Kései – Lackfi János verse
KÉSEI
LACKFI JÁNOS VERSE
Nem kell halottak napja, fel-feldob téged az agy maga,
bójaként billensz felszínre bennem nap nap után, nagymama.
Beléd kötöttek diktatúrák, hol zsidó voltál nekik, hol keresztény,
de te megmarkoltad az élet sörényét, soha el nem eresztvén.
A háború után a telefont bekötötték hozzád azonnal,
mert összehaverkodtál a drótokat javítgató fazonnal.
A mindenféle szerelők dumádtól kifeküdtek bízvást,
jobban ismertél náluk csőkulcsot, hollandert, no meg zsírzást.
Féltek tőled a hivatalban, mert bár polgári csökevény voltál,
profibban csűrted a jogásznyelvet a taknyos kis iktatóknál.
Nem estél kétségbe, mikor államosítani jöttek a család lakását,
csináltattál négy beépített szekrényt, ami hát nem nagy galádság...
És csodák csodája, pont két négyzetméterrel lett kisebb az ingatlan,
megmaradt hát magántulajdon, ezt levajaztad higgadtan.
Rá voltál kattanva, s én is veled a Bartók Rádióra,
az efféle zsivány reppelésnek nálad nem lenne ázsiója.
Ha bemondták, hogy imént elhangzott Haydn koncsertója,
te hozzátetted, sejtetted, Mozart rég abbahagyta volna.
Kamaszként veled totál lazán végigültem a Parszifált,
és nem izgatott, hogy öt óra hosszat csinálják a fesztivált.
Nem lehetett azt eldönteni, vajon haldokolva énekelnek,
vagy énekelve haldokolnak, s ezt csípte, aki voltam, a gyermek.
Így képzeltem a szerelmet is, nagy-nagy poros romantikának,
miközben a háttérben a hatalmasok sunyiban intrikálnak.
Kertész voltál, és beszélgettél a növényekkel, míg metszetted őket,
korholgattad az ágakat, hogy ejnye, már megint merre nőttek.
Korábbi albérlőid visszajártak hozzád úriasan teázni,
mondtad, aprítsák fel a süteményt, úgy mindjárt többnek látszik.
Szovjet paradicsomos halkonzervből halászlét kevertél,
úgy éreztem, hogy finomabbat sosem ettem még ennél.
Kosár barackokat cipeltünk Balatonakarattyán végig,
pár kilométerért nem költ az ember buszra. Bolondnak nézik?
Ha edénykészletet kaptál, rávágtad, pompás holmi,
azért vettük nyilván, hogy egykor legyen mit örökölni.
Ha hírek jöttek, kiosztottad Losonczit, Lázárt, Kádárt,
látszott, hogy államférfiként mindet secpec lepipálnád.
Az Alzheimer nevű német pasas mindent összekavart aztán,
kietted a vázából a virágot, robbant a lakás lassacskán,
egyszer hatalmas füstben a mosogatószivacsot pirítottad,
nyugtattalak, hogy hoztam enni valami lényegesen jobbat.
Elléptél a ködbe előlem! Míg éltél, sose tettem ezt meg,
de halálod után bátor lettem, most először letegezlek.
A vállamon ülsz, a hajamban alszol, máskor motyogsz fülembe,
s ha kérdem néha, mi van veled, nézel rám: hát mi lenne?
bójaként billensz felszínre bennem nap nap után, nagymama.
Beléd kötöttek diktatúrák, hol zsidó voltál nekik, hol keresztény,
de te megmarkoltad az élet sörényét, soha el nem eresztvén.
A háború után a telefont bekötötték hozzád azonnal,
mert összehaverkodtál a drótokat javítgató fazonnal.
A mindenféle szerelők dumádtól kifeküdtek bízvást,
jobban ismertél náluk csőkulcsot, hollandert, no meg zsírzást.
Féltek tőled a hivatalban, mert bár polgári csökevény voltál,
profibban csűrted a jogásznyelvet a taknyos kis iktatóknál.
Nem estél kétségbe, mikor államosítani jöttek a család lakását,
csináltattál négy beépített szekrényt, ami hát nem nagy galádság...
És csodák csodája, pont két négyzetméterrel lett kisebb az ingatlan,
megmaradt hát magántulajdon, ezt levajaztad higgadtan.
Rá voltál kattanva, s én is veled a Bartók Rádióra,
az efféle zsivány reppelésnek nálad nem lenne ázsiója.
Ha bemondták, hogy imént elhangzott Haydn koncsertója,
te hozzátetted, sejtetted, Mozart rég abbahagyta volna.
Kamaszként veled totál lazán végigültem a Parszifált,
és nem izgatott, hogy öt óra hosszat csinálják a fesztivált.
Nem lehetett azt eldönteni, vajon haldokolva énekelnek,
vagy énekelve haldokolnak, s ezt csípte, aki voltam, a gyermek.
Így képzeltem a szerelmet is, nagy-nagy poros romantikának,
miközben a háttérben a hatalmasok sunyiban intrikálnak.
Kertész voltál, és beszélgettél a növényekkel, míg metszetted őket,
korholgattad az ágakat, hogy ejnye, már megint merre nőttek.
Korábbi albérlőid visszajártak hozzád úriasan teázni,
mondtad, aprítsák fel a süteményt, úgy mindjárt többnek látszik.
Szovjet paradicsomos halkonzervből halászlét kevertél,
úgy éreztem, hogy finomabbat sosem ettem még ennél.
Kosár barackokat cipeltünk Balatonakarattyán végig,
pár kilométerért nem költ az ember buszra. Bolondnak nézik?
Ha edénykészletet kaptál, rávágtad, pompás holmi,
azért vettük nyilván, hogy egykor legyen mit örökölni.
Ha hírek jöttek, kiosztottad Losonczit, Lázárt, Kádárt,
látszott, hogy államférfiként mindet secpec lepipálnád.
Az Alzheimer nevű német pasas mindent összekavart aztán,
kietted a vázából a virágot, robbant a lakás lassacskán,
egyszer hatalmas füstben a mosogatószivacsot pirítottad,
nyugtattalak, hogy hoztam enni valami lényegesen jobbat.
Elléptél a ködbe előlem! Míg éltél, sose tettem ezt meg,
de halálod után bátor lettem, most először letegezlek.
A vállamon ülsz, a hajamban alszol, máskor motyogsz fülembe,
s ha kérdem néha, mi van veled, nézel rám: hát mi lenne?
