A hedonista és a porcicák – Varga Melinda tárcája

Szombat a házimunka napja. Korán reggel kelek, hogy már délre meglegyek mindennel, így időt nyerhetek, tengernyi időt, szinte egy egész napot, amelyet kellemesebb dolgokra fordíthatok – morfondírozom a haditerven péntek este.  Mégsem mehet ez így tovább! Ujjnyi porréteg huncutkodik a könyvespolcon, húsvét óta nem szedtem le a könyveket, a porcicák mindent elleptek. Az ünnepről jut eszembe, az ablakot is meg kellene pucolni. Amióta megszavazták a fránya dohánytörvényt, hetente egyszer-kétszer dohányzom a szobában is, de mindhiába szellőztetek ki utána alaposan, és fújom be légfrissítővel a lakást, a függöny bagószagú marad. Ha már az ablakot megpucoltam, azt is ki kellene mosni. Kész akrobatamutatvány lesz leszedni, majd visszatenni a helyére.

A szekrény teteje fölött húzódó póklakosztály levadászása minden bizonnyal pótolni fogja az edzőtermi kar-, váll- és hátizomerősítő gyakorlatokat. Ó, irgalom, mi minden bujkál a gáztűzhely és az edényes szekrény mögött! Még a decemberben elfogyasztott narancs héja is ott lapul összeaszva az olajbogyómag, a papírfecni, vizespalackdugó, az inggomb, a ceruza és az aprópénz társaságában. El kell húzni a gáztűzhelyet, és seprűnyéllel kipiszkálni a koszleltárt.

A szekrényekben lakó káoszra, a kivasalandó ingekre, nadrágokra, nyári ruhácskákra gondolni sem merek. És a fürdőszobai pipereszekrény, na, még az is!

Éjfél után másfél órával szívszakadva csukom be a könyvet, tudom, ha csak egy fél órával tovább mélyülök el Weöres Rongyszőnyegében, még az is előfordulhat, hogy írhatnékom támad, és a reggeli koránkelés, és hogy délig befejezzem a nagytakarítást, sőt, még össze is dobjak egy ebédet, ha mást nem, egy kiadós zöldségsalátát, vágyálom marad.

Beállítom a rémisztően hangzó fél hetet a telefonomon, előkeresem a régi csörgőórát, beteszem a fémcsuporba, kanalat, villát mellé, csapjon nagy lármát, mert tapasztalatból tudom, a telefont könnyű elhallgattatni.

Lekapcsolom a villanyt, elaludnék, de dolgoznak bennem Weöres sorai. Ezerszer megfogadtam, verset csakis reggel olvasok, lefekvés előtt sosem, legfeljebb valami nem túl felkavaró regényt veszek kézbe, de legjobb, ha semmit sem, esetleg hírműsort nézek a televízióban, végső esetben politikai beszélgetésre váltok, abba mindig könnyen belealszom.

Valahogy sikerül elszenderednem. Három óra körül kipattan a szemem. Álmaim mostanában gyakran felébresztenek. Kár, hogy sose időben: vagy túl korán, vagy túl későn, vagy az éjszaka kellős közepén, vagy a reggel derekán. Nagy nehezen visszaalszom.

Mintha csak félórányi mézédes álom telt volt volna el, éktelen lármára, csörömpölésre, égiháborúszerű zajra riadok. Még szerencsére, hogy a telefon és a csörgőóra lőtávolságban van, mert biz’isten, belerúgtam volna mindkettőbe.

Kikászálódom az ágyból, és leállítom mindkét agitátort. Kávét teszek oda, jéghideg vízzel locsolom a kialvatlanságtól bedagadt szemem. A fejem olyan, mint egy jókora pityókászsák, vagy inkább, mint egy káposztáshordó. Örökkévalóságnyi idő, amíg lefő a kávé!

Amikor a kotyogóból a friss fekete illata gőzölögve száll fel, már-már katarzisszerű élmény. A kávé után valamennyire emberformát öltök, már  nem festek úgy, mint egy pizsamás kísértet. Felmérem a terepet, majd nekilátok a szombati nagytakarítás hadműveletének.  Kirázom a szőnyegeket, felmászom a kisasztalra, és széket teszek rá, hogy felérjem a függöny görgőjét.

Az ablakpucolással viszonylag gördülékenyen megvagyok, majd a fürdőszoba, aztán a konyha következik, még a csempét is lemosom. Görcsbe rándul a derekam, de sikerül a konyhaszekrényt és a gáztűzhelyet elhúznom, és kisöpörnöm a hónapok során felgyülemlett koszt. Újra üzembe helyezem a kotyogót, majd még egyszer és még egyszer. Megy ez, mint a karikacsapás! Kilencre mindennel elkészülök, egy gyors zuhanyzás, leszaladok a zöldségeshez, s még dél előtt kész lesz a salátám. És hátra van a nap java, akár még sétálni is elmehetek, hétágra süt a nap, végre nem esik az eső, milyen rég nem voltam a botanikus kertben, de a Fellegvárba is felmehetnék egy jó könyv társaságában, vagy meglátogathatom a barátnőmet, elmehetek a tornaterembe, szaunázhatok.

Csak a könyvespolc maradt hátra a nagytakarításból, majd egy gyors porszívózás a szobában.

Kezdem a legfelső polccal: lekerülnek a Nyugat és az Erdélyi Helikon régi számai, belelapozok. Majd a Magyarság története, abba is belekukkantok. Aztán az albumok, a folyóiratok következnek, egyenként törölöm le róluk a port, teszem szépen le egymás mellé a földre: Móricz, Dsida, Gárdonyi, Krúdy, Balzac, Thomas Mann, Hesse, Márai, Ady, Kosztolányi, a szótárak, a kézikönyvek, a szakácskönyv. Az egész padló csupa könyv! Már majdnem megvagyok az összes polccal, a kortársak maradtak utoljára.  Ezeknek külön helyük van, és kiváltságos szereppel bírnak, személyes viszony fűz mindenikhez, általában dedikált példányok, barátoktól, nagyra becsült költő-íróismerősöktől, ajándékba kaptam őket vagy olyan könyvek, amelyek valamiért megérintettek, és megvásároltam. Amit nem kedvelek, PDF-en lapul, merevlemezen, vagy hazavittem a szüleimhez, ne foglalja fölöslegesen a helyet.

A kortárs könyvek polca ingoványos terep, mert több olyan is van közöttük, amit nem olvastam, és már régóta szeretnék kézbe venni, vagy szívesen újraolvasnám, de nincs elég időm rá. Forgatom, ízlelgetem, lapozgatom őket, a portörlés olyan lesz, mint valami szent tisztítórítus.

Muszka Sándor Magányos nőknek, bukott fiúknak kötete az egyik kedvencem, nem tudom megállni, hogy a Hajnali éneket belőle el ne olvassam, majd kezembe kerül a nemrég befejezett Fenyvesi Ottó-kötet, a  Minimum Rock & Roll, a ritmusa még bennem ég,  azt is föllapozom.

Ó, és Garaczi Wünsch hídját is el kellene olvasnom, már egy hónapja, hogy megrendeltem a Bookline-ról. Egyszer csak rábukkanok Márai verseire, hogy ez hogyan került a kortársak közé?! Szentül meg voltam győződve, hogy a kölcsönkért könyvek sorsára jutott, amelyek aztán sose kerülnek vissza hozzám. Majd a főszerkesztőm novelláskötete, a Füst láncol a fotelhez, a Hosszú fűrészt, csak azt az egyet, mert emlékszem, hogy mekkorát nevettem a kettéfűrészelt koporsón, és különben is milyen rég nem olvastam novellát!

Aztán csinálom majd tovább a portörlést, a többiekbe nem lapozok bele – alkudozom magammal. Az orosz–olasz–magyar Eratónál a fogadalmam megszegem, elvégre tavasz van, és hogy ezek a kis szaftos versek meg novellácskák is idekeveredtek a kortárs polcra, hallatlan! Arról már nem is beszélve, milyen rég nem olvastam Karácsony Benőt, pedig a Napos oldal micsoda könyv! Na, meg Petrit, csak még egy verset tőle, és aztán tényleg munkához látok!

Végig a napsütötte sávon, a polcok ívén pormacskák nyújtózkodnak, az óra a delet már rég elütötte, én meg ülök kócos hajjal, korgó gyomorral egy könyvkupac közepén, s mint aki jól végezte dolgát, rágyújtok, kávémba kortyolok. Végül is estig idő, mint a tenger, még az is megtörténhet, váratlan vendég érkezik, akinek szenvedélye a könyvespolcrendezés, és mániákusan üldözi a sarkokban bujkáló pormacskákat.