Ugrás a tartalomra

Nyomunkban a csönd geometriája szűköl – Manolita Dragomir-Filimonescu versei Böszörményi Zoltán fordításában

 

 

 

 

Manolita Dragomir-Filimonescu 

A LA CROISÉE DES POÈMES A VERS BŰVÖLETÉBEN

 

Traduite par/Fordította: Böszörményi Zoltán

 

 

Avant lire 

Belle et opiniâtre fidélité envers une raison d’être, un mode de vie.

Cette «Croisée des poèmes» nouveau recueil de Manolita Dragomir-Filimonescu est juste à l’intersection d’un déjà long voyage poétique et existentiel.

Devant ces quatre points cardinaux, la question se pose, quelle orientation faut-il prendre? Quels but, destinée, espérance, révélation seront au terme? C’est l’inconnu absolu!

Il s’agit bien là en effet d’une inconnue face à laquelle notre poétesse nous place au travers des méandres du monde, des convergences hasardeuses, des controverses insoupçonnées.

Notre amie chemine à pas comptés, avec de lourdes valises de circonstances au bout de chaque bras, plantée entre terre et ciel sur le jeu de marelle de la destinée.

« La vie pourtant, ce bagage oublié dans une gare qui n’existait même pas. »

La vie est si fragile, à chaque instant tout peut être remis en question, tout soudain peut vaciller.

L’auteure ébauche toujours dans chaque angle d’un poème un espoir, un renouveau envisageable, elle joue avec le verbe.

Manolita Dragomir-Filimonescu a ce besoin viscéral de vouloir ériger pour l’humanité un temple d’amour, un havre de paix.

Nous sommes bien confrontés à une poésie qui forte de son expérience de vie attend toujours une floraison, un renouveau pour une nouvelle société où les trop riches pourraient peut-être être moins égoïstes et les plus pauvres un peu plus heureux.

Simple rêve humaniste. Pour cela il faut marcher et parcourir la route ensemble.

Manolita Dragomir-Filimonescu croit fortement en son bon ange protecteur et lui compose ses plus beaux poèmes, ceux qui lui ouvrent les ailes de la liberté.

« Les anges déjà sortent de leurs images, ouvrent des ailes blanches et accueillantes. »

Cette dernière s’interroge sur la nécessité d’épurer ses tex-tes comme si lui prenait l’envie de purifier la vie, cette vie qui est un mystère permanent à décoder et à réinventer.

Manolita Dragomir-Filimonescu d’un geste précis et régulier sème ses graines de beauté, d’émotivité, sa poésie libère de belles gerbes d’images parfois insolites, sorte de rêves drapés de blanc et d’or qui pourraient évoquer les remarquables œuvres graphiques de Doina Pocioianu.

«La danse des jours, oubliée quelque part sous l’angle poussiéreux de la mémoire.»

Avec notre poétesse nous en arriverions presque à croire aux contes de fées et aux légendes des forêts, à la suspension du temps.

Il faut savoir provoquer le rendez-vous avec le poème pour lui insuffler toute son intensité, pour y déchiffrer les messages sources, pour y trouver les racines originelles qui illuminent l’âme, dans l’éternelle attente du retour des hirondelles annonciatrices de temps nouveaux.

«   Revenir sur les traces des saisons

à l’ombre de son éternelle cathédrale. »

 

MICHEL BÉNARD

Lauréat de l’Académie Française, Chevalier dans l’Ordre des Arts et des Lettres

 

Előszó

 

Szép és makacs ragaszkodás a léthez, mely egyben élet-mód is, ez Manolita Dragomir-Filimonescu új kötete. A vers bűvöletében útkereszteződése, újabb állomása egyhosszan tartó költői és egzisztenciális utazásnak.

A négy égtáj gyűjtőpontjában jogosan tevődik fel a kérdés, milyen irányba kell továbbhaladnia. Milyen cél, sors, remény, megnyilatkozás felé viszi majd az út. A teljes ismeretlen felé!

Mondhatnók, a világ kanyargós útjain egy olyan isme-retlen felé halad költőnőnk, mely veszélyes kihívásokat, sejtelmes ellentéteket rejteget.

Nem számít, mit tart barátnőnk kezében, a körülmé-nyek nehéz poggyászait vagy a sors ugrókötelét:

„Az élet mégis egy sosemvolt állomáson felejtett poggyász.”

Oly sérülékeny az élet, hogy minden pillanatban meg-kérdőjelezhető, hirtelen minden megváltozhat.

A szerző versének minden szögletében felvillantja a re-ményt, a lehetséges megújhodást, játszik az igével.

Manolita Dragomir-Filimonescu zsigeri szükségből a szerelem templomát, a béke kikötőjét akarja megépíteni az emberiségnek.

Olyan költészettel szembesülünk, mely élettapasztalat-ból ered, virágzást, megújhodást ígér, egy új társadalmat, amelyben a nagyon gazdagok kevésbé önzőek, a nagyon szegények pedig boldogabbak lehetnek.

Egyszerű, humanista álom. Ezért együtt kell bejárnunk a költőnővel az utat. Manolita Dragomir-Filimonescu erő-sen hisz védőangyalában, ő írja legszebb verseit, ő tárja ki felette a béke szárnyait:

„képmásukból kilépnek az angyalok, kitárják hívogató, hófehér szárnyaikat.”

