Ugrás a tartalomra

 

Isten mély vágyakat dobál le a Taigetoszról – Fellinger Károly versei

 Fellinger Károly édesapjával
  A költő édesapjával
 
Isten mély vágyakat  dobál le a Taigetoszról
Fellinger  Károly versei
 
 
Kölcsön
 
A valóság egy nem várt üzenet, egy
fehér kendő lobogtatásával ér 
fel, a valóság már csak ezért is 
kimosható, vigyáznia kell hát, ő a
vadonatúj, automata mosógép lelkiismerete,
furdalja  a kíváncsiság, szalvétát gyűjtöget,
majd elajándékozza fedetlenül és
önfeledten a mindig résen lévő
múltnak, amit itt még nem sikerült felparcelláznia
Istennek, aki mély vágyakat
dobál le a Taigetoszról.
 
 
Látogatási idő
 
Apám  a türelmetlen  rózsabokor,
tüskéi a belőle lógó csövek,
állok fölötte, nem merem  magára
hagyni, hozzánőtt a nyikorgó vén
vaságyhoz, a kórházi köpenyem is szűk, 
hallani, éppen szakad, akárcsak a
szívem, anyám könnyet árul, ahogy a
vénlányok petrezselymet a szüreti
mulatságon,  mindig más-más ruhában 
járul apám elé, egyszerűen még
tetszeni próbál, de otthon a szürke
szekrény már féltékenyen hazavárja.
 
 
Peremmozdulatok
 
Magam vagyok, nem találom a helyemet
sehol, mintha a parkoló foglalt volna, 
így hát forgok  megállás nélkül, hátha
felszabadul egy hely, akár egy kosár a
nagyáruházban, más szóval szóváltás van,
mint amikor ruhát váltok, és maga vagyok
a tükör, amit, ha bekövetkezik a 
vég, bizony, akár a holtat, letakarnak.
 
 
Bárhogy
 
Apám elesett, és eltörött  a jobb
combnyakcsontja, jó öt órával később
újságolta, most már pontosan tudja,
melyik lába nem fáj, ha mozdulnia kell.
Egyszer azt mondta nekem, a lényeg, hogy
az ember vágyjon a sorára, nem több,
talán ezért se szidja soha Istent,
Isten se emlegeti a nevét 
hiába. Most reszketek, holnap műtik,
életveszélyes az állapota, nem
tudja, hol fekszik, mi történik vele.
Múlt héten nem tudott elmenni  öccse
temetésére, mi lesz, ha  mégis
találkoznak, és senki se látja őket.
 
 
Késő vallomás
 
Mikor apámat a mentő bevitte 
a galántai kórházba, kinyílott
magától a bejárati ajtónk, majd
még kétszer, mesélte anyám zokogva.
Nem hittem neki, mindjárt kulcsra zártam, 
de, mit ad Isten, a kulcs beletörött a 
zárba. Apám, magától értetődően
többször elhagyta a kulcscsomóját,
a saját magánéletét, hogy tűvé
tegye érte a bezártságot,  elhagyta
néha magát is persze, talán úgy,
ahogy én e szövegemben őt, aki
viszont a fésűjét sose hagyta el,
pedig már alig volt hajkoronája.
 
 
Vendégek
 
Apám nem tudta megkülönböztetni
az éjszakát a nappaltól, nem tudta,
hányadikát írunk, milyen hónap van,
az évről  nem is beszélve, mióta
csupán a gépek  éltetik, valahogy
nekünk, a gyerekeinek is ez a
normális, pedig mi még nem szenvedünk
Alzheimer-kórban, de unokáink,
akiknek a helyén van az eszük, ők 
még a szívükkel látnak, tudják, hogy a
mi szívünk egy kifogyófélben lévő
dzsemes üveg, amit már nem érdemes 
elmosni, pláne újratölteni.
 
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.