Elefánt a porcelánboltban, avagy Kukorelly kedven(x)cei
Többek között „kánonmódosító javaslatnak” nevezte Dávidházi Péter Kukorelly Endre új kötetét, melyben a költő-író új területre invitálja olvasóit: személyes irodalomtörténetet ír Kosztolányitól Kerber Balázsig, vagyis hatalmas a merítés, és ízig-vérig „kukorellys”.
Kukorelly Endrétől nem szokatlan, hogy korábbi műveit újra- vagy átírva jelentkezik gyűjteményes kötettel, ám ezúttal saját versei helyett nagy elődök és kortársak életművét vette szemügyre, és irodalomtörténészként közelített tárgyához. Ez így persze máris helytelen megállapítás: a bemutatón az író-költő ugyanis épp azt hangsúlyozta, hogy nem irodalomtörténész, csupán olvasó ember, aki mellesleg ír is. De mielőtt Kukorelly megválaszolta volna, hogy is került az író a kötetcímben jelzett porcelánboltba, Dávidházi Péter kicsit messzebbről indított, és felelevenített egy-kettőt a kalandos pályafutás állomásai közül. Így a katonaságot, melyet Kukorelly saját bevallása szerint sosem tekintett úgy identitása részének, mint édesapja, vagy mint Ottlik. A PIM-ben végzett kézirattárosság már közelebb vitte az irodalomhoz, noha „nem volt kellemes légkör”, emlékezett az író, már huszonegy-két évesen feljelentgették.
A moderátor Dávidházi Péter elmondása szerint az utóbbi két hetet a Porcelánboltban töltötte, értsd, a több mint ötszáz oldalas könyvben, majd idézte is azt a mondatot, ahol a szerző maga hivatkozik a szólásbéli helyre: amikor 2006-ban felkérték, hogy válogassa össze a szlovák Szép versek antológia anyagát, úgy érezte, „ki tudja, mihez nyúlok, nem ismerem a viszonyokat, mint elefánt a porcelánboltban, lehet, hogy nem egy ócska csuprot sodrok le a polcról, hanem valami ritkát”. Kukorelly erre a mondatra ugyan nem emlékezett, de azt megerősítette: általános nézet, ha valaki nem része egy szakmai diskurzusnak, ne kotyogjon bele. Dávidházi Péter épp ellenkezőleg látja: szerinte inkább a céhen belüliek, az irodalomtörténészek az „elefántok”. Sokszor csak hozzászoktunk ezer éve öröklődő, teljesen esetleges perspektívákhoz, miközben épp az alkotók tudnak újat mondani. Ékes példája ennek Arany János Zrínyi és Tassója, ami felülmúlhatatlan az irodalomtörténetben.
Kukorelly azonban úgy általában „irodalmárokról” szeret beszélni, számára nem a műfaj érdekes (vers, kritika, esszé), hanem a szöveg élvezete. „Unom-e vagy sem? Nyújt-e katarzist vagy sem, szórakoztat-e vagy sem? Innen nézve viszont nincsenek komplexusaim vagy frusztrációim” – magyarázta az író. Dávidházi egy Szerb Antal-idézettel vont párhuzamot: „Kellemetlen, ha azt mondják nekem, irodalomtörténész vagyok. Én író vagyok, akinek témája átmenetileg az irodalomtörténet volt.” Ezt támasztja alá Kukorelly kötetében, ahogy élni kezdenek nála a stílusregiszterek és szándékosan keveri őket, mint arra az előszóban is kitér – hívta fel a figyelmet Dávidházi, így folytatva: az irodalomtörténet nyelve ugyanis azt sem tudja, hogy léteznek regiszterek, régről átvett formulákat követ, kitaposott úton jár, olyan kinövéssekkel megspékelve, amelyek már a pszichológia tárgyai lehetnének. Kukorelly szerint nem volt tudatos nála ez a regiszterváltogatás, „azért csináltam, hogy szórakoztassam magam; amit unni kezdek, azt otthagyom.” Jóllehet számolt vele, hogy a kötetben megfogalmazott egyes véleményekért bántani fogják, de hát legyen, ez benne van a pakliban.
Dávidházi Péter kiemelte a könyv egy visszatérő mondatkezdetét: „Irodalomtörténetet az írjon, aki…”, s ennek egyik befejezése így hangzik: „… csak haloványan féltékeny, de úgy tud lelkesedni, mint Füst Milán Dickens Copperfiel Dávidjáért.” A moderátor e halovány féltékenység természetét firtatta (elárulta azt is, hogy az eredeti szókapcsolat Paul de Mantól származik), amire Kukorelly azzal válaszolt: amikor egy műalkotás elemi erővel hat valakire, az egyfajta droghatásként jelentkezik, a mámorral viszont együtt jár bizonyos irigység is: miért nem nekem jutott eszembe? Legyen az egy Schubert-szimfónia vagy a Jónás könyve Babitstól. De az irigység egyben a legfontosabb inspiráció is – tette hozzá.
