Ugrás a tartalomra

 

Ajánló Papp-Für János Árnyékapa című kötetéből

Papp-Für János

 

 

Papp-Für János

 

Árnyékapa
 
 
„apa csípőficammal született.
messziről fel lehet ismerni
a járásáról. talán ezért nem
szeret focizni velem.
csípője olyan ütemben kattog,
mint nagymama faliórája a szürke,
téli estéken, amiről azt hittem,
egy mély lyuk a falon,
és azon keresztül hordja át
a halál a szomszéd öregeket a másvilágba.”
 
Idézetem a költő Minden kezdet című, úgyszólván kötetnyitó versének az első tíz sora, amit azért emeltem ki azonnal a könyv második oldaláról, hogy ajánlásomat ne az én „minőségvizsgáló” szavaimmal kezdjem, hanem rábízzam a könyv sorsát az eleven lírára eleve érzékeny eleven olvasóra, mégpedig naiv olvasóra, akinek még természet adta érzéke van ahhoz, hogy megkülönböztesse egymástól a valóságos érzelmi beszédet az affektált (artisztikus) beszédtől.
Papp-Für János versbeszéde, nyelvi-képi kombinációi ahhoz a gyerekbeszédhez hasonlítanak, amely úgy képes labirintus komplexitású metaforaláncokat alkotni, hogy ő maga mintha észre sem venné, milyen mélységekbe és távolságokba vetette a tekintetét. Így aztán mintha akadálytalanul nyitná meg a gyermekkori élmények általában vagy betemetett, vagy leplombált tárnáit, reanimálja őket, a jeleneteket, és az olvasó csak ámulhat, hogy az idő nem csak eltünteti a valóságokat, hanem – esetenként – igazságérvényre emeli őket. Kérem ezért az olvasót, hogy többször olvassa el az ajánlásom élére kiemelt mintát, hely hiányában itt nincs mód elemzéssel bizonyítanom e lírai beszédszövet rendkívüli erejét, s nem mellesleg, szépségét is.
S még egy – talán önkéntelen – szerkesztési bravúrra hadd hívjam fel a figyelmet. A kötet ciklusokra tagolódik, a cikluscímek pedig mintha egy némafilm külön-külön jeleneteit feliratoznák. Ezzel pedig a költő eléri azt a varázslatos hatást, hogy a versbeszéde megtelik a tudat csendjével, s ezáltal a lírai hang megsokszorozódott intenzitással mondhatja a magáét.
 
Marno János
 
 
 
a szem tükre
 
olyan lettem, mint nagymama arca.
vagy mint az a főzelék,
amitől mindig hánynom kellett,
és elsápadtam már a szagától is.
ilyenkor hasonlítottam leginkább nagymamára.
napok óta halott volt, amikor újra láttam,
nem tettek jót neki ezek az idők.
addig észre sem vettem, hogy megöregedett.
most meg már mindegy neki,
akármilyen fiatal is.
egyik délután belenéztem a víztükörbe,
napokon keresztül hajtogattam a hajókat,
de hiába mondtam, hogy erősebb papírból kellene.
csak az én szememben váltak
hatalmas luxushajókká,
amelyek szigetről szigetre járva
be nem teljesült álmokat szállítanak, és boldog,
halott nagymamákat a feltámadás felé.
szívszakadva evezek, evezek
az éles sziklák között az egyetlen
égve felejtett világítótorony felé.
 
 
arc
 
idővel megtanultuk
felismerni az arcok rezdüléseit.
ha apa hunyorgott, és remegett
a szempillája, az az italtól volt.
ha az anyáé, akkor apa miatt.
ha az enyém, az anyáért.
ilyenkor apa arca türelmes volt, az enyém szép,
anyáé pedig mindig csak majdnem gyönyörű.
 
elmondhatatlan béke
amikor lenyomja a kilincset,
 anya hányni kezd.
zsebkendőt viszek neki,
 de ilyenkor soha nem fordul felém.
úgy ölelem át hátulról,
mint egy haldokló az utolsó imát.
könnyei végigcsorognak karomon.
másnap kegyetlenül elsózná
a marhapörköltet, amihez a húst
évekig mutogatja a sarki hentes
csillogó üvegpultjában.
szipogva feláll.
apa annyira rettentően áll az ajtóban,
hogy ezután az egész utcában
hetekig nincs reggel.
 
 
korai felismerés
 
az iskolában mindig azt mondták,
hogy mi szegények vagyunk.
anya háttal állva keni meg a kenyeret,
ne vegyem észre a penészes oldalát.
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.