Egy abszurd este – Verses beszámoló Molnár Vilmos Álljunk meg egy szóra-estjéről
Egy abszurd este
Verses beszámoló Molnár Vilmos Álljunk meg egy szóra-estjéről
Varga Melinda verse
Ólomnehéz, szürke kolozsvári ősz,
köd hasal rá a tízemeletes tömbökre,
néhol narancsszínű az ég,
és ettől szürreális álommá nyúlik az utca,
van időd figyelni egy kicsit, ki-kilesni
magadból a tájra, innen a zsúfolásig
tömött busz ablakából,
ahol olyan minden,
mint egy Kusturica-film kezdő jelenete.
Mások haza, te dolgozni mész,
persze, csak ha az irodalmi tudósítás
munkának számít,
nagyapád szerint munka az, aminek
látszatja van, aminek a
végét meg lehet fogni,
a többi hülyéskedés, játék.
Körforgalom előtt és után is átjáró,
a városközpontig három fránya körforgalom
van, de hogy mi hasznuk, nem érted,
ezeknek a dugóokozó kör alakú izéknek,
mindenütt dudáló autó-dúvadak
gyűlnek miattuk össze.
Ember,ne mérgelődj! – emlékszel még erre
a jópofa gyerekkori társasjátékra,
ebbe a helyzetbe jól belesimul a címe,
nevetsz magadon,
mi minden eszébe juthat az embernek
egy dugóba ragadva,
azon kapod magad,
minden játékot lehámoz rólad az idő,
és elfelejtettél önfeledten nevetni
a bosszús helyzeteken.
Könyvet olvas az ember,
más dolga nincs a városi csúcsban,
helyet ad a gondolataiban
a lengyel költőnek, Zagajewskinek.
Az olvasás is egy módja a rossz dolgoktól való elszakadásnak–
írta Molnár Vilmos az Olvasónapló című kötet egyik esszéjében.
Hát akkor szakadjunk el a várostól,
a csúcstól,
a benzingőztől,
az ideges emberek tömegétől,
negyven perc lírába sűrítve, és már látod is
kivillanni a Bánffy-palota tornyát.
Az élet Gulliverként cammog fölöttünk,
és röhög és zokog – tud valamit ez a Zagajewski.
Hoppá, továbbgurult a busz egy megállóval,
méghogy a költészetnek nincsen hatalma!
Csak semmi káromkodás, azért az ötszáz méter
gyaloglásért igazán nem éri meg, emlékezz a játékra:
Ember, ne mérgelődj!
Végtére minden csak játék, ez az este, az irodalom,
az ősz, hogy késésben vagy, a város, és az idő,
ami körgyűrűként körbefogja.
Dübörögjünk be gyorsan a Bulgakovba.
(Eszedbe jut odafele kocogás közben,
Behemótnak kéne keresztelni a barátnőd kiscicáját,
és hogy a Mester és Margarita otthon van a szüleidnél,
újraolvashatnád, kibélelnéd vele az őszi estét.)
Végre megérkezel,
irány gyorslépésben a Macskaház,
mert az emelet valamiért le van zárva.
Már mindenki ül – hát igen, elkéstél,
mindenről Zagajewski verse tehet.
Meg különben is, este hatra csak
az szervez irodalmi estet, aki szadista,
vagy a belvárosban lakik,
a rádiós kollegina is késik,
és még néhány érdeklődő.
Molnár Vilmos egy behemót-nagy
olvasólámpa alatt ül,
a szekusokról, kihallgatásról, diktatúráról vall,
mintha az egész meg lenne rendezve,
direkt a kérdés miatt hozták volna be a lámpát.
Elcsüggedsz kissé, nem számítottál rá,
hogy véresen komoly est lesz,
az írót abszurd helyzetképei miatt
az Apáczai Csere János Líceumban
a diákság humorkirállyá avatta,
erre a Molnár Vilmosra vagy kíváncsi,
nem, nem a másikra, akit megleckéztetett
a rendszer.
Gondoljunk csak a Micimacra,
amelynek a főhőse Malacka,
nem ideillő a komolykodás.
László Nonó vagány kormányos, ha formában van,
s ma úgy tűnik, nagyon elemében van ám,
akármilyen nehéz testű hajóval elbír,
kiugrasztja a bokorból a nyulat,
Molnár Vilmos humoros énjét, abszurd énjét,
és – olvasó, kapaszkodj! – költői énjét
látjuk kitárulkozni.
Az író szentül hiszi, ha nősülni akarunk,
vigyük el párunk egy be nem tervezett,
hosszú utazásra, nem kell háborús helyzet,
elég csak egy válságos közös úti élmény,
állomáson töltött éjszaka, máris látjuk,
mennyire kompatibilis velünk a kedves.
Szép lassan egy íróportré rajzolódik ki,
csak úgy sziporkáznak a jobbnál jobb poénok,
hiába, na, a prózaírók tudnak csak igazán jól mesélni!
A költők azok, akik nem írják ki a lapszélig a sort,
megállnak a közepénél –viccelődik Nonó.
Kiderült, hogy ennek fele sem tréfa,
mert Molnár Vilmos bizony félt a hosszú soroktól,
ezért nem is verssel, aforizmákkal kezdte,
majd jöttek a négysoros poémák,
s majd csak aztán az álmesék, novellák.
A kezdő írók először verssel próbálkoznak,
kivéve Potozky Lacit – élcelődik újfent Nonó,
majd Grecsóval érvel, hogy lám, ő is végül
a prózával többre vitte,
ejha, ha Nonó prózista lenne,
lenne ott élcelődés, irónia,
meg valóságalapú fikció,
tollvégre kerülne
író, művész, költő-primadonna.
A novella a próza királynője,
tudta ezt a Borges is,
sose írt regényt,
fontos a forma,
az író jó szabó módra
szabja-varrja a mellényt,
ha szűk a téma pántja,
rugaszkodjunk szépen
el a kisregényig,
de azért ne legyen a műből
Háború és béke,
ne szabja az író
a szövetet túl lötyögősre,
elvégre nem lehet mindenki Tolsztoj.
A meghökkentés a csín,
ha nem zökkenünk ki a hétköznapokból,
mi végre az írás, mire a jó novella.
A valódi ént a szokatlan pillanat hívja életre,
ha kilátástalan a lét, várjunk levelet
Szingapúrból,
ne lepődjünk meg,
ha tényleg hozza egyszer a posta.
Képzeljük el Micimackót másképp,
írjuk meg a párvariánsát,
legyen regényük hőse malacka,
vigyük el őt nagyböjti disznó-performanszra.
De ezek után ne csodálkozzunk,
ha a kritikusok Molnár Vilmos-lázzal
fenyegetik Erdélyt.
Ülünk a vonaton, a csicsóikurszán⃰,
Hjúg bácsi, a szerszámkészítő-géplakatos
pityókásan alszik,
megy a vonat,
megy a vonat
be a brassói végállomásra,
kinéz az ablakon a jó öreg
Hjúg bácsi,
s hát szeme csak kerekedik,
amikor látja,
egyik oldalon égiháború, égetlen
nagy zivatar,
mások oldalon meg
rövidujjú inges emberek sétálnak,
ne ijedjünk meg, ne tegyünk úgy,
mint Hjúg bácsi,
aki fogadalmat tett, hogy lemond az
alkoholról;
nem az égiek viccelődnek,
csak a vonat ablakát mossák
nagy, hosszú slaggal.
Csíkcsicsó mágikus hely, nemhiába van
közel Somlyóhoz, képzeld el, kedves olvasó,
ugyancsak a csicsói kurszán
megjelenik Isten Szőcs Géza-alakban,
majd jön a bősz kalauz, megrója a költőt,
az Isten is megharagszik, s felveszi a komor
Bodor Ádám-bundát, majd visszaköltözik
a derűsebb Szőcs Géza-bőrbe, hogy aztán
megszólalhasson Vári Attila érces hangján.
Olvasó, ne csodálkozz, mindez csak egy kis
Molnár Vilmos-i abszurd,
nevess inkább, s lapozz,
hogy újra nevethess,
nem székely góbéság,
de nem is komor szürreál,
néha csak olyan, mintha élnél,
mintha kívülről
figyelnéd, leírnád a nappalt,
rugaszkodj el bátran, engedd, hogy
ruhát varrjon rád a novella,
hidd el, nem fogsz alatta fázni,
Állj meg néha egy szóra, térj be a Bulgakovba,
és tégy úgy, mintha mindez,
a Lét elviselhetetlen könnyűsége volna.
⃰*munkásokat Csíkszeredába szállító vonatjárat
