Nyári eső lába – Becsy András versei
Nyári eső lába
Becsy András versei
A KEZDŐK
I.
A téren
A tiéden, az enyémen
De mindenképp Azon a Téren
Aminek partvonalán
Kerékpár-buckák nyújtóznak
A miénken
Pont ott
S benne
A kezdőkör középpontjában,
Ahonnan oly nehéz kimászni,
A néha bőr, néha gumi
Atommag,
A labda,
Mely köré fonódva mi,
Zsizsegő elektronok,
Egyezkedünk,
Hogy állunk majd Fel,
Hogy állunk majd Ki,
Ki kivel,
Ki ki nélkül, ellen,
Hogy majd mi lesz
Hogy majd mi jön
Ott kezdődött minden
Azon
A téren
II.
Pont ott
Amikor kiléptünk a kezdőkörből
Az atom kettéhasadt
Felbomlott
Rendet tartott a felezővonal
Látható volt, hogy hol is a helyünk
Hová tartozunk, és hogy is kell ott maradnunk
Még ha ottmaradunk is
Hová kell adni, ívelni
És főképp Kinek
Hogy a miheztartás végett csak szólok
Itt majd rúgni kell
Be meg Fel
Mi meg, csatárok
Lihegve lótunk, futunk
Cselt szövünk, esünk, ordítunk
Jártatjuk a szánkat
Míg a bekkek mosolyognak hátul
S a centerhalf némán irányít
Csak az Ő mozdulatát figyeljük
Mert muszáj hozni
Minden meccsel azt a három
Pontot
III.
Leigazolás
Átigazolás
Elmaradozáskor
Orvosi igazolás
Kiigazolás
Gázolás
IV.
A félidőben lecseréltek
Aztán mindannyiunkat
Szépen lassan
Kerékpárjainkat
A pálya szélén toltuk
Míg bennünket is toltak
Egyre hátrébb toltak
Tribünök árnyékában
Szétköpködött tökmag és szotyi közé
S hallgattuk a Kossuthon a Petőfin
Miként akkor az időben
Szombaton októberben
Még indián harci díszben
Rezervátum-öltözőben
Félve már nem félidőben
Sípszó helyett
Félelmesen
Félreverik
BELEOLVADNI A KÉK KUPOLÁBA
Léggömbként emelkedni kéne,
beleolvadni a kék kupolába,
onnan bámulni a türkiz terepre,
hogyan lóg rá a nyári eső lába,
hogy záródnak fenyővé a napernyők,
míg kapualjba húzódnak a hangyák,
akik a teraszon sorsukra hagyják
asztaluk, ha felfekszenek a felhők.
A vízcsepptől pettyes parányi terasz
közepén csak az az asszony maradna,
aki miatt, akiért lenne ez az
emelkedés a kupola-magasba,
ki egyre engedi léggömbjét messze,
– csak vékony madzagját el ne eressze!
NEGYVEN
Tehát már ennyit abszolváltam: Negyven.
Még úgy-ahogy, kopottasan,
megfoltozgatva, de egyben vagyok.
Ünnepi kellék: négy gyertya és az asztal,
rajta tósztra készen tündököl a torta,
a kóla szisszen, mintha pezsgő volna.
A fiú mormog magában, nehogy elfelejtse
a versikét és a kis éneket se,
a lányka kezében csinos műanyag tasak,
gyémánt-hit benne, Istenujj-ajándék,
nem tudja még, hogy aki kapja, ócska
kókler, egy könnyű fájer kártyajáték.
Tanári táskám nehezebb csak egyre,
vagy én lettem puhány, ennyire gyenge?
AZ ELSŐ HALOTT
Az első halott ember, akit láttam,
apám volt, lepedőből csavarták ki,
tágultak a pórusok, pattant a bőr,
él még, mondtam – nem él, jelentette ki
szakmai sértettséggel az ápoló.
