A Deák tér mellett keressük a Zsimbi Stúdió Galériát, egy régi, gangos bérház udvarán meg is találjuk: aprócska lakás, amit a hangversenyzongora és a kötetbemutatóval kombinált kiállításmegnyitóra összegyűlt kultúrnép még szűkebbre formál. Úgy zsugorodunk bele a térbe, ahogyan napjaink értelmiségi diskurzusa, az egész kultúremberi létezés horizontja zsugorodik össze a magaskultúra fennhordott tornyaiból az ilyen zugszalonokba. A tovatűnt polgári létezés éthosza és mítosza, több egykori úri szalonra való szellemiség sűrűl egybe meghitt házibulinyi agóra-buborékunkban.

nyári feneketlen a hőség,
kétszárnyú szemvillanás,
épp elkapni a fecskék cikázását,
nincs történés, mindent én gondolok,
kinyitom a szemem,
a jövő ősképe tekintetemben.

„Aki nyer, az megbaszhatja a másikat, ahogy akarja, mondtam. Mélyen a szemembe néztél. Én voltam a fehérrel.” – Tamás Kincső erotikus regényének részletét olvashatják.

És most – mondta suttogva – mindenki béka. Leguggoltam, és ugrálni kezdtem. Úgy minden harmadik ugrásnál megeresztettem egy brekegést. Fájt a térdem, de egyre nagyobbakat rugaszkodtam.

Tisztelt Tanár Úr! Minden pénteken arra gondolok, elkap bennünket a hév. Rég nem írtam. A femúrom megrepedni látszott, nem szóltam, nem akartam, nem mertem.

A síma fejű kígyó, aki megkísértette Évát a Paradicsom kertjében, valószínűleg ugyancsak kalbász alakú jelenség volt. Nincs nő, ki ellent tud állni ennek a kígyónak, legyen hurka, kalbász avagy szafaládé formája. (Faludy György: Pantagrüel)

Hirtelen tört ránk az októberi este.
Valahol túl hosszan füttyent egy vonat.
Fürdőszobánk ajtaja megint kitárva,
s te kedvtelve nézed ingóságomat.

Voltak írók, akik bebeszélték maguknak, hogy az ő nőjük pinája úgy tágul, mint a világegyetem.