Pálinkás György: Mammatus

Pálinkás György

Mammatus

Mielőtt becsapódott az ablak, villanásnyira ezüstös fényfonál hasított át rajta. Talán madár volt, de elvágta röptének cikkanó tükörképét, s találgatásom fennakadt a huppanó ablak­szárny visszhangján. A szikrázó égen helyébe lépő foszlány­felhő mint fénylő lányságom suhant át asszonyi szememen.

Csak ez a tompa zaj a dobhártyámon, nem tudok szabadulni tőle, mint akkor. – Mélyeket lélegezni. Szorítani. A szülőszoba tejüveg ablakán megkopott a festék. Nagyon akartam, hogy az a csöppnyi lyuk fókuszálta kinti fény elterelje figyelmem. De egyre ez a mono­ton biztatás, mintha befalaznák a fülemet. Nem szabad elaludnom, női testnedv ez a tejüveg. Éleset csikordult valami a műtőasztal mel­lett. Látnom kell! – azt hiszem, magamban kiabáltam. Rosttá vált ha­rapófogó, húsa szétrepesztő izzás, nem ő szakadt ki belőlem, én lé­pek nyomába ezután.

Kezem lecsúszott a műtőasztalról, egy utolsó, hatalmas görcs fordíttatja utána fejem. Ujjaim nekicsapódtak valaminek, fémes csat­tanás, elfolyó bíbor gyűrű. Már semmit sem hallok, szememig nő ez a habburok, nyálkás virágkezdemény, mintha ujjbibéken tapogat­na tekintetem.

Azt hittem, gyereksírás rázott fel. Távoli madárhangok voltak.

A kórterem plafonja akár a megolvadt ólom. S egyszerre megvonag­lott, visszatért belém valami vérző fájdalom, mintha nem akarna le­válni rólam. Az ablak melletti ágyon feküdtem. Hatalmas, teli fénykocka. A szemhéjam mögött is sütött, s kínzó lüktetéssel csúszkált szemgo­lyómon. Alighogy eltűnt, újból megjelent, s kezdődött elölről. Igen, a keze volt, láttam a kezét.

És akkor elpattant szemgolyómon ez a kúszó fénycsomó, s mint­ha valami üregbe zuhantam volna. Oldalra csaptam, kezem az éjje­liszekrénynek ütődött. Az éles fájdalom a hasamig nyilallt. Kis su­gártüskék villantak a falon, majd elültek, ahogy a vízhullámok a po­hárban. Próbáltam leinni belőle egy kortyot, de a szám széle mint­ha száraz kéreg lenne, szinte hallottam kaparászását a poháron. Vé­gigsimítottam ajkamon, de mintha kezem is lebegne az ágy hullá­maiból kinyúlva, aztán elveszett szememben egészen.

Nem beszéltem erről senkinek, de szinte odavonzzák magukhoz tekintetem a vadgesztenyefák ragacsos, feszülő rügyei. Más évsza­kokban nem gondolok erre, de az a pár nap májusban mégis különös. Bármerre van dolgom, azt a kitérőt a sétány felé akkor nap mint nap megteszem. Emlékszem, gyerekkoromban egy ilyen letört rügyet feszegettem valami fémdarabbal. Viszolyogtam érintésétől, ezért is próbálkozhattam kinyitni így. S a nedves pikkelyek mintha kaucsukbabám kezének csonkját rejtenék. Ez a látvány azóta is a szám sarkáig futó rémületet idézi. Mikor megpróbáltam eldobni, nem vettem észre, hogy hajszálaim a gyantához tapadtak, s ott hin­tázott arcom előtt a rügy szétroncsolt burka.

Lehet-e emlékezete a magzatnak? Talán tudhatott rólam. Az a kicsiny kézkezdemény mintha még mindig belülről kapaszkodott volna belém, és akkor az a fémes csattanás.

A lélek visszhangjai talán, mit meghívnak ujjaim. Csak most fi­gyelek oda öntudatlan kaparászásomra az asztallapon. Az ablak négyszöge tükröződik benne mélyen, egészen mélyen, a tekintet peremén lévő padlónál is mélyebben.

Egy szál vibrál az opálos tükörképben, mint a vetítés végén a vásznon. Körmöm alól kialszanak a neszek, s akár a mozigép sustorgása, lassan abbamarad e néma rezgés utolsó lobbanásaira.

Elállt a szél is. A nemrég még vakító égbolt ólomszürkére vált. A felhők bugyrai mint roppant emlők érintik a látóhatárt. Az ablakszárnyak közt rekedt bogár verdesése akár gyermekkorom képei, ahogy elmosódik bennük a háttér, s már csak ez köti le figyelmem. Mintha a látvány venne észre. Nem létezett számomra akkor halott vagy élő, a kicsavarodott szárnyú bogár is ele­ven maradványa volt szememben korábbi repülésének.

Egyszerre elhallgat minden, úgy érzem, mintha valaki fülelne. Lehet, hogy emlékezetem az ő emlékezete. Nem láthattam, csak egy villanásnyi időre, elnyelte az a krómos cikkanás. Félúton árnyék és árnyék között, mint szél a füveken.

Amikor bevittek, hunyorgó árnyak peregtek fölöttem a mentőben. Azt hiszem, egy hosszú vaskerítés törhette így a fényeket. Olyan sebesen, hogy néha úgy tűnt, mintha egyszerre haladó és helyben álló lenne ez a káprázat. Aztán elsimult, helyébe ismét visszatért a lyuggatott műbőr szürkésfehér foltja, s az útkereszteződésnél a kinti világ tarka hangjai.

Hová került! – rémlett, hogy üvöltözök ott a kórteremben, de ki­áltásom a kábulat legmélyebb üregébe süllyedt, nem jött ki hang a torkomon. Majd lassan kitisztult előttem az a sötét hézag a fehér falon. A félig nyitott ajtón át, vakító folyosói fényben lebbenő nővér­köpenyek, s mind csilingelőbben az apró kacajok. És az a gumi­kesztyűs kéz a kilincsen. Csak tartotta az ajtót, valaki beszélt hozzá. Mint gyermekkorom kesztyűs bábjai, ahogy az ujjak billegtek a ki­lincsen. Árnyékuk hol megnyúlt, hol ölelkezett. Mama keze játszott nekem így a falon madarat. Elnyúló fénypászma útját követem a falon, imbolyog, meg-megtörik egy repedésen.

Nem akartam megtudni, fiú-e vagy lány elvetélt gyermekem.

______________________

Mammatus: emlő alakú felhő