Ürmös Attila: Üzenet a birka fülében

 A Családi tangó, avagy hogyan vesztettem Titóval háborút című regény különböző idősíkokon haladva jut el az 1800-as évek végétől a jugoszláv polgárháborúig. A kötet család-, fejlődés- és önéletrajzi regény is egyben, bár az első szám, első személyű narrátor történeteibe korabeli újságcikkekből ollózott események is illeszkednek. Központi helyszíne Szabadka, de felvonulnak ceglédi, budapesti, bajai, párizsi, stockholmi és marokkói események is…

Ürmös Attila

Üzenet a birka fülében

(Részlet egy készülő regényből)

A pionírórákon Kopecki Márti tükör előtt mutatta meg, hogyan kell a piros nyakkendőt megkötni, és a homlokunkon feltolva beállítani a vörös csillagos kék sapkát. A hetedikes lány minden szavát lestük, ilyenkor csak ő ragyogott hófehér ingben, fodrásznál készült frizurával. Amikor felolvasta az igazgatónő rendeletét, hogy minden osztályt háborús gyerekhősről kell elnevezni, rögtön javasolt is egyet, amit mi gondolkodás nélkül elfogadtunk. Így lettünk Jovica, a kis futár osztályközösség. A pásztorfiú a birkák fülébe dugta az üzeneteket, így vitte át a náci vonalakon az elvtársaknak az infót.

Szóval, egy juhászbojtár nevét viseljük, bezzeg Szatyiék, a rohadt mázlisták Boško Buhát, azaz Bolha Boskót kapták, a partizánfiút a Neretvai csata című filmből, amelyikben A hét mesterlövész sztárja, Yul Brynner is játszik. Dühömben azt számolgattam, ha minden osztály gyerekpartizán-nevet kap, lesz-e annyi, hogy a város huszonnégy általános iskolájának minden tagozatára jusson? Vagy ül valamilyen irodában egy ceruzával, körzővel, vonalzóval felszerelt csapat, és gyerekhősöket kreál, akik tehén vagy birka fülébe, orrába, fenekébe dugott üzenetekkel játsszák ki a megszállókat?

Hirtelen sok lett a hős. Tanítás közben szálldostak ki-be az ablakon, felszemtelenkedtek a táblára, belerágták magukat a tankönyveinkbe, füzeteinkbe a Sava Kovačevićek, Moša Pijadék, Heroj Pinkik, de még mindig könnyebb volt őket elviselni, mint azokat, akik túlélték a Nagy Népfelszabadító Háborút, és életük végéig úgynevezett bórac-nyugdíjat kaptak,harcosoknak kijáró tiszteletet és pénzt, anya szerint pofátlanul nagy összegeket.

A házunkban lakó Miloš bácsi is bórac-nyugdíjas volt, még szolgálati pisztolyt is tartott otthon. A korlátnak támaszkodva cigarettázott az első emeleti közös teraszon pizsamában, házikabátban, a fején hajkötő tartotta zsíros, ritka haját. Felesége, Marija, akit mi Miloš néninek hívtunk, egész nap lila-kék virágmintás otthonkában ült az L alakú erkélyfolyosó közepén, úgy helyezve el a székét, hogy az udvart és a folyosót is szemmel tarthassa.

Ezen az emeleten laktak keresztmamáék is. Nem Milošék, hanem Zsíros Julkáék mellett. A kövér családanyát keresztapa nevezte el Masna, azaz Zsíros Julkának. Naphosszat kint gubbasztott az erkélyfolyosón, többnyire Miloš nénivel beszélgetett, máskor meg csak nézett ki a fejéből, és cigarettázott, hogy a hamu folyton a nagy hasára, mellére hullott, foltokat hagyva szürke halpikkely-mintás ruháján. Lányai, Zorica és Marica pár évvel fiatalabbak voltak nálam. Néha játszottam velük az udvaron, de soha nem jártam a lakásukban. Már az is elég volt, hogy keresztmamához menet az ajtójuk előtt kellett elosonnom. Többnyire nyitva állt, és csak egy Crvena Zvezda futballcsapat logójával ékesített függöny takarta a látványt, maró cigaretta- és alkoholbűz áradt ki, meg halk délszláv népzene.

A férj dolgozott és ivott, menetrendszerű családi programmá vált a veszekedés, szombat este héttől egészen vasárnap hajnalig. Keresztapa párszor átment békíteni őket, az összetört tányérok csörömpölésére egyszer Miloš bácsi a pisztolyát is elővette, télen mégis rendőrt kellett hívni, mikor a megvadult apa kizavarta a lányait a hóba. Szobapapucsban, pizsamában, csak a kabátot tudták magukra kapni. Keresztmama arra ébredt, hogy lent sírnak a garázsos udvaron, és könyörögnek: Apa, engedj vissza, fázunk! Az meg csak üvöltözött az anyjukkal: Ubit ću te, debela kučka. Ubit ću te, videćeš! Megöllek, te dagadt szuka! Meglásd! Megöllek!

A rendőrök elvitték, de másnap, amikor kijózanodott, hazament, mintha mi sem történt volna. Zsíros Julka az évek során egyre hízott, mind szótlanabb lett, katatón tekintettel szívta a cigarettáit naphosszat. A kora már nem is látszott, lehetett harmincöt vagy ötven, ki tudja? Csak az arca hájpárnái közt megrekedt ráncok jelezték, hogy már nem lesz jobb.

