Téves riasztás – Taina Latvala novellája Neer Beatrix fordításában

Téves riasztás

Taina Latvala novellája Neer Beatrix fordításában

Van, aki a szűkös helyektől fél, van, aki a halottaktól, és van, aki az élőktől, egy csésze kávé mellett. Én a katasztrófáktól félek. Az elektromos készülékekre szakosodtam. A tűzhelyeket és a kávéfőzőket már gyerekként elkezdtem ellenőrizni. Féltem, hogy az én hibámból keletkezik tűzvész. A vízcsap kicsit később jött a képbe. Próbáltam megakadályozni az özönvizet, és emberéleteket menteni. Nem akartam, hogy délután vízbe fúlt apámra találjak a hálószobában.

Aggódtam a tó jegén korcsolyázó emberekért. Szinte láttam magam előtt, ahogyan elmerülnek a vízben. Soha nem kiáltottam segítségért. Esténként apám az ágyam szélére ült, a fejem simogatta, és próbált megnyugtatni, hogy senki nem fulladt meg, az újságban különben is írtak volna róla. Együtt mondtuk el az esti imát. Anyám az ajtónál sírt, hogy borzalmas, milyen bajai vannak a gyereknek.

Semmi esetre sem akartam kisbabákkal foglalkozni. Féltem, hogy véletlenül mosogatószert keverek Henna kishúgának ételébe, vagy hogy kővel etetem meg. Megrémültem a gyereksírástól. Henna azt mondta, csak képzelődöm, és hogy én csak ilyen bolondos vagyok. Nevetgéltünk, majd kisminkeltük egymást, és szánkózni mentünk, mintha még mindig gondtalan gyerekek lettünk volna.

Megkönnyebbültem, amikor apámmal együtt vezethettem a mamámhoz. Általában arról beszélt, hogy hogyan lehetne jól élni az életet. Mindenben, amit csinálsz, léleknek kell lennie. Ezért mindenbe beleadtam a lelkemet: táncba, olvasásba, éneklésbe. Apám szívesen hallgatta, amikor az úton a Renttui rózsát énekeltem neki, a Rafael angyalt vagy a Napsugár és Lidércet. Néha könnyek szöktek a szemébe, olyankor meg kellett állnia az út szélén, és elszívnia egy cigarettát.

Éjszakánként a fülzúgás tartott ébren, vagy lehet, hogy mégiscsak egy viszonzatlan szerelem. Éjjel-nappal arra a fiúra gondoltam, aki nem gondolt rám. Bekapcsoltam a rádiót, és hagytam zümmögni, hogy végre el tudjak aludni. Rózsát vittem neki, mikor konfirmált. Egy évvel később egy fél szívet kaptam tőle, és egy jó darabig büszkén hordtam magammal.

Gimnazistaként minden nap ötször körbefutottam a lóversenypályát. Ha félreszámoltam, újrakezdtem a köröket. A lovak velem szembe ügettek, a lovasok pedig áthatóan néztek a szemembe. Kikerültem a lótrágyát, a matematikán járt az eszem, és féltem, hogy megerőszakolnak.  A lóversenypályának olyan híre volt, hogy ott bármi megtörténhetett. Anya és apa szerint túl sokat fogytam, nemsokára ki sem látszom majd egy fa mögül. Megvontam a vállam, és tovább ettem a  müzlit.

Kitűnővel érettségiztem, mégsem boldogított. Apám pár héttel az érettségi bankett előtt halt meg. A koporsóban feküdt anélkül, hogy elárulta volna, merre is indul. Amikor megkaptam az egyetemi sapkát és a bizonyítványt, mintha őt láttam volna a díszteremben fekete ruhában. Otthon a hintaszékben ücsörgött, és a vendégeket vette szemügyre. De a fényképekről mégis hiányzott. Már nem volt semmilyen véleménye az életben.

Helsinkibe költöztem, és rácsodálkoztam a metró narancssárga színére. Az emberek kinéztek az ablakon, habár a föld alatt voltunk. Nehéz volt a városban, soha nem találtam haza. Aztán felfedeztem azt az útvonalat, amelyen keresztül jó volt hazasétálni. Az Apulanta zenekarból Toni esténként ugyanabba az élelmiszerüzletbe járt, mint én. A kollégiumban sok téves riasztás volt, ezekre mindig felébredtem az éjszaka közepén. Ott álltam a fagyban lenge ruhában, és néztem az elkeseredett tűzoltókat. Néha azt kívántam, bárcsak leégne már az egész épület.

Egy idő múlva a fiúk kezdték nekem mondogatni, hogy szép vagyok. A mellem nagy szomorúságok közepette nőtt meg. Új barátaimmal az Ale-pubba jártam táncolni. Nem ittam semmit, nehogy alkoholista legyek. Sötét hajú férfiak bámultak rám édesen az italaik mögül. Semmi mondanivalóm nem volt számukra, ha nem hasonlítottak apámra.

A napjaim a hosszú ebéd jegyében teltek. Az olasz cserediákok jó társaságnak bizonyultak, megmentettek a könyvek sokaságától. Hétvégenként olyan helyekre jártam bulizni, ahova csak ismerős arccal lehetett bejutni. Híressé akartam válni, be akartam kerülni a jobb körökbe. Megtetszett nekem Anna Pohtamo pasija, akinek amerikai stílusú sálja volt, és vastag szája. Csalódtam, amikor kiderült, hogy nem könyvbarát.

Amikor megismerkedtem Kasimirral, egész boldog voltam. Az a férfi volt, aki judonadrágban nyit ajtót, és soha nem ölelkezik. A hűtője tele volt sörrel, és megijedtem. Szerintem korábban csúfolták az iskolában, különben miért űzött volna harcművészetet, miért rugdosta a lábam, és dobálta szanaszét a melltartóimat? Ő igazi hobbi író volt. Elalvás előtt Edgar Allan Poe elbeszéléseit olvasta fel nekem angolul, és én egy szót sem értettem belőlük.

Kasimir szerint túl harsányan beszéltem. Szerinte megbotránkoztató nyilvános helyen nevetni. Azt mondta, hogy sajnos nem szeretett belém, majd először és utoljára megölelt a vasútállomáson. Ismét boldogtalan voltam. Féltem a férfiaktól a szűkös helyeken, a vonaton mosdóba sem mertem menni. Ültem a helyemen, ittam a kis szívószálas italomat, és próbáltam kerülni a szemkontaktust. Néha annyira hiányzott apa, hogy az út kellős közepén jött rám a sírás. Gyötrődtem, hogy vége lesz az életemnek. Egy nap már nem fogok lélegezni, és leengednek majd a hideg föld mélyére. Apám is ott volt, teste félig szétbomolva. Csomókat találtam magamon és veszélyes kinézetű anyajegyeket. A karácsonyi szünetben legalább egyszer muszáj volt elmennem Chlamydia-vizsgálatra. De az orvosok szerint csak téves riasztás volt.

Az első terapeutámnak két kutyája volt. Már messziről hallottam az ugatást. A terapeuta szerette a dobbermannjait, én allergiás voltam rájuk. Ennek dacára meséltem neki az életemről. Egyetértően nézett rám, és elmagyarázta, hogyan születik a bánat. Néha nyugtalanul nézett ki az ablakon, mintha az ebédszünetet várná. Terapeutát váltottam, hogy ne kelljen állandóan tüsszögnöm. Az új kezdettől fogva jó volt. Ő csak akkor hozta magával a kutyáját, amikor a házukat felújították.

Pár hónappal ezelőtt megtaláltam apám aktatáskáját. Apa illata áradt belőle, a cigaretta és dohányszelence aromája, és a megmaradt szívgyógyszeres doboz is ott volt. A pénztárcájában svéd korona volt és a fényképem, egy megtört mosoly. Utoljára apa Bangkokból Stockholmba repült, és onnan haza. A repülőjegyeket bámultam, eszembe jutott a nővér hangja a telefonban, és a túlságosan nyárias idő. Az emberek úgy sétálgattak a parton, mintha senki sem hiányozna közülük.

Továbbra is látok apáról álmokat, amelyekben egyszerre ittas és halott. Csonka lábai vannak, ugyanolyan magas, mint én. Botladozva tér haza Törökországból, és ajándék gyanánt egy túl kicsi bőrkabátot kapok. Újév van, a rakétakilövések ideje. Anya az ölében ringat, és sóhajtozik, hogy az életünk most tönkremegy. Apának olyan betegsége van, hogy nem fejezheti be azt, amit elkezdett. Látom, ahogyan apa beleesik valamibe, de nem tudok rajta segíteni. Álmomban jegyzeteket készítek az álmomról, de a kutyák leharapják a kezem. Apa nem akarja, hogy írjanak róla.

Jókat is álmodtam azért. Az egyik álmomban apa cipel, és a levegőben pörget. Fel-felvillan  szemem előtt a világ: látom Amerikát, Thaiföldet, Spanyolország partjait, Szingapúrt, Japánt, mindent. Apa hercegnőruhákat hoz nekem az útjairól, és én a szekrénybe teszem őket a gyerekkor emlékére. Apa azt mondja, hogy az égben is sietős dolga van. Együtt szállunk be a repülőgépbe, és csak azt nézzük, milyen ott fent: tiszta és kék.

Most van egy férjem, akinek nagy az orra. Ugyanazt a nyelvjárást beszéli, és ugyanolyan vidék szülötte, mint apa, amolyan tóparti. Néha ő is odamegy hugyozni a baseball-pálya szélére, és ez biztonságot ad. Neki is bohócszeme van, egyszerre boldog és szomorú. Sok este tartott az ölében, és hallgatta végig félelmeimet. Mostanában ő ellenőrzi a tűzhelyet helyettem. Kávéfőzőnk pedig nincs, és ez jól van így.

Néha a villamoson elmélkedem minderről, apáról, a tűzhelyről és a vasalóról. Az elektromos készülékek jó barátaim voltak, rendszert vittek a káoszba; egy pillanatra elfeledhettem apa fényes üvegeit, a kapucsengő hangját, az ismerős taxisofőröket, elfeledtem a szívinfarktusokat, a mentősfiúkat, a tölgyfakoporsót, amely úgy nézett ki, mint amit nehéz cipelni. Soha semmi rosszat nem mondtam apának, igyekeztem óvni őt.

A legszebb pillanat az, amikor otthon a meleg zuhany alá állok,  és mindentől megtisztítom magam.

Néha az a furcsa érzésem támad, hogy ez az egész nem velem történt. Nem is velem történt meg.

Hanem vele.

***

Taina Latvala 1982-ben született a finnországi Lapuában. 2008-ban végzett a Helsinki Egyetemen finn irodalmi mesterszakon, de tanult Manchesterben és Tamperében is. Több folyóiratnál tevékenykedett szerkesztőként, újabban saját blogjának és könyveinek szenteli figyelmét.

Első novellagyűjteménye, a 2007-ben megjelent Arvostelukappale (Példányszám) elnyerte a fiatal írók Kalevi Jäntti-díját. Második könyve egy szatirikus regény, Paljastuskirja (Leleplezőkönyv), 2009. Harmadik, Välimatka (Útszakasz) című  kötetéből  (2012), amely egy anya és lánya kapcsolatáról szól, színdarab is készült. Legutóbb 2015-ben jelent meg kötete, az Ennen kuin kaikki muuttuu (Mielőtt minden megváltozik) című novellagyűjtemény.

Jelen novellát az Arvostelukappale című kötetből választottam. Tudomásom szerint Latvala munkáit még nem fordították magyar nyelvre, azonban németül és svédül bizonyos művei olvashatók.

Neer Beatrix