Medvenéző délolaszos versekkel
Medveles és irodalom kapcsolata, hogyan számolja föl az önzést és a hiúságot a vadon, Szicília egy magyar költőnő szemével – az Új Forrás folyóirat lapszámbemutatóján „jártunk”, amelynek vendégei Murányi Sándor Olivér és Ughy Szabina voltak.
Az Ünnepi Könyvhét változatos programkínálata után azt hinnénk, beáll az irodalmi életben is az uborkaszezon, a költők nyaralni mennek, vagy hűvös szobákba húzódnak vissza alkotni, olvasni, elmélyülni, lazulni, a magyar olvasót meg legfeljebb a focimeccs hozza lázba, s azon izgul, hogy sikerül-e továbbjutnia a magyar csapatnak, megtelik-e a főváros újra ünneplő, mámoros kedvű fiatalokkal. Tudósításírás közben a budai hegyek valamelyik vendéglőjéből enyhén beszűrődik a mérkőzés zaja, a szomszéd szobából is zsibong a televízió, engem viszont sokkal inkább foglalkoztat, mi is történt az Új Forrás legutóbbi lapszámbemutatóján, amelynek vendége Ughy Szabina és Murányi Sándor Olivér voltak. Murányi nem tudhatta, hogy a fővárosban tartózkodom, így az estről csak a hanganyagot továbbította, a távtudósításnak ugyanis a székelyudvarhelyi irodalmi rendezvényekről – amelyeknek leggyakrabban ő a szervezője – mondhatni, hagyománya van.
A lapszámbemutató hangulatát, a közönség érdeklődését csak a nevetgélésből és a tapsból tudom lemérni, ami arról győz meg, jól sikerült, pörgős, olvasóbarát est volt, és sajnálom, hogy csak így közvetve vehettem részt rajta.
Murányi ugyanis Medvenéző című, készülő rövidprózakötetéről mesél, felolvassa az Új Forrásban megjelent, medvelessel kapcsolatos novelláját, amelynek élményanyaga minden bizonnyal vérfagyasztóbb, mint egy extrém magasugrás. Elképzelem a medve hatalmas orrát, amelytől az elbeszélői én törékeny emberi teste csak pár lépésre helyezkedik el, s bár magam is székelyföldi vagyok, nincs az a közismert kortárs magyar író, akinek táraságában részt vennék a székely szamuráj szervezte medvelesen. Akkor már inkább Ughy Szabinával tartanék a szicíliai kalandtúrára, verselnék a forróvérű olaszokról – merthogy a lapszámbemutatón később erről is szó esik.
A Medvenéző kéziratának élményanyaga önéletrajzi ihletésű, olyannyira, hogy egyik novellájában szerepel Végh Attila, akit szintén elvitt az író medvelesre, amely nem kevés izgalommal járt, elég csak annyit említeni, hogy két nagyvaddal is találkoztak. Az életveszély ellenére Murányinak meggyőződése – és ehhez több kortárs író is csatlakozik –, hogy a medve bundáján megcsillanó alkonyi napfény művészet.
Az író úgy véli, a nagyvárosi ember folyton tépelődik, a múltján rágódik, vagy a jövő felé rohan, de közben a jelenről megfeledkezik. A medveles viszont a jelen pillanatról szól.
Feleségével, Murányi Laurával 2011 februárjában ismerkedett meg – az én írószövetségi kötetbemutatómon, amit ki is hangsúlyoz az író legnagyobb meglepetésemre. Beugrik az est, a hajnalig tartó beszélgetés az íróbarátokkal a Magyar Írószövetség vendégházában, és hogy valóban ott találtak egymásra. Bár asszonya csíkszeredai, a szakmája Budapesthez köti, így Sándor kétlaki életet él, hol a parajdi erdők nagyvadjaira vadászik, hol pedig a nagyváros kétlábú állatai között él, irodalmat szervez, ír. A februári hónap nemcsak a szerelem, hanem a baráti kapcsolatok terén is különleges az író számára, 2014 februárjában ismerte meg ugyanis Jász Attilát Nagy-Kis Madár amerikai indián költő estjén. Közeli barátság, már-már jelképes testvéri viszony köti Jászhoz, akinek ennek a kapcsolatnak köszönhetően saját szabad parajdi medvéje is lett.
A Medvenéző kézirata 2017-re jelenik meg, két részre tagolódik, az első rész cselekménye a vadonban, a másodiké pedig a városi környezetben játszódik.
A kötet egyik múzsája a homoródfürdői szabad medve, amely az országút közelében választott magának barlangot, a vadászok pedig az író saját felelősségére ugyan, de megengedték, hogy fotózza, kijárjon hozzá. Murányi egy hétig napi tizenkét órákat ült a medvelesben, várva azt a kétszer húsz percet, amikor a nap fénye a barlang bejáratát eléri, és lefotózhatja a játszó kis bocsokat, akik csupán ilyen rövid időre jöttek ki a természetbe anyjuk hívására. A ritka pillanatok egyike az volt, amikor az anyamedve megpuszilta az egyik bocsot.
Azonban korántsem volt olyan idilli Murányi számára, mint ahogy azt a fotó tükrözi, néha félelmében harapta a füvet, de tudta, hogy az anyamedve csak akkor támad, ha gyermekeit veszélyben érzi ; akárcsak az ember, ő is a családját védi. Az író szerint a medvetámadások 99 százaléka az ember hibájának eredménye, a medvére úgy kell tekinteni, mint egy személyre, egy művészre, tisztelni kell szépségét, kiszámíthatatlanságát. A vadon az író szerint megmásítja az erőviszonyokat, az önzés, az emberi ego, a hiúság ebben a környezetben megsemmisül.
Az est következő részének főszereplője a kilencvenéves Vasadi Péter volt, akit születésnapja alkalmából a folyóirat szerzői, szerkesztői köszöntöttek a lapban. A költővel személyesen találkozni vagy telefonon beszélgetni rendkívüli élmény, a beszélgetés vele olyan, mint egy gyónás, és mindig jókedve lesz tőle az embernek.
Végül Ughy Szabina lépett színre, aki legutóbbi, Séták peremvidéken című verseskötetének ihletforrásáról, Szicíliáról mesélt, ahol egy évet töltött ösztöndíjasként. Verseit a dél-olaszországi városok, tájak lakják be. Szicília az újjászületés terepe volt számára – vallotta a költőnő. Az élményanyagnak nemcsak lírai, prózai hozadéka is van, Szabina ugyanis egy regényen dolgozik, amelynek első fejezete kapcsolódik a délolasz vidékhez. Úgy véli, minden térnek megvan a saját ideje és narrációja, Szicíliára egyértelműen a jelenidejűség és a közvetlenség jellemző.
Jász Attila úgy véli, a költőnő versei zártak, rövidek, tömörek, elgondolkodtatnak, pontosan olyanok, mint amilyennek az igazi versnek kell lennie.
A lapszámbemutatón kiderült az is, Szabina tulajdonképpen prózaírói alkat, első írásai prózai szövegek voltak, jelenleg még egy másik regényen is dolgozik, amelynek témája a szerelem és a társas kapcsolatok, és egyelőre úgy érzi, nem tud több verset írni.
Varga Melinda
