Érdemes volna elővenni azokat a Kamondi-felvételeket... – Szőcs Géza: Naplórészlet 2016 márciusából

Milano, Rho, Varese után március 19-én visszaérvén Pestre, az a hír fogadott, hogy fiatalon meghalt Kamondi Zoli.

Nem szokás legnagyobb filmrendezőink között emlegetni. De a számomra legkedvesebb rendezők egyike volt, Gothár Péter, Szász János, Tarr Béla, Hajdu Szabolcs, Antal Nimród, Deák Kriszta mellett, és akkor még el sem hangzott Makk Károly, Enyedi Ildikó, Sára Sándor vagy Kósa Ferenc neve (aki, mellesleg?, nem mellesleg? zseniális fotós életművet is összehozott), vagy Fliegauf neve vagy Mundruczóé... Ilyen gazdagok vagyunk. Ők mind vagy majdnem mind Oscar-esélyes művészek. Kamondi, azt hiszem, az volt.

Mármint saját Oscar-értékrendem szerint.

Van saját Nóbel-értékrendem is. Azért hosszú ó-val, mert Kudelász Nóbel erdélyi írót tervezem rábeszélni, hogy hozzunk létre egy nevét viselő díjat. Névjegyen ez is volna olyan hatásos, mint „Pulitzer-emlékdíjasaink” névjegye, akik külföldön szerényen elhallgatják, hogy ez a magyar elismerés azért NEM azonos az amerikai Pulitzer-díjjal. 

X. Y. vagyok, Pulitzer-emlékdíjas szerző. Ó, igazán? Gratulálok. X. Y. vagyok, Kudelász Nóbel-díjas író – hát nem hangzana jól?

Díjak és elismerések dzsungelében folytonosan utat vesztő, értéktudat-anomáliáival vívódó s ezért frusztrációkkal terhelt, fix pontokat kereső irodalmi értékrendünk, kánongyártásunk számára nem is volna haszontalan egy ilyen fogódzó...

Halj már meg! – vagy: Hagyjatok meghalni – úgy emlékszem, Kamondi valami ilyen címet tervezett adni legújabb, már leforgatott, de véglegesen talán még meg nem vágott filmjének. Most ezt a címet bizonyára sokat fogják idézni, variálni, kombinálni, értelmezni, rejtett üzeneteit, szimbolikus jelentéseit feszegetni. Első filmjének a címében is benne volt a halál szó – látványvilágát, képi erejét tekintve egyik legmarkánsabb remekműve a magyar vizuális kultúrának, ideértve ennek összes műfaját.

Második filmjében én is játszottam. Ez a statisztaszerep volt életem egyetlen filmszerepe.

Amikor felkért a szerepre, és megkérdeztem, mit kell alakítanom, azt felelte:

Csak azt, aki vagy. Egy gazdag embert, aki fogad valamire, és nagy pénzt tesz fel rá.

Akkoriban éppen – már évek óta – semmiféle jövedelmem nem volt. Mindennek éreztem magam, csak gazdagnak nem. Pénzben kifejezve, semmiképp sem.

A film nem lett rossz – Ónodi Eszter, Haumann Péter, Növényi Norbert játszottak benne –, de nem érte el a Halálutak és angyalok hallucinatív erejét.

Mint ahogy a Bodor Ádám-szövegvilágot sem sikerült igazán konzseniális módon átültetnie filmre.

És lassan elmúlt már ő is ötven. Amin túl, íme, a halál várta.

Milyen ifjú, lelkes és lendületes volt, amikor 1989 decemberében, valamikor még a hónap derekán, elindult gyalog egy kis csapattal Temesvárra, Tőkés védelmében. Akkor még csak zaklatták a temesvári segédlelkészt, nem lehetett tudni, mi lesz az egészből. Kamondiék filmezni akarták az egész utat, legfőképp pedig azt, amikor majd a határra érnek. Hogy mi lesz akkor, hogyan fogadják majd őket a román határőrök.

De közben „kitört a fordulat” és a gyalogló filmesek kocsiba vágták magukat, és meg sem álltak Temesvárig – ahol nagyszerű felvételeket készítettek, amelyek akkor a világ legtávolabbi országaiban is képernyőre kerültek.

Kamondi most éppen megérte még a hírt, hogy Tőkéstől visszavonták azt a kitüntetést, amelynek mellesleg nem is volt különösebb értéke. Annyi értéke volt, amennyit az kölcsönzött neki, hogy olyasvalaki is megkapta, akinek része volt a diktatúra bedöntésében. Bármilyen keveset is tudunk (még mindig) az egésznek a dramaturgiájáról.

