Fehér kavicsok – Tamás Kincső regényrészlete

„Aki nyer, az megbaszhatja a másikat, ahogy akarja, mondtam. Mélyen a szemembe néztél. Én voltam a fehérrel.” – Tamás Kincső erotikus regényének részletét olvashatják.

Fehér kavicsok

Egy boldog szerelem története

Tartozom egy vallomással. Sőt, egyenesen gyónni készülök, akár a katolikusok, kiknek a vallás megteremti a lehetőséget, hogy heti rendszerességgel szabaduljanak lelki gyötrelmeiktől. Gyerekként mindig is hiányoltam, hogy senkinek nem mondhatom el a bűneimet, engem ugyanis protestánsnak kereszteltek. Gyónok hát. Neked. Az ember attól vár feloldozást, akit szeret, mert csak a szeretett fél szemében fontos, valamely cselekedetünk jó-e vagy rossz. A katolikusok Istent szeretik, én téged. Neked gyónom hát meg tegnapi bűnöm.

Nem, nem kiabált. De tudtam, hogy amíg ott lapul, nyugtom nem lehet. Levettem és elszívtam. Egymás után mind az öt cigarettát. Aztán eldobtam a dobozt. És nem vettem másikat, nem kértem a szülinapi összejövetelen, pedig három férfiból kettő dohányzott. Nem is kívántam. Ettem viszont a kelleténél többet. A tegnap nem a mértékletességről szólt. Olyat is kóstoltam, amit máskor nem. Elvállaltam a bébiszitter hazataxizását falura, a vendég gyerekét a város másik végére, no meg az edzés, legalább addig sem voltam a csábítás közelében. Reggel ötvenhárom egész négy kilót mutatott a mérleg, futás után, zuhany előtt, három órával ébredést követően. Sok. Ez már a lélektani határ. Ötvenhárom s fél, ha van pasim, ötvennégy s fél, ha nincs, ez a határ, amit nem léphetek át, ahol szigorúan felrántom a kéziféket, és aznaptól nézem, mit eszem és mennyit. Tavaly edzőtáborba ötvenkilósan érkeztem, ötvenkettővel jöttem el. Nem értették, miért problémázok a súlyom miatt. Pedig elmondtam sokszor, szépen, türelmesen: nem iszom, eszem helyette, nem dohányzom, inkább nassolok helyette, és egész nyáron nem találtam egy normális pasit, ahelyett is eszem. A csapat aranyos, próbáltak segíteni (Gyújts rá nyugodtan, egy cigi nem árthat. Mit töltsek? S hát én nem vagyok elég normális, velem mi bajod?), de nem úgy megy az.

A volt férjem persze ismét túlkalibrálta a vendégséget, a házvezetőnő délelőttől késő délutánig főzött, pucolt és előkészített. Este kilenckor néztünk egymásra a teli tálak felett, mi legyen a sok étellel, mert ők elutaznak. Hazahoztam fél dinnyét, lazacos falatokat, szeletelt, pácolt karajt, nem éhezem ma sem, köszönöm kedves kérdésed. Holnap sem éhezem. A gyerekek édesek voltak, de azért jó volt lelépni, kiszellőztetni a fejem, kimaradt a tortavágás, amit egyáltalán nem bánok. Kaptam kedves, elismerő szavakat jó baráttól, egy fiatal házaspár a főtéri kocsma tulajdonosa, ahol nemrég tartottam előadást. Emlékszel? A kék ruhában. Most is, még egyszer, átszellemült arccal mondta a pasas, mennyire jó voltam. Az előadás a nyári veszedelemről, a csípésekről, szúrásokról szólt, legnagyobb hangsúlyt fektetve a darazsakra, akik hamarosan megtámadják az érő gyümölcsöt, fagylaltárusokat és a piaci kofákat, aztán ott találjuk az utastérben, mert a szőlővel hazaindult egy sárga potrohú, zúgó ellenség, és mindenki bepánikol. Valóban élvezték és szerettek, hány olyan ember van, szívem, ha tudnád, aki képtelen megkülönböztetni a dongótól a német darazsat, pedig egyik szőrös és kövér, másik meg csupasz és kecses. A volt férjem nem jött el, pedig amikor az eseményt szerveztük, elsőként jelezte részvételi szándékát. Utolsó reggel üzenetben tudatta, hogy sajnos nem lehet ott, de kíván sok sikert. Nem csodálom. Válásunk idején megtöltötte a várost, hogy a felesége bolond, valami irdatlan nagy tudósnak képzeli magát és híres fordítónak, holott egy kisvárosi senki. Most nemigen szembesülhetett a várossal és velem egyszerre. Az emberek néha elkövetnek visszafordíthatatlan tévedéseket, ez van. Pedig én nem akartam mást, mint hogy a gyerekeim is nevükön nevezzék a fákat, virágokat, madarakat, és ne azt halljam ott, az az izé. Képes volt megszólni, amiért kijavítottam, ha a gyereknek azt mondta, a bálna hal. Négyévesen a gyerekeim már tudták, hogy a cetek farokuszonya vízszintes, a cápáké függőleges, elég egyszer látni, akár filmen, amint fenyegető gyorsasággal szántja a felszínt, egy életre rögzül. A helyes fogalomtár kialakítása márpedig fontos, ebből nem engedtem, és ezután sem engedek.

Veled álmodtam. Azt álmodtam, hogy sakkozunk. Mi a tét?, kérdezted. Aki nyer, az megbaszhatja a másikat, ahogy akarja, mondtam. Mélyen a szemembe néztél. Én voltam a fehérrel. Ráadásul előzetes egyeztetés nélkül, tettem hozzá, hogy növeljem az izgalmat. Benne vagyok, mondtad. Csak aztán ne legyen nagy sikongatás. Miért?, kérdeztem hetykén, és kitoltam a fekete futót, levettem egy parasztodat. Nincsenek szomszédok. S ha vannak, befoghatod a szájamat. Különben is, magas a fájdalomküszöböm, hetvenkedtem tovább. És ha én a seggbe baszást választom? Akkor is magas?, kérdezted, és a tekinteted felszúrt, mint rovarbolond a darazsat. Kiugrottál a lóval, és levetted a futóm. Azt még nem tudom, mondtam. De megtudhatom. Futó a lóért rendben van, készültem rá, a lovad úszott. Nem volt még részed benne?, kérdezted, miközben felmérted a károkat. Mindketten láttuk előre, mi lesz, és úgy döntöttünk, érdemes elindítani a lavinát, arra számítva, az ellenfél nem kalkulál annyival előbbre. De volt, feleltem, volt felemás és volt jó. De téged annyira kívánlak, mint eddig még senkit, és így minden más. Értem, mondtad, és kisoroltál a királynővel. Nem emlékszem, ki nyert, de annyira felizgatott az álom, hogy felébredtem, és ránéztem a mobilra. Éjszaka kettő volt. Ötkor a macska költött, bekéredzett, pontban hatkor Mák, a holló kopogott. Onnét nincs visszaalvás. Ő a kakukkom, benne meg az óra. Csúf, fekete kakukk. Követelődző. Beengedtem a konyhába, együtt kávéztunk az asztalnál.

Szilva hogy ugrált ma, amikor meglátott pórázzal a kezemben! Olyan szépen jött, a légzésemet, a mozgásomat sem zavarta. Mák magasan repült az égen, ha nem tudom, hogy a hollók mindig párban járnak, meg se ismerem. Nagy csőre, nagy feje, mint a bunkó, elől, elfordult oldalra, úgy siklott, fitogtatta a tudományát, a tehenésznél eltűnt az erdőben. A hídon leültem. Végre megsimogathatom a kedvenc kutyámat, nem morog ránk, nem zavar a másik nagy, a vezérszuka nem kell lesse, harap-e Panda a hátsójába. Egyre nehezebb megvédenie a pozícióját, Panda csak az alkalmas pillanatot várja, amikor megölheti. Bejövetkor a kapu előtt lecsatoltam a pórázt, mert látom a kutyám szemében a rettegést, ő megkötve, a másik szabadon, rajtam áll az élete. Panda, aki marad házőrzőnek, amíg mi hárman futunk, féltékenyen szagolja. Ha simogatom Szilvát, azonnal furakodik közénk, erőszakos, durva, tolakodó. Nem, ez nem számol, boldog, ha kijöhet, nem tolakodott a hídon, nem követelte a részét, pedig tehette volna, máskor őt simogatom. Szilva odadugta finom, fehér pofáját, puhán, és én simogattam, becézgettem, amilyen gyengéden és szeretettel csak tudtam, és odasúgtam háromszög formájú, lógó fülébe: Mert megérdemled! Ő az igazi házőrző, mindig a kapunál, figyelmesen. A másik két kutya léha semmirekellő. Igaz, feladat, ugatni való nekik már nem marad, Szilva mindet leugatja. Sötétedés után, amikor az úton megszűnik a forgalom, és az erdőben négy lábra kel az éjszaka, olyankor több irányba kell ugatni, besegítenek. Ma rájöttem, hiányzott ez az intim húsz perc a legjobbik kutyámmal. Ezentúl mindig viszem. A tehenész korcsai acsarogva közelítettek a mezőn, Szilva csak mordult, és poroszkált tovább. Ó, nem mer minket megtámadni senki! Jövet Mák repült szembe, magasan fent, a dombtetőig, ami a horizontot zárja, ott ívesen kanyarodva fordult, és mire a rúdhoz értem, hogy húzódzkodjak, a hátsó kertben találtam, a lódarázzsal diskurált. Mellém ugrott, a farakásra, mély, ijesztő hangon tudatta, hogy nem szavazott bizalmat a kesztyűmnek, amivel húzódzkodáskor a rudat fogom. Mert régebb kesztyűvel kaptam el, most abban sem merem, mert két réteg anyagon is keresztülvág. De egy óvatlan pillanatban elkaptam a nyakát, és bezártam. Legyen csend. És szerelem. Embert se lássak, tegnap láttam eleget, túl sokat is, embert és embergyereket.

Egész nap úsztam a szerelemben, és gyakran arra gondoltam, ha a homlokommal elérem a térdem, csókolózhatunk úgy, hogy mindkét lábam a nyakadban, nyújtva, jobban mondva a válladon, te meg dugsz közben. Meg ilyenek. Napoztam, feküdtem, kétszer nyúltam magamhoz, annyira hiányzol. Napozás után ismét zuhany, előtte mérlegre álltam, puszta kíváncsiságból és hitetlenségből, és képzeld, csodák csodája, már csak ötvenkettő egész hetet mutatott, amitől teljesen megnyugodtam. Kézbe vehettem Az ezeregy éjszakát, eljutottam a történetig, ami miatt múlt szombaton, éppen egy hete az antikváriumban megvettem a könyvet. Szerencsére csak estefelé, mert rögtön eszembe jutott, hogy hetedik napja írok neked, és te hetedik napja nem válaszolsz. Holnap vasárnap, éppen egy hete, hogy útra keltél, és elindultál hazafelé, mondván, ezer dolgod otthon, de majd kitalálod, hogyan találkozzunk. Miért kell neked autóval utazni, mondd? Miért nem repülővel, és akkor rég szólhattál volna, megérkeztem, szívem, ahogy szerelmeseknél szokás. Hogy miért érdekel annyira A konyhamester története, amit egy férfi mesél, akinek mindkét kezéről hiányzik a hüvelykujja, sőt a lábáról is? Roppant érdekes, szívesen elmesélném, de a vasárnapra gondolva elment a kedvem, képtelen vagyok rá. Szomorú vagyok. Szerelmesen szomorú és boldogtalanul boldog.