Polgár Vera: A lét mámora

Polgár Vera

A lét mámora

Először a nő tűnt fel az ösvényen. Ötven körüli, kissé lomha mozgású. Néhány perccel megelőzte a többieket. A partra érve sietősen szétnyitotta a vászontáskáját, gyakorlott mozdulattal kiemelte belőle az összecsavart gyékényt, és leterítette közel a vízhez. Kis időre megállt a parton. A fövenyen feledett lábnyomokban megtelepedtek a hullámokból kipergett apró csigák és gyöngyfényű kagylóhéjak. Az asszony felemelt néhányat, szórakozottan megforgatta, aztán a zsebébe rakta őket, majd egy darabig a hajókat figyelte. A finom szövésű kelme szövedékén átszitált a szél, lobogott a tarka vászon a dereka és a combja körül, elöl pedig a mellére tapadt. Látszott a hízásnak indult test kontúrja.

A többiek akkor kanyarodtak a strand felé vezető földútra. Két húsz év körüli fiú közeledett sortban, fedetlen felsőtesttel. A hegyről jöttek, a falu felől. Egy hordágyszerű vászonággyal araszoltak a part felé. Láthatóan könnyű volt, a vékony takaró alatt mintha nem is lett volna test, csak egy ritkás, őszbe forduló hajjal fedett koponya imbolygott az egyik végében, arccal az ég felé, sötét szemüvegben. Az ágy átellenes végébe helyezett fedeles vesszőkosár a lépések ütemére olykor megingott, és a takarón heverő fémrudak egymáshoz ütődtek.

Az asszony levette fejéről a kendőt, azzal integetett a fiúknak, amikor azok már a parti homokban jártak. Puhán lépkedtek, akár a macska, az ágy szinte siklott a levegőben, a kosár és a fémrudak most meg sem rezzentek.

A vízparton a két fiatal férfi megállt. A nő leemelte az ágyról a kosarat, a fémrudakat pedig ügyes mozdulattal az ágy négy sarka alá csavarta. A fiúk igazgatták az amolyan házi készítésűnek tűnő fekvőhelyet, a rudakat mélyen benyomkodták a homokba, aztán kényelmes tempóban elindultak a víz felé. Azon a partszakaszon sekély volt a tenger, száz métert is kellett gyalogolni ahhoz, hogy az ember legalább derékig elmerülhessen.

Eleinte csak rugdosták maguk előtt a vizet, aztán, ahogy haladtak befelé, nagy erővel fröcskölni kezdték egymást. Időnként visszanéztek a parton maradottakra. A nő a kendőjét lobogtatta, a férfi erőtlenül integetett.  Miután a fiúk belefejeltek egy hullámba, majd úszni kezdtek, már csak apró pontként tűntek fel egy-egy pillanatra.

Az asszony még egy darabig figyelte őket, aztán a gyékényt szorosan az ágy mellé helyezte, és rákuporodott. Lábait a hosszú ruha alá húzta, átkulcsolta a térdeit, és miközben beszélt, nézte, amint egy felhő, éhes sirálycsapat kering a kikötő felett. Folyamatosan, halkan duruzsolt, a szavak lassú méltósággal öltődtek egymásba, mint hűs vizű patak, csobogott a történet. A férfi nyöszörgő, vékony hangon szőtte gondolatait, s az asszony erre bólogatott. Időnként lassult a beszéd sodrása, a nő sóhajtott, végigsimította a férfi arcát, igazgatta a szélfútta vékony takarót, közben el-elmosolyodott. Olyankor eltűntek a szája körül megkeményedett vonások.

Kis idő múlva előkerült a fedeles kosárból egy fonott kalács meg egy kancsó formájú termosz. Az asszony kávét töltött egy műanyag pohárba, tört egy darabot a kalács végéből, s mint egy asztalkára, a kosárfedélre helyezte azokat, óvatosan elhelyezkedett a vászonágy peremén, és az ölébe vette a férfi fejét. Akár egy érett dinnyét, úgy tartotta a hamuszín koponyát, ujjaival félresimította a homlokra makacsul rátapadt hajszálakat, apró fésűvel szétbogozta a nyirkos szálakon megcsomósodott szenvedést. Előrenyúlt, és a hóna aljánál fogva magához húzta a csontsovány férfitestet, így az a hátát a nő melleihez támaszthatta. 

