Kőrösi Zoltán: A történet második árnyéka
Kőrösi Zoltán
A történet második árnyéka
Homály
Olyan lassan, tapogatózva, az érzékszervei öntudatlan okosságára hagyatkozva haladt előre az egyforma napok sűrűsödő homályában, mint az a még félig alvó, s egészen talán fel sem ébredő, görnyedt hátú férfi, aki a behunyt szemmel is ismerős házban botorkál, ide-oda dülöngélve, céltalannak tűnő, csosszanó léptekkel, botorkál, s mégis, talán a félálom miatt, fel se merül benne a kétség, hogy visszatalál a még langyos, a teste formáját őrző ágyához.
Séta
Az öreg, kifakult szőrű kutya nehézkesen vonszolja magát a sétálóutca díszburkolatán. Valahol a múltban talán vizsla és tacskó ősei találkozhattak, lelógó füle, hosszúkás fejformája erre utal, igaz, a csatakosnak tűnő, szürkével vegyített barna bundája mást mutat. Eredetileg barna a szeme, de az egyiken kékes hályog feszül.
Megáll egy világítóan narancs színű szemetes tartály mellett, hosszan, elmélyült figyelemmel szagolgatja, aztán továbbdöcög. Három-négy lépés után újra megáll, szétterpeszti a hátsó lábait, és nehézkesen, látható kínnal szarni kezd. Össze-össze görbülve, szenvedve préseli ki magából a szarhurkákat, egészen meghajlik a gerince és a feneke is csaknem a földet éri. Lüktet a végbele. Amikor befejezi, ugyanolyan nehézkesen, szétterpesztett lábakkal indul tovább.
Fiatal, gumipapucsos, rövidnadrágos férfi áll a póráz másik végén. Halkan, sietősen beszélve telefonál. Amikor a kutya befejezte a szarást, elrakja a telefont, papírzsebkendőt vesz elő, szó nélkül veszi fel a díszkőről mind a két hurkácskát. Rá se néz a kutyára.
Közben megfeszül a póráz, ahogy az öreg kutya már elindult. Így lépegetnek tovább: a fakó kutya, s a bőrszíj másik végén a fiatal ember, az egyik kezében a telefon, a másik kezében papírba göngyölve a szar.
Csíkok
Alacsony domboldalon álló, üveges-verandás parti ház. A gondatlanul behajtott ablaktábla résén beeső fény, mintha vízsugár volna, éppen a falon függő, faragott keretű fényképre zubog. Három alak, középütt egy nő, kissé balra hajtott fejjel mosolyog, szélről két egyformán magas, komoly tekintetű férfi. A férfiak valamikor fűrészmalmot üzemeltetettek, Leányfalun, közel a Duna-parthoz. Nem csak üzlettársak, de gyerekkoruktól fogva barátok is voltak, együtt jártak Esztergomtól Óbudáig, a kártyaasztaloktól a faragott tornyocskás Vigadóig, megesett az is, hogy csak hajnalban kocsiztak vissza, dőlt belőlük a cigaretta és az alkohol szaga. De hiába volt a sok máshol töltött este, a jobb oldali férfi végül is ott, Leányfalun lett szerelmes. A nagy sietve megszervezett esküvőre a barátját hívta tanúnak, olyan fénykép is készült róluk, hogy hárman állnak a kamera előtt, a még fátylas menyasszony komoly arccal a vőlegény vállára hajtja a fejét.
A fűrészmalom évekig nagyon jól működött.
A házasságkötés után alig több mint egy évvel született meg az első gyerek, a férj napról-napra szerelmesebb lett a feleségébe. A gyerekágy után, amint tehették, újra kirándulgatni kezdtek, hármasban jártak, felmentek gyalogosan egészen Visegrádig, úgy tűnt soha nem fáradnak el, felváltva cipelték az elemózsiás, evőeszközös fedeles kosarat.
Októberben a fűrészmalom állta a szüreti bálhoz a teljes díszítés költségeit.
Éppen az iskolát kezdte a második gyerek, amikor a férfiak megkapták a behívót. Együtt indultak el, s négy év után együtt jöttek vissza. Akkor készül róluk ez a kép: három ember a kamerába néz, az asszony, mintha csak hallgatózna, kissé balra hajtja a fejét.
A malom még két évig üzemelt, aztán, még jóval az államosítás előtt, egy hajnalra porig égett. Rossz nyelvek szerint a barátok addigra eladtak belőle minden mozdíthatót, s kimentették a vagyont is, de hogy hová tették, arról csak találgattak a helybéliek. A nagyobbik gyerek csakhamar Budapestre költözött, a kisebbik Szentendrére járt be gimnáziumba.
Hatvankettőben, szívroham miatt halt meg a nőtlen férfi, ott temették el a leányfalui sírkertben. Évek múltán is olyan volt a sírja, mintha csak tegnap ültették volna rá a virágokat, a régi barát ritkán ment ki oda, viszont az asszony minden alkonyattájt arra járt.
Nyolc évre rá, mikor az asszony már hosszú hetek óta haldoklott a Margit-kórházban, az utolsó látogatások egyikén elmondta a férjének a végrendeletét: oda temessék el őt is, ott szeretne feküdni a magányos férfi mellett. Nem kért bocsánatot semmiért, nem is mondott többet. Fogta a férje kezét, olyan erővel, mint sok évvel azelőtt.
Amilyen szoros közelségben csak lehet, olyannyira mellé temessék.
A magára maradt férfi minden délután kisétált a két összesimuló sírhoz, úgy vitte magával az apró fejű, háromszögletű kapát, mintha sétapálcával kopogtatná az utat. Apró fapadot ácsolt magának a sétautacska mellé, a kapát letámasztva azon üldögélt.
A saját temetése részleteit már előre elrendezte: megvette magának az asszony jobb oldalán a fennmaradó harmadik sírhelyet, félretette a költségeket is.
Ott fekszenek tehát most már mind a hárman, nem messze a folyótól: középütt az asszony, jobbról és balról a két barát.
Három alig felpúposodó földcsík, a felbokrosodott virágok összenőttek fölöttük.
A régi fényképet az egykor szentendrei diáklány akasztotta a verandával szemközti falra: ez itt a nagyapa, ez itt a nagyanya, ez pedig egy régi barátjuk, mondta a lányának.
Fűrészmalmuk volt, közösen, itt, a Duna mellett.
Három csík.
Reggelente, amikor a túlparton felkel a Nap, félig behajtott ablaktáblák közt beeső fehér fény, akárha hűvös vízsugár volna, éppen a három alakra esik.
Hiány
Nem is az fáj, ismételte el halkan, miközben apró mozdulatokkal, gépiesen a nedves avarkupacot rugdalta a cipője orrával, nem is az fáj, hogy becsapott, úgy értem nem a csalás és nem a becsapottság, hanem sokkal inkább az elviselhetetlen, hogy már ez a fájdalom sincsen bennem: ez fáj, hogy olyan ez a hiány, hogy mindent kitölt bennem, mindent, még a gondolataimnak és a saját fájdalmamnak se hagyott helyet.
Igen, ez fáj, ismételte meg, aztán lehajolt, és összecsippentett ujjaival, a körmével lepiszkált a cipője orráról egy odatapadt nedves levéldarabot.
Elég
Alacsony, vékony csontú, szinte cingár férfi, sötét haja a fejbúbján már jól láthatóan ritkul. Egy nap, amikor egyébként minden pontosan ugyanazon menetrend szerint történne, mint a többi napon, véletlenül a hivatali fizetési listára talál a számítógépében, benne a nevekkel és a fizetési adatokkal. Mindez reggel történik, mégis délutánra jár már, amikor feláll az asztala mellől, körbejár a hivatalban, hangosan és külön-külön mindenkinek a szemébe nézve többször is kijelenti, hogy ő alaposan átgondolta a dolgot, itt mély és elviselhetetlen igazságtalanság történik, úgy érti, nem csak a munkában, de az érzelmekkel is, és az emberi viszonylatokkal is, nem lehet ezt szebben mondani, vissza van élve mindazzal, ami az embert körbe veszi. Miközben ő, legyen elég ennyi, a táblázat értelmében azt is pontosan meg tudja mondani, hogy kinek mennyit kellene keresnie, mármint az igazság szerint. Már ha van igazság, s ő itt és most kijelenti, hogy nem lehet, hogy ne legyen. S ha már az érzelmekről van szó, az igaz, hogy őt elhagyta a szerelme, és az is igaz, hogy az effajta szenvedés sokkal könnyebben kimondhatóvá teszi az igazságokat, akárha a veszélyérzet szorulna vissza az emberben, tudja ő ezt, de most nem erről van szó.
Miről van szó?
A csalásról van szó.
Senki nem meri megszólítani, amikor kimegy a szobából.
Hazafelé tart már, amikor megáll a járdaszélen és kifordítja a zsebeit: egy havibérlet és két darab kétforintos pottyan le az aszfaltra.
Az elhanyagolt, valaha szebb napokat is látott albérleti szoba félhomályában eltűnnek a mennyezeti gipszstukkókat megfestő koszcsíkok. Az ajtó mellett még ott vannak azok a csavaros sárgaréz kampók, amelyekkel hajdan a cselédekhez lehetett kicsengetni.
A fürdőszobában levágja a teregető szálkás drótját, sokáig matat a nagy, tükrös tálaló fiókjában, végül megtalálja, amit keres. Szöget vesz elő, székre állva a falba veri, hallja, amikor reccsenve átszakad a régi tapéta. Ráköti a szárítózsinórt, odébb tolja a széket, majd hurkot kötve a másik felére gyors, sietős mozdulatokkal felakasztja magát. Megszorul a nyakán a hurok, és előrebukik a teste, de a málló téglába vert szög abban a pillanatban kiszakad. Ott fekszik a kopott szőnyegen, a szék lábainál, ám a szálkás zsinór annyira a nyakára szorult, hogy nem enged, fojtogatja őt továbbra is. Meg lehet halni akasztástól hanyatt fekve is? Már-már sikertelenül küzd az életéért, nem tudja felfejteni a kötést, elsötétül előtte a világ. Amikor végre magához tér, minden nehézség nélkül engedi el a nyakát a kötél, igaz, véres, felhorzsolt sebek maradnak utána.
Reggel, ahogy felébred, ezeket a sebeket bámulja a fürdőszobai tükörben: olyan, mintha nem is egy kötél lett volna, hanem sok-sok, párhuzamosan feltekerődő hurok. A hasznavehetetlen madzagot a szobai szemetesbe dobja, majd visszamegy a fürdőszobába, az orvosságos szekrényből és a fiókokból egybegyűjt minden fellelhető tablettát. Annyi van, hogy kétszer is megtelik velük a marka, amikor beveszi őket. Piros is, fehér is, sárga is. Iszik rá egy pohár vizet, hogy elmúljon a nyelőcsövéből a kellemetlen, szúró érzés, aztán elalszik, hanyatt fekve az ágyon. A kezét keresztbe fekteti a mellkasán.
Így ébred fel másnap reggel, pihenten, frissen.
Átöltözik, és metróval megy el a klinikára. Bekopog az üveges ajtón, mutatja a még nyers hegeket a nyakán.
Tegnapelőtt felakasztottam magam, tegnap pedig megettem minden mérgező gyógyszert, amit csak találtam, most meg itt vagyok, mondja a kifejezéstelen arcú ügyeletes nővérnek. Azt akarom, hogy fogadjanak be.
Két nap múltán kicsit gyűrött ruhában jelenik meg a munkahelyén, a hegek még akkor is jól látszanak a nyakán.
Azt hiszem, mondja a munkatársainak, ha nem adják meg nekem azt a pénzt, amit valóban megérdemelnék, akkor megölöm magam.
Atléta
Alázat és makacsság, talán ez a kettő marad végül, amibe kapaszkodni lehet.
Aszfalt
Széles, néptelen, kopár utca, a járda fölé nem nyúlik be se erkély, se villanyoszlop, se faág. Mégis, a lebontásra ítélt ház előtt, de már egészen az úttest mellé szorulva egy fehéres folt éktelenkedik az aszfalton: nagy csomó galambürülék, szélesen elterülő mocsok, valósággal már megkövesedett guanó, ami ellenáll az esőnek és a szélnek is, és csak közelebbről tűnik fel, hogy egyébként határozottan egy arcot formáz.
Történelem
Az elmesélt történet arról, hogy a néphatalom megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés vezetéséért kötél általi halálra ítélt az utolsó estén megírhatja a családnak és az utókornak szánt búcsúlevelét, azt a szöveget, ami aztán nyomtalanul eltűnik, senki nem látja többé.
A kivégzésről egyébként jóval a halálos ítélet végrehajtása után értesítik a családot, úgy, hogy a halott ruháit elküldik nekik. Mivel nincsen más felnőtt férfi a közvetlen rokonságban, ezért néhány ruhadarabot, például az erős, meleg bekecset elküldik vidékre, a szülőfaluba, legalább ott legyen valami haszna. A nagynéni, akihez végül a kabát került, akkortól éjszakánként gyakorta álmodik a kivégzett férfival, olyannyira, hogy egy alkalommal azt is látja, az unokaöccse éppen azt a visszamaradt bekecset hozza elé, és, mintha valami apró, kedves állatkát becézne, simogatja a kabátka szőrmés nyakrészét. Felébred és kiküldi a férjét az istállóba, ott lóg az ajtó mellett a bekecs a szögön. Kétely nélkül, azonnal felfejtik a varrást és megtalálják benne a hónapokkal korábban felakasztott férfi ceruzával, kilenc darab vécépapírra írt, összepöndörgetett, titokban a prém alá varrt utolsó levelét, búcsúját a családtól.
Boldogság
Akkor már a tompa, de szűnni nem akaró fájdalom és a folytonos fájás okozta rettenetes fáradság miatt olyan állapotban volt, hogy folyton elaludt. Ha tehette, leült egy pillanatra, és aztán meg csak arra ébredt fel, hogy elaludt. Tulajdonképpen a teste védekezett a szenvedés ellen, anélkül, hogy az akarata ebben különösebb szerepet játszott volna: ki-kiesett az időből, mintha egy másik létezés ragadta volna el. Néhány nap múltán pedig e két világ között végleg elmosódni látszottak a határok, s ahogy a fájdalom elől menekült, összekeveredett az ébrenlét és a képzelet, álomból álomba csúszkált. Mindez azonban egyáltalán nem volt kellemetlen állapot, és semmiképpen nem tűnt valamifajta veszteségnek, éppen ellenkezőleg, előbb csak bátortalanul, majd egyre diadalmasabban holmi oktalan könnyűség érzete hatotta át, az önfeladás és a gondolattalan szabadság oly régóta vágyott öröme, könnyű, boldog lebegése.
Egy pohár víz
Éjszaka, amikor felébredt, és félig behunyt szemmel, a sötétben tapogatózva kiment a konyhába, hogy vizet igyon. Felkapcsolta a villanyt, és a káprázatból felocsúdva nem is az lepte meg, hogy az ablak elé tolt, régi, ütött-kopott hokedlin, ott találta a apját, abban a kék öltönyben, amiben két éve eltemették, hanem az, hogy az apja még így, a halálában is ugyanazzal a közönnyel nézett maga elé, mint az életében tette számtalanszor. Úgy tűnt, mintha észre se venné, hogy ő belépett, felkapcsolta a villanyt, engedett egy pohár vizet. A mindig gondosan fényesre pucolt cipőjét nézegette, fel se emelte a fejét.
Lehet, hogy a halottak ott a másik oldalon is ugyanolyan kelletlenek és udvariatlanok maradnak?
Közelebb lépett hozzá, megszólította, arról kérdezte, hogy van, mit csinál itt a konyhában és van-e szüksége valamire, ám az apja csak dünnyögve, lehajtott fejjel válaszolt.
Beszélt neki arról, hogy felébredt, mostanában gyakorta megesik vele éjszakánként, igaz, napközben viszont ugyanilyen gyakran elaludna a legszívesebben, nem csupán a fáradtság miatt, hanem mert úgy érzi, az volna a legjobb, az alvással máshová csöppenni, kikapcsolni, elsüllyeszteni mindazt, ami őt körülveszi.
Meghalni naponta többször.
Nem igen értette az apja dörmögő feleleteit, ráadásul, ahogy ő is nézegette azokat az egymás mellé igazított, fényes cipőket, egyszeriben zavarni kezdte a saját mezítelen lába, a kövön fázott is már a talpa. A legszívesebben visszabújt volna a paplan alá, noha ezt, a gyors visszavonulást mindenképpen tiszteletlenségnek érezte, s még a látszatát is el akarta kerülni. Tán emiatt, a fázás és a kényelmetlenség miatt lehetett, hogy lassacskán fogta csak fel, hogy a dünnyögő, elharapott válaszok szerint az apja egyáltalán nincs a tudatában annak, hogy már meghalt: éppen ellenkezőleg, bosszús és értetlen, hogy itt ül a konyhában, a kímélésre szoruló kék öltönyében, nem tud aludni, miközben nyilvánvalóan elmúlt éjfél is már. Mindezeket egyébként nem is neki mondta, inkább csak, a szokása szerint, bosszúsan potyogtatta a szavakat maga elé.
Egy tétova percig fontolgatta, miképpen tudná elmagyarázni az apjának, hogy a kék öltöny és az ünnepi fehér ing nagyon is indokoltan van rajta, valósággal kétségbeesett, hogy miként fogalmazza meg mindezt tapintatosan, de egyszerűen és határozottan, ám miközben elkezdte mondani, hirtelen megértette, hogy akkor viszont legalább az udvariatlanság és nemtörődömség magyarázatot nyert, abban az értelemben legalábbis, hogy nem valamihez képest, nem valami változást semmibe véve maradt változatlan az apja, hanem éppenséggel azért ilyen, mert nincsen a változás tudatában.
Észre se vette, de felnevetett a gondolatra, hogy az apja nem is tudja, mi történt vele.
Mi nevetsz?
Semmit, mondta, és az egyik fázó talpát a másik lábfejéhez dörzsölgette. Megyek vissza aludni.
Visszabotorkált az ágyához, magára húzta a paplant, és még ott is igazán nevetni lett volna kedve. És csak ott, hanyatt fekve jutott az eszébe, hogy alighanem elfelejtette lekapcsolni a villanyt, ki kellene menni, és leoltani. Nem mintha olyan sokat számítana, gondolta még, aztán elaludt.