Ezért szükséges, hogy a költő szövegei megtisztuljanak, miként ő is élete, annak az életnek a megtisztulására vá-gyik, mely tele van rejtéllyel, és melyet minduntalan meg kell fejtenie és újra felfedeznie.

Manolita Dragomir-Filimonescu versbeli gesztusai a szépség és érzékenység magasztos csírái; napsütötte kévékbe­ hajlanak, miként az álom fehér, aranyozott függö-nyei, melyek a kiváló grafikus, Doina Pocioianu alkotásai-ra emlékeztetnek:

„visszaadja a kezdődő napnak,

az emlékezet poros sarkába rejtett hajnali táncát.”

Költőnőnk csaknem arra késztet bennünket, hogy higgyünk a tündérmesékben, a varázserdők legendáiban, az időtlenség-ben.

A vers olyan találkozóra hív, melynek átvesszük izzását, megfejtjük forrása eredetét, rátalálunk lelket ragyogtató gyökereire, az örök várakozásba visszatérő, új időket hir-dető fecskékre.

„Az évszakok nyomdokában járj, az örök katedrális árnyékában."

MICHEL BÉNARD, a Francia Akadémia díjazottja, a Művészeti és Irodalmi Rend Lovagja

 

 

UNE IMAGE TREMPÉE

 

Bagages à porter dans la nuit
loin des yeux qui regardent, qui déshabillent
l’âme de son temps déjà gaspillé,
Bagages dans ses mains porteuses de grands
écrans sur lesquels une image revient trempée de
sons; instants dévoilés, troubles, enfoncés dans le
sable traces de mouettes blanches. C’est l’heure où
les mains tombent toutes seules; pas de voix,
pas de bruit. Bagages en bas de mur. Qui porte
et qui laisse tomber son amertume autour de soi.
C’est l’ombre de son ombre érigée sous les draps de la
nuit. La vie pourtant, ce bagage oublié dans une gare
qui n’existait même pas.

 

 

ÁTÁZOTT LÁTOMÁS
 
Távol az éber tekintetektől,
a lelket lemeztelenítő, elpazarolt
időtől, poggyászt cipel az éjszakában.
A nagy vászonra kivetített, hangzavarban
átázott, visszatérő kép: ő, kofferrel a kezében;
előhívott, felkavaró pillanatok, nyomok a
homokban: fehér sirályok foltjai. Ilyentájt a kéz
erőtlen lehanyatlik; se hang, se pisszenésnyi
zaj. Bőröndök a fal tövében. Ki cipeli tovább,
ki szórja maga köré keserűségét?
Árnyék magasodik az éj takarója alatt.
Az élet mégis egy sosemvolt állomáson felejtett poggyász.

 

CONTRE TON IMAGE SUR L’ÉCRAN

 

Un poème au seuil de la porte
il s’arrête quelque part dans son parcours
terrestre. Il est là où l’on avait perdu
des lettres et des mots.
Les saisons sur l’épaule gauche et sur la droite
quelques fois. Elles quittent les couleurs.
Le poème surgit de la peau dans
les rides. Il naît comme le
sillage des eaux sous la terre.
Il vit sa vie tout simplement sur les apparences humaines,
au hasard il donne une syllabe en appui contre
les orages des jours parsemés des visages,
ceux qui traversent les vides sans ombres
et sans traces comme la plume d’un ange qui
balance sur la corde de l’instant.
 
 
 
KÉPERNYŐRE VETÍTETT ARCMÁSOD
 
Földi útján valahol
a vers megtorpan egy küszöbön,
ott, ahol elveszítettem a betűket és a
szavakat. Az évszakok egyszer a bal, máskor
a jobb vállamra ülnek. Elszíntelenednek.
A vers ráncokban tör fel a bőr alól.
Úgy születik, mint búvópatak dala.
Élete egyszerű, emberszabású, talmi,
egy-egy szótag lendíti tovább a napokat,
s a hirten támadt förgeteg arcmásokat görget,
azokét is, akik átkelnek az árny nélküli
ürességen, nyomtalanul és észrevétlen,
mint a pillanat húrján az angyalszárny tovalibbenő pihéje.

 

 

MORCEAU DE POÈME

Le poème se dissipe sur le sable. Doux
coquillage écrasé sous le pas, sous le
mot. La parole ébranle l’équilibre fragile.
On marche là-dessus. On y laisse
les traces; géométrie du silence qui grince.
Le poème tel un monstre déchaîné qui saute
sur la syllabe, mord les voyelles. Inutile démarche.
Déjà le jour s’en va s’écouler au bord de
l’instant qui vient de s’effacer.
 
 
 
VERSMORZSA
 
Tengerparti fövenyre hintett ez a
vers. Szavaink és talpunk alatt
összezúzott, törékeny kagylók.
A kimondott szó kibillent
a kényes egyensúlyból.
A szakadék felett haladunk.
Nyomunkban a csönd geometriája
szűköl. Mint elszabadult szörny,
a szótagra veti magát a
vers, magánhangzókba
harap. Hiábavaló minden.
A tűnő pillanat mentén
lassan elszivárog a nap.
 
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.