Érdemes volna elővenni azokat a Kamondi-felvételeket, 1989 decemberéből...

Egy másik, néhány nappal korábbi halálhír. Öngyilkos lett Keith Emerson, az ELP óriása. Félek, nekem sem jut eszembe pontosabb kifejezés vele kapcsolatban, mint az a közhellyé koptatott szó, hogy élő legenda volt. Most már nem élő, de legendának megmarad, majdhogynem mitikus figurának. Az ELP – Keith, Greg és Carl, ahogyan bennfentesen emlegettük őket – akkor hozott újat, amikor a megelőző nagy zenei hullámok már apadóban vagy inflálódóban és hígulóban voltak. Miben hozott újat? A zenében, persze. És azon keresztül szellemiségben, érzelmekben, autenticitásban.

Talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy művészként Kamondi Zoltán is – bizonyos értelemben – az Emerson-trió köpenyéből bújt ki.

Azt sem tudom, barátságnak mondhatom-e a kapcsolatunkat. Vérre menő vitákat folytattunk, de soha nem állt be az engem ócsárló kórusokba. Szuverén értelmiségi volt. 

(És ha már a gazdagságnál tartunk.

Írtam már Csáth Géza zenekritikái kapcsán arról, hogy milyen bámulatosak voltak egy évszázaddal ezelőtt Budapest koncerttermeinek mindennapjai. Most megint előkerestem Csáth könyvét, amelyből kiderül, hogy 105 évvel ezelőtt, 1911 márciusának végén a következő volt a kínálat: 26-án Beethoven Waldstein-szonátája, Chopin, Debussy – Wilhelm Backhaus előadásában. Másnap a zeneakadémián Buttykay Ákos 2. szimfóniája, Salambo (ki emlékszik Buttykay Ákosra?), majd: Bartók I. szvit nagyzenekarra, Liszt Esz-dúr zongoraverseny, a Zeneakadémia zenekarát Hubay Jenő vezényli, és ki zongorázik? Bartók Béla. Két nappal később a Lipcsei Filharmonikusok szép műsorral, Pablo Casals gordonkázik.)

Megérkezvén Pestre, megint csak mellbe vágott az elképesztően gazdag kulturális kínálat, amelyet Budapest nyújt (immár jóval több, mint egy évszázada, és úgyszólván folyamatosan). Azoknak, akiket még érdekel a kultúra.

Ha csak ennek egyetlen szegmensét nézzük, a zenét, és csak a fővárosban, ezen a szombat estén az érdeklődő választhatott aközött, hogy Bogányi Gergelyt hallgatja-e meg a Vigadóban, vagy ugyanakkor a Zeneakadémián a Concerto zenekart Keller Andrással (Messiaen kis liturgiáját az isteni jelenlétről), vagy ugyanakkor Kocsis Zoltánékat az Ingrid Fliter helyett beugró Bavouzet-val a MűPában.

Én a BMC-t választottam ezen az estén, a Hypercolor triót. Eyal Maoz gitár, James Ilgenfritz basszusgitár és Lukas Ligeti dob. A meghatározó személyiség a dobos (egyébként zeneszerzést tanít jeles egyetemeken, és „kortárs zenei”-nek nevezett darabjait sokfele játsszák). Van benne valami a közép-amerikai indiánok karakteréből. A személyiségére értem, nem a zenére. Mert nem is tudom, milyen volt az aztékok vagy maják zenéje. Ilyen lehetett, mint ez, amelyben talán irokéz vagy mohikán beütés is van – már ahogyan azt elképzeljük. Archaikus, érintetlen erőben mindenképpen. Az itthoniak közül talán Cseh Andrást tudnám elképzelni ebben az együttesben. Primér, nyers zenei formák, sodró dinamika, kísérletezés többek között egy olyan hangzásvilággal (is), amelyről azt gondoltuk, hogy nevéhez méltóan sírba száll a 20. századdal. De íme, nem. Ligetiék kihívó magabiztossággal és remek érzékkel, imponáló fantáziával görgetnek, idéznek, variálnak darabos ritmusokat, dallamfoszlányokat, zenei emlékeket, mindenféle zenei tudást. Invenció, erő, fantázia.

Kamondi Zoli is jól érezte volna magát ezen az estén. Meg Keith Emerson is.

Mint ahogy Kurtág György is láthatóan élvezte, amit a trió előadott.