Úgyis elfogyott – Marton-Ady Edina novellája
Marton-Ady Edina
Úgyis elfogyott
Birs a kanapén ült. A tegnapi fogászati kezeléstől még vastagon égett az ínye. Borotválkozni vágyott, viszketett a bőr a borosta alatt. A lüktető érzés néha felerősödött. Tíz perce szemezett az asztalra tett fájdalomcsillapítóval. Olyan könnyű. Egy tabletta, semmi diszkomfort. Nem. Felkelt, az íróasztalhoz sétált. A szék hangosan csikorgott. A parkettán karcok. Hosszú, apró, hullámos, egyenes, mélyebb és felszíni hasadás. Az anyja most kiabálna vele. Térdre esne, ujjával simítaná a sérülést, mintha az ujjbegy érzékeny matériája meggyógyíthatná a fán hasított sebeket. A másik lehetőség, hogy csak nézne. Nézne azokkal az átható, kék szemekkel, azzal a mély, gyomorforgató szomorúsággal a szemében, amivel a megfakult, sárga szélű képeket nézte az albumban, vagy az ő apját, mielőtt az örökre kifordult az ajtón, mely azóta darabjaira hullott.
Ma is emlékszik hosszúra nyújtott lépteire, mintha saját magát akarta volna leelőzni. A lóversenyen látott ilyet, egy nyári hétvégén, amikor az apja magával vitte. A cigaretta a szája sarkába tolva, a szeme szinte kiugrott a gödréből, miközben előre dőlve figyelte a pályát. A lovak elhagyták a rajtvonalat. Minden sejtkötegben, mozdulatban ott volt a győzelem ígérete. Ha elég gyors, elég erős. Ha megvan az összhang a nyeregben álló, halovány zsokéval, aki olyan feszes, mint az íjon a húr. Félt. Elpattan az a test egy óvatlan pillanatban, talán ott, abban az utolsó kanyarban, ahol összetorlódnak a lábak, már nem is látszik, kihez tartoznak, mintha nyolclábú lovak szaladnának a porban, az emberek kiabálnak körülötte, de ő csak a lábakat nézi, a zsokét, akinek vékony vonal csak a szája, óvodában rajzolt ilyet, soha nem mosolygósat, csak egy vonalat, az óvónők kérdezgették, miért nem görbül. Így élünk. Felelte. Akkor hátat fordítottak és suttogtak, de ő kihallotta a hangjukat a gyerekzsivajból. Koravén, problémás, deviáns. Nem értette a szavakat, de érezte, hogy itt most egy pecsétet nyomtak rá, ahogyan Misire, a disznóra is rásütötte a bélyeget a nagyapja a hátsó udvarban, azon a tavaszon, amikor megkapták. Még ma is emlékszik rá, soha el nem felejthető egy síró disznó hangja, mintha beleégne a dobhártya szövetébe. Kihányta a vasárnapi ebédet, a porhanyós disznósültet és a vajban sült krumplit. Az anyja dühös volt, sírva fakadt, de az apja csak a fejére tette a kezét, és a szobájába küldte. Aznap már nem kapott enni.
Csöngetnek. Feláll az íróasztaltól, újra lüktet a foga, hamarosan beveszi azt a fájdalomcsillapítót. Az ajtóhoz sétál, tíz óra van, biztosan a postás lesz, mindig ilyenkor jön, órát lehetne igazítani hozzá. Idősebb férfi, minden zegzugát ismeri a városnak, minden alkalommal elszórakoztatja egy új történettel. Miközben nyitja az ajtót, már a nyelvén tartogatja a kifogást, sajnos ma nem megy. Tegnap a fogorvosnál volt, igen, ne is mondja, rengeteg pénz, de muszáj, az sztk-ban a múltkor elszúrták a tömést, gyökérkezelés lett a vége, persze magánorvosnál. Az egész beszélgetést megírta. Előre. Mosolyog, kicsit feszesnek érzi bal oldalon a bőrét. Talán bedagadt. Hideg levegő csap az arcába. Az ajtónyílásban Juli. Nagyon csinos. Új, bordó kabátban van, jól kiemeli a mellét, elrejti az asszonyosan gömbölyű csípőt, ami kihordta a közös gyermeket. Mély lett a csend közöttük utána, áthatolhatatlan. Látta a szemében az irtózatot, amikor megérintette, az arcára kiülő ürességet, amikor az üres hátsó szoba felé indult. Ő tüntette el a bútorokat, a névre hímzett textilpelenkákat, rugdalózókat, az asszony kötötte apró takarót. Azt gondolta, érzéketlen, hogy igazuk volt az óvónőknek, nem klappol nála valami, mert sírnia kellene, dühöngenie. Nem érzett semmit. Élre hajtogatta a dolgokat, elrendezte a dobozban, aztán elvitte egy barátjukhoz. Ők egy hónappal későbbre várták a sajátjukat, Szilvit, aki kopaszon és ráncokban gazdagon ordította bele a világba, hogy itt van, ő nem halállal kitömve született, kéken, magát megfojtva még odabent, ahol senki sem segíthet. Nézi a nőt, ez most fáj. A piros arca, a csillogás a szemében, a mosoly a halovány színű rúzsa alatt.
– Mit akarsz?
Az asszony nem válaszol, egy nagyméretű borítékot nyújt, enyhén remeg a kezében.
– Mi ez?
A régi, kék szempárba néz. Semmi nem változott. Nem beszél hozzá. Nincsenek szavak közöttük. Minden el nem mondott mondat, ölelés, csók belegömbölyödött abba az apró testbe. Eltemették. Feltépi a borítékot. Nem kell elolvasnia, már a fejlécen ott a lényeg. Válás. Közös húsz év. Eltemetett szülők, eladott házak vidéken, újrakezdés, beleöregedés, éjszaka megszámolt ősz hajszálak a halántékon, új szeplők az asszony melle alatt. Vége. Becsapja az ajtót. Látja az üvegen át az alakját, hallja a kiszakadó sóhajt. Erősen koppannak a cipősarkak, távolodnak. Becsoszog a szobába, a dohányzóasztalra dobja a papírokat. Surrognak, egy-kettő a földre hullik. A pohárban már meglangyosodott a víz, elillant az erős klórszag. Kivesz egy tablettát. Könnyen csúszik a gömbölyű szem, víz sem kell hozzá. Hamarosan jobb lesz. Elmúlik. Kezébe veszi a papírdobozt, lassan, komótosan gyűri galacsinná. Úgyis elfogyott.