Zorica és Marica legtöbbször a Csordás bácsi Volkswagen-műhelye mellett lakó lányokkal játszott. Fogócskáztak vagy babáztak csendben a kapu előtt. Amikor a házunk előtt összegyűltek a gyerekek a környékről, én is velük hangoskodtam, nevetgéltem, vagy csak a bringáinkon ülve beszélgettünk. A két lány ilyenkor tőlem is menekült.

A srácok pár hónap múlva csúfolni kezdtek a kis zöld biciklim miatt, Sverti azt mondta rá: Cicafing! Zoran pedig jégkrémes pálcikákat dobált a küllői közé, amíg tekertem. Persze, a dolgok végül mindig elrendeződnek, most is így lett.

A tanító néni egy nap kiparancsolt bennünket az udvarra a tavaszi napsütésben, és kérte, akinek itt van, hozza a kerékpárját, mert biciklizni tanulunk. Az enyémen is ültek páran, kiderült, mindenki jól teker, csak Jutkát kellett tanítani. A végén azonban Balázs Gabi elfelejtett fékezni, és teljes sebességgel nekiment a vaskos, az évek során sötétkékből mozdonyfüst-szürkére kopott falnak. Átlendült a kormányon, és a feje búbjával telibe találta a málló műemlék épületet – a patinás Vörös Ökröt, ahol még Kosztolányi Dezső is koptatta a padokat – a szuterénben húzódó büfé vonalánál. Szaladtunk hidegvizes borogatásért. Nem lett agyrázkódása, ám amikor helyére toltam a biciklit, láttam, hogy a vázhoz súrlódik a meggörbült első kerék.

Mihály nagyapa mérgelődött: Nyolcas van a kerékben! Nem tudta megjavítani, inkább összerakott nekem egy nagyobb bringát a hátsó udvarban álló vázakból és kerekekből. Egész pofás bicaj lett, most már büszkén tekerhettem, felfedezve a város távolabbi kerületeit is. Meglátogattam újdonsült barátaimat az osztályból. Varga Zsolt nagymamájánál gyufákat gyújtogattunk, és kukacokat égettünk a Kumičić utcában, Maráczi Laciék terasza körül a tuják közt hősiesen mentettük az osztályból odaképzelt lányokat és fehér inges pionírvezetőket, Farkas Jancsinál pedig sakkoztam.

Nem voltunk egyenrangú felek, Jancsi tanított engem. A huszár volt a vesszőparipája, és képes volt két lóval kiirtani az egész vezérkaromat futóstul, bástyástul, meggyalázva királynőt, sárba taposva a parasztokat. Jancsi mindenkit megvert, gyereket, felnőttet, a nagybátyjával, Dinivel még gúnyolódott is, és nemcsak akkor, amikor győzött a sakkban. Dini az udvar végében lakott egy kis házban, és Jancsi gyakran hergelte, csúfolta, nagyokat csapott a hátára a szőnyegporolóval. Egyszerre lelkesített és keltett bennem rossz érzést a látvány, hogy egy gyerek uralkodik a felnőttön.Szerencsére az anyukája mindig megkínált finomságokkal, és a banános csokik, mogyorós sósropik, hájas-lekváros kiflik majszolása meg a Cedevita-porból készült limonádék szürcsölése elűzte zavaromat.

Párszor leckét is együtt írtunk. Nagyokat vihogtam a második félévben kijelölt Partizánmesék házi olvasmányon, amikor Jancsi hangosan utánozta az egyik történetből olvasva a medve hörgését: Mrrvrrauu mrrvvrrauu auh hu hu! A partizánok egyáltalán nem érdekeltek. Az iskolában a hősiességükről, otthon a rémtetteikről hallottam folyton. Mindkettőből elegem volt már, ezért nem is jegyeztem meg mást a könyvből, csak a medve dörmögését.

Egy szegedi könyvesboltban aztán megvettem életem első nem ajándékba kapott vagy házi olvasmányként rám tukmált kötetét, a rókáskönyvet. Anya nem akarta, mivel az állt rajta, hogy kilencéves kortól ajánlott, én pedig csak nyolc voltam. Ezért visszalopóztam a Kárász utcába, kifizettem a pénztárnál, majd betűrtem a kabátom alá, mintha loptam volna. Az autóban hazafelé mertem csak elővenni. Ahogy beleolvastam, rögtön elvarázsolt.

A suliban megmutattam Varga Zsoltnak. Később együtt ajánlgattuk a többieknek, és a rókáskönyv kézről kézre járt az osztályban. Mire visszakaptam, tavasz lett. Beszakadt a borítója, a lapjai kezdtek kihullani, de nem bántam. Az osztályban elért sikeren felbuzdulva megmutattam a környékbeli bringás gyerekeknek is, ám az egyik szerb srác azonnal letromfolt: Ennek már a címe sem stimmel, nézd csak meg jobban! Egy róka van a borítón, és azt írja, VUK. Hát nem tudod, hogy a vuk farkast jelent, és nem rókát?

***

A szerző Szabadkán született (1969), az újvidéki bölcsészkaron végzett magyar nyelv és irodalom szakon.1993 óta Budapesten él. Megjelent kötetei: Pink Floyd (1995, zenei monográfia), A semmittevés filozófiája (2007, novellák).