Laik Eszter: Mindannyian tanítványai vagyunk – Réz Pál emlékére

Úgy hozta az élet, hogy csak a hangját ismerhettem meg. Sosem jártam a Jászai Mari téri szalon, műhely és otthon (vagy talán fordított sorrendben) falai közt, csak a történeteket hallgattam – hát jó, irigyen. Első és egyetlen telefonbeszélgetésünk alkalmával – valami közlési engedély ügyében – a hangjának fiatalsága tűnt fel. Azt hittem, az irodalom doyenje valami visszhangos pantheonból szól majd hozzám, reszketeg rekedtséggel, „Hangosabban aranyoskám, nem értem, mit akar!”, de ehelyett egy élénk és erőteljes férfihang, férfias férfihang lepett meg. Nyoma sem volt benne az akkor közel nyolcvan évnek. Aztán egyszer egy idősebb író barátnál csíptem el egy telefonbeszélgetést, a kedvemért kihangosította, majd a telefont letéve arról győzködött: „Fel kéne menned hozzá valamilyen ürüggyel, nagyon boldog, ha csinos fiatal lányok látogatják”. Csak azért nem jöttem zavarba, mert már egyiknek sem éreztem magam. Persze, nem kerestem ürügyet.

Legutóbb tavaly, a 85. születésnapján készültem rá, hogy megnézem magamnak. A PIM-ben ünnepelték, őrült sokan, ilyenkor összenyitják a termeket, a legjobb esetben is a „kivetítősben” jut hely az embernek, ha nem prominens vendég. Épp oda készültem hátrakúszni a tömegben, amikor főszerkesztőm, Böszörményi Zoltán intett az első sorból: van mellette hely. Itt is lett volna miért zavarba jönni – ahogy lehuppantam az első székek egyikére, hátam mögé utasítottam a kortárs magyar irodalom színe-javát. Csak azért nem foglalkoztatott, mert egy dolog érdekelt: végre életnagyságban láthatom Rézt. Aztán kiderült, hogy mégsem. Erre a műsorra már nem tudott eljönni (és gyanítom: nem is akart, alkatilag állt tőle távol a maga ünnepeltetése), csupán videóbejátszás „helyettesítette”. Maradt hát megint a hangja. A megkapóan férfias, fiatal hang. Váradi Szabolcsnak beszélt egy interjúban élete szakaszairól, s hogy miért vállalta a Bokáig pezsgőben című, Parti Nagy Lajos jegyezte interjúkötetet. Világos volt, hogy búcsúzik, hogy immár viszlátot int a jelenlévőknek. Nem volt benne tétovaság, sem pátosz. És ami a legüdítőbb: nem volt meghatva saját magától. Kevés alkotót hallani ilyen tárgyilagosan és természetesen beszélni életről és halálról.

A műsor végén aztán Varga Melinda kolléganőmmel együtt megkaptuk főszerkesztőnktől ajándékba a Bokáig pezsgőben-t. Egy kicsit talán mint ajánlott olvasmányt is. A szerkesztőségi gyűléseinken végzett munka során ugyanis nemegyszer felemlegettetik Réz Pál neve. Mi ugyan már virtuálisan gyűlünk össze hetenként, a cigaretta- és szivarfüstöt csak a képernyőn látjuk gomolyogni, szagát nem érezzük; különböző falak közt, különböző időzónák találkozásában üldögélünk egy alig látható kamera figyelő szeme előtt, de a lényeg, a szerkesztőségi munka azért nem változott. Valahol mindannyian Réz tanítványai vagyunk e szűkös kis honban, akik folyóiratot szerkesztünk, még akkor is, ha sok mindent egészen másképp, máshogy, más okból… és még ragozhatnánk. 

Sokszor, sok fórumon hozzák fel érvként ezekben a hetekben a magyar folyóiratkultúrát, ami irodalmunk, művelődésünk alapja. A Holmi, mintha megérezte volna baljós idők érkeztét, már tavaly kitette az utolsó pontot utolsó oldalára. Most sokan, túl sokan követik majd példáját, ha nem is jószántukból. Valahogy úgy hozta a sors, hogy Réz Pál halálával valóban véget ért egy korszak, a legkülönfélébb csoportosulásokat tömörítő, tarkabarka irodalmi műhelyek sokaságának korszaka. Hogy túl nagy sokaság-e vagy sem, arról gazdasági alapon lehet vitatkozni, szellemileg nemigen. Réz egymaga intézmény volt: szerkesztői, irodalomtörténészi, fordítói, kritikusi. A felhalmozott tudást, tapasztalatot, élményeket nem kamatoztatta szépirodalmi műben, egész életében más írók művei épültek általa. Intézmény volt, aki nem függ döntésektől és támogatásoktól, nem lehet felszámolni és leépíteni. Most mintha valamiképp ő döntött volna úgy, hogy végleg búcsút int. Most már csak égi telefonvonalon szolgálhat tanulságos történetekkel, ha ugyan ilyesmihez támad kedve. Rajtunk a sor, hogy merre kormányozzuk tovább ezt az örök viharoknak kitett kis hajónkat.