Milyen zenegép az, amiben nincs a Himnusz?
Soltész Béla Inbox című kötetében kőkemény szociográfiai ötperceseket olvashatunk. A szerző nem fél rákérdezni a „magas” irodalom helyére, nem riad vissza a középosztály anyagi, lelki és szellemi nyomorának humoros ábrázolásától. A könyvről Molnár Dávid írt.
A FISZ Könyvek Sorozat új, 74. kötete az 1981-ben született író és társadalomkutató, Soltész Béla 3x10 szociográfiai ötpercesét tartalmazza. A kiadvány három részből áll, ezek alcímei megegyeznek a Skype kapcsolódási állapotaival: „Elérhető”, „Elfoglalt”, „Nincs a gépnél”. A sorrend fontos, az alcímekben ugyanis egyre reménytelenebb és kilátástalanabb sorsok tükröződnek vissza. A technicizmus magában a főcímben is jelen van: Inbox. Talán a levelező applikációra utal, talán egyszerűen csak metafora: a kötet felütésével olyan (virtuális?) postaládát nyit ki az olvasó, amelyben a szerző által neki címzett novellák, elbeszélések és/vagy tárcák találhatók.
Ezek közül az első modern irodalmunk „bölcsőjébe” vezeti el az olvasókat. A hely földrajzilag Széphalom, az írásban keresetlenebb szavakkal megnevezett ócska, lepusztult hely. Elbeszélés-technikailag azonban olyan közeg, ahol Soltész talán meg tudja határozni önmagát (különösen nyelvileg): eldöntheti, kitör-e a valóságtól néha elrugaszkodott irodalom és nyelv elefántcsonttornyából, vagy sem. Azaz olyan lesz-e, mint az eseményekben részt vevő narrátor (egy szabadosabb viselkedésű rüfkéről van szó), akinek „tök mindegy”, hogy hívják a dolgokat, mivel ez semmit sem változtat rajtuk. De olyanná is válhat, mint Szofi néni, aki nem akar tudomást venni a dolgokról (pl. a fattya büdös „seggéről”), és ettől úgy tűnik, más nyelven beszél. Hamar rájöhetünk, hogy az irodalom kritikájáról van szó, ám Soltész nem alkot egyértelműen ítéletet, így az olvasóknak maguknak kell dönteniük szavak és dolgok, fikció és valóság viszonyáról.
Ennek mesteri példája a – számomra kevésbé megkapó – Himnuszt akarok énekelni című novella végkifejlete (az írást itt találja), ahol Kölcsey művét a kocsmatöltelék tanár brilliánsan szabja az őt körülvevő valósághoz. A diszkó parkolójában rókázó gimnazista lánynak azt énekli: „jó kedvvel, bőséggel”, a délutáni meccs után késő este még mindig hörögve tántorgó skinheadnek pedig azt: „ha küzd ellenséggel”. Az irodalom és annak története nagyon is jelen van az elbeszélésekben, a legelső novellában Szofi néni neve (Török Zsófia) Kazinczy és Babits feleségét, Török Sophie-t idézi fel: „Én leszek a harmadik Török Szofi”. Ám talán a Himnuszra utal a legtöbbször Soltész. A magyarság legemblematikusabb versét talán azért is ragadja ki ünnepélyes kontextusából, hogy jelezze: nem tátong akkora szakadék a „magas” és a népszerűbb irodalom, valamint azok tárgyai, témái között. „Milyen zenegép az, a kurva anyádat, amiben nincs a Himnusz?” – hangzik el részegen a kifejező kérdés.
Az intertextualitás szempontjából különösen figyelemre méltó a Samsa Gergő a romkocsmában című elbeszélés, amely Franz Kafka híres művével, Az átváltozással hozható kapcsolatba. Ám amíg Kafkánál Samsa külsőleg bogárrá alakulva is megmarad embernek, addig a romkocsmában dolgozó képzőművész elsősorban környezetének politikai megnyilvánulásai miatt erkölcsileg is féreggé válik.
A Soltész megjelenítette világot túlontúl áthatja a politika, néha már rafinált célzásokban protestál a túlkapások ellen. Például a fentebb említett romkocsmát azzal próbálják megmenteni az állami cég átalakító akciójától, hogy a két világháború között Szabó Dezső is megfordult ott néha. Arról a szerzőről van szó, aki többek között Az elsodort falu című regényében mindentől féltette a magyar „fajt”, különösen a zsidóktól. Egyértelműen a kötet kárára van, hogy az író rendszerkritikája – akarva-akaratlanul – aszimmetrikus marad, pedig a „söröskorsótörő” szociográfia legjobb novelláiban igen szubtilis tud lenni.
Soltész ugyanis vérbeli társadalomkutató, erre nézve sem téveszt meg kötete fülszövege. A mai magyar társadalom (különösen az Y-generáció) alsó középosztálya elevenedik meg a lapokon, amely nagyon sérülékeny, nem a túlélésért küzd, hanem menekül a valóság (a szegénység, a hiteltörlesztés, a lecsúszás, a frusztráció, az önmegvalósítás kilátástalansága stb.) elől. Ki „Olaszba”, ki alkoholba, ki hajóra rúdtáncosnak, ki játékba tizenhatodik szintű paplovagnak, ki fűbe stb. Aki nem tud elmenni, akörül megáll az idő, élettere is beszűkül, és lemond önmagáról. A Másodkéz narrátora – barátja lelépése után – állandóan azon gondolkodik, hogy a százharminc éves házban, ahol utál lakni, meghalhatott-e valaki. A Szepezd elbeszélőjének a nagynénjénél, egy aktfestmény alatt múlik el az élete. Mire befejezi a hitel törlesztését, a felesége már máshol él a gyerekeivel, a nagynéni meghal, és a kép sem marad meg, így a narrátor (bizarr katarzis gyanánt) csak a festmény helyére tudja „kiverni”.
Soltész kötetének legizgalmasabb szereplői azonban nem a menekülők, hanem azok, akik valamiképp megpróbálnak élősködni ebben a rendszerben. Ilyen például Peti, a bértroll, aki a pártközpont megbízásából különböző nicknevek mögé bújva azért írja kommenjeit, hogy az olvasók ne az eredeti cikkekkel, hanem a hozzászólásokkal foglalkozzanak.
Az összes novella közül kiemelkedik a Banánízű karácsony és a Facelift című írás. Az előbbiben a homoszexuális Marcikának már negyedik éve telik el úgy a szentestéje, hogy egyedül marad otthon, sodor egy hatalmas spanglit, és beteszi az Igazából szerelem DVD-t. A kedvence az utólag szürreálisan ható rész, amikor Hugh Grant és a titkárnője ülnek a taxiban kettejük között a zöld polipnak öltözött kiskölyökkel. Marcika azért van mindig egyedül karácsony este, mert a barátja, Tomi, aki egyébként zsidó gyerekorvos, ügyeletben van a klinikán. Közben Etelka néni, az antiszemita és talán homofób nyugdíjas beszemtelenkedik a harminckét négyzetméteres lakásba, ahol a kanapéra leülve kinyalogatja a kisasztalra tett tálkából a banánízű síkosítót, azt gondolván, hogy gyümölcszselé. Aztán egy hirtelen mozdulatával leveri a mezüzét, s Marcika próbálja elhitetni vele, hogy az imatokon nem héber, hanem görög betűk vannak. Etelka néninél ez az utolsó csepp a pohárban, nem tetszik neki, hogy hülyének nézik. Tudja ő, hogy Tamás zsidó, hogy Marcikával „buzik”, hogy barátja füves cigit szív, nem pedig füstölőt éget, és hogy mindketten liberálisok. Mégis feltesz egy őszinte kérdést, amitől mindketten ki tudnak tárulkozni, és az ideológia, a felöltött és a másikra tett álarc mögül előtűnik az ember. Nem lövöm le a poént, inkább azt hangsúlyoznám, hogy talán itt a legárnyaltabb a karakterábrázolás.
A másik kiváló írás, a Facelift Ricsije, aki egyébként díler, úgy véli, Obama testőre annunaki, s egy ideje őt is követik a gyíkemberek, akik le fogják operálni az arcát, majd a mögé bújva járkálnak Budapesten. Erre a beszívott elbeszélőnek olyan érzése támad, mintha ő is le tudná húzni a saját fejéről bőrt: „Milyen furcsa lenne, futott még át az agyamon, ha lejönne. Aztán arra gondoltam, hogy ha lejön, akkor majd visszahúzom, és igyekszem mindent úgy csinálni, mint előtte.” Nem egyszerűen emberekről és annunakikról van itt szó, hanem a lényeget lábbal tipró látszatról. Egy vakondot pépesre verő anyáról, akinek mosolya ijesztő a botox miatt, egy apáról, aki rezzenéstelen arccal nézi végig, hogy dob ki százezer forint értékű ételt. A húsról, amit barna cipőpasztával, a rizsről, amit hajlakkal kennek össze, hogy gyönyörű képeket készítsenek róluk az ételfotósok. És végül arról, hogy ha alakot is váltanánk, csakis a látszat tartana életben minket. Ez a novella sokkal apokaliptikusabb, mint a harmadik világégést vizionáló zárlat.
Amit jónak találok az elbeszélésekben, az a humor, a sűrítés. Soltész nem akar a szövegvilágai részese lenni, azaz nem szolgáltat semmilyen igazságot. Szimpatikus megoldás, hogy a narrátorokról a legintimebb dolgokat is megtudjuk, a nevüket sokszor mégsem ismerjük, így nem csupán saját sorstragédiánkra bukkanhatunk bennük, hanem az első szám első személyű elbeszélő miatt úgy is tűnhet, mintha maga az olvasó nyilatkozna meg. Zavaró viszont az aszimmetrikus rendszerkritika, az olykor funkciótlan szexizmus és az, hogy minőségileg nagyon különbözőek a novellák. Mindezek ellenére felütésre jócskán méltó a kötet, mindegyik írásban megmutatkoznak Soltész oroszlánkörmei, az olvasó pedig humorral tekinthet be Magyarország alsó középosztályának életébe, akiknek nemhogy a boldogság, hanem a boldogulás is álom csupán.
Molnár Dávid
Soltész Béla: Inbox. Fiatal Írók Szövetsége, 2015.
