a tekerő fogantyúra. Kiterjedésem megnövelése, önmagam továbbgondolása ez a masina, mely végsősoron életben tart. Gurít egyik csalódástól a másikig. Önmagam továbbgondolása, hiszen én is csak egy segédeszköze vagyok a ráismeréshez. Ha rám néznek, ha véletlen nem kapják el a fejüket, hanem tüzetesen végigmérnek, ráismerhetnek a legalapvetőbb isten-dédelgette igazságra: minden esendő és mulandó ebben az orbis pictusban, minden, amiért élni érdemes…
– Mennem kéne, ha megbocsátasz…
– Még nem fejeztem be! Várj!
– De…
– Nincs de! Akkor mégis, miért érdemes? A suhanásért. Suhanni egyik lélektől a másikig, egyik utcából a másikba, suhanni hídkorlátok mellett és sövényfalak előtt, suhanni fakoronák alatt és díszburkolatok fölött. Suhanni úgy, hogy tudod, addig suhanhatsz, amíg karod ereje bírja. Nem a géperő, nem a benzin, nem a pénz számít, hanem karod ereje. Ez nektek, épeknek a láb, a gyönyörűen kidolgozott vádli, a feszes comb. Valójában az érettségiig is suhantam. Örök suhanás vagyok a létben. Egy feltartóztathatatlan előretörés, huzat ajtónyitástól kapudöndülésig, amit holmi baleset sem állíthat meg, legfeljebb más pályára helyez. Suhantam a rácsos ágy négy fala között, aztán kutyajárásban a szőnyegen és bútorokba kapaszkodva, majd lábaimon inalva a bölcsődeudvaron, az óvodaudvaron, az iskolaudvaron, a felnőttség nagy udvarán. Suhantam, mert ott is voltam, de nem is. Látómezők perifériájában egy gyorsan tűnő folt, egy cikkanás, hogy mire odafordulnának, már ott sincs, mert talán sosem volt. Mert bár jelentősnek tartottam magam sok szempontból, valójában jelentéktelen voltam a külsőségek világában. Semmi különös, mondhatni. Gyerekarcom nem rítt ki a bölcsődei, óvodai, iskolai tablóképekről, nem üvöltöttem, mint fába szorult féreg, nem verekedtem, mint életösztöntől megvadult gladiátor, csak csöndben jártam-keltem, s figyeltem a történéseket. Szemléltem, az emberek miért olyanok, amilyenek. Miért zabolázhatatlanok, miért magamutogatók még mozdulataikban is? Magamba habzsoltam minden megfigyelhető emberit. És elraktároztam. Ebből a tapasztalat-lerakatból élek. Suhanásom, itt- és mégsem ittlétem tesz engem démonivá, ijesztő-vonzóvá, megérthetetlenné. Ennyi a titok. Nem tudsz fülön csípni, mert állandó suhanásban vagyok. Állandó éber készenlétben, nyitottan a világ bármely rezdülésére, arra is, amit egy hangyacsáp okoz, és arra is, amit egy becsapódó meteor…
– Mennem kéne, tényleg, ne haragudj…
– Ennyi?
– Nagyon jókat mondtál, de… De suhanj tovább nélkülem – zártam rövidre, s már pattantam is fel a gépre. – Pá! Még találkozunk! – hagytam lebegtetve a reményt…