A férfi ernyedten tűrte, hogy az asszony eligazgassa rajta a félrecsúszott pizsamát, finoman megpaskolja arcán a kétoldalt csontra aszott bőrt. A nő aprókat csipegetett a kalácsból, a falatokat gyengéd mozdulattal a férfi szájába tette. Néhány szót is csomagolt a kalácsdarabkák mellé, becsúsztatta a besüppedt ajak mögé a mélyfekete üregbe, olykor kuncogott is hozzá. A férfi mosolyra húzta a száját, bukdácsolva nevetgélt az asszonnyal együtt, amíg köhögni nem kezdett, és szája szegletéből kibuggyant a péppé rágott kalácstészta, amit  az asszony visszaterelt az ujja hegyével. 

Ezután a feketekávé következett, komótosan, rövid szünetekkel egy-egy szörtyögős korty között, engedte, hogy szétáradjon a szikkadt nyelvháton a kesernyés aroma. Időnként a nő is belekortyolt a párálló italba, és tört egy darabot a kalácsból magának is. Aztán ismét a férfi feje fölé hajolt, kendőjével megtörölgette a homlokát, megdörgölte a szája csücskét. A férfi engedelmesen nyújtogatta nyelvét, az asszony néhányszor végighúzta rajta a kendő sarkát, hogy a szája köré maszatolódott kávényomokat letörölje. Végül levette róla a napszemüveget.

A borostyán színű égbolt visszatükröződött a tenger hátán, a nap aranylón izzott a hegyek felett, és egy elhullajtott sirálytoll kitartóan forgott a levegőben. Hunyorogva lesték, amint egyre lejjebb ereszkedik, majd az asszony felemelte a karját, és a madártollat két ujja közé csippentette. Néhány másodpercig elgyönyörködött az áttetsző, tejfehér csévéjű evezőtoll tökéletességében, végigsimította a gerincet, megborzolta a kemény, szürke tollzászlót, aztán játékosan a férfi arcához érintgette.  A férfi megrebbent a váratlan érzéstől, majd döcögősen nevetgélni kezdett. A nő vele együtt kacarászott, és a tollat körbejáratta a beesett szemüreg mentén, hegyével vonalakat rajzolt a homlok ráncaiba, végül leporolta a csúcsos orrhegyet. A férfi grimaszolva tűrte a játékot, szemét lehunyta, nyögdécselt, a nő gügyögve kuncogott. Észre sem vették, hogy a két fiú visszaérkezett. Csak akkor eszméltek fel,amikor árnyékuk ráfolyt a takaró szélére. Szégyenlősen elhallgattak, mint akiket valamiféle csínytevésen kaptak rajta.

Az asszony elhúzódott a férfi hátától, és átadta helyét az egyik fiúnak, majd néhány másodpercig álldogált az ágy mellett. Megvárta, míg a fiúk újra elrendezik a férfi körül a meggyűrődött takarót, kávét töltenek maguknak is, aztán lecsatolta lábáról a szandált, és elindult a stég felé.

Kényelmes, lassú léptekkel haladt a reccsenő deszkán, a palló végén leült, és a lábát a vízbe lógatta. Apály volt, éppen hogy elérte lábfejével a víz szintjét. Gyermeki könnyedséggel dudorászott, míg ujjaival fröcskölte a vizet. Mindig elölről kezdte az egyszerű kis dallamot, valahányszor szétpattant a fény az utolsó vízcseppen is, s talpával ismét a vízfelszínre csapott. Amikor elunta, visszaballagott az ágy mellé. Leült a homokba. Nézte, amint a fiúk gyakorlott mozdulattal dohányt sodortak a vékony papírokba, nyelvük hegyét végighúzták a ragasztócsíkon, majd meggyújtották a cigarettaszálakat. Hármat.

A férfi csontos, áttetsző ujjai közé fogta a rövid cigarettát, hosszan csücsörített, a szájához emelte, régi, jól bevált szokásként nagyot szívott belőle, aztán csak úgy kieresztette a füstöt a száján. Bágyadt derűvel tekintett a füstpamacs után, s visszadőlt a fiú mellkasára. A másik fiú az ágy mellé kuporodott, éppen oda, ahol korábban az asszony ült. Valahonnan előkerült egy rádió. Élénk, lüktető zene szólt belőle, elnyomta a tenger hangját. A fiúk a lábukkal dobolták a taktust, és a férfi feje, az a hamuszín koponya is olykor gyengén meg-megingott a zene ütemére.

Az asszony a vászontáskából elővett egy fényképezőgépet. Egyszerű, ezüstszínű kamera volt, alig valamivel kisebb, mint egy képeslap. A szeméhez emelte, és az ágy felé irányította a blendét, aztán kattintott. Várt néhány másodpercig, pár lépést tett előre, majd újra és újra lenyomta az exponáló gombot. Képpé rögzült a pillanat, a nő ugyanazt az egyszerű hangsort dúdolta, mint a stégen, ahol a lét mámorában, mint múló idő egy sirály billegett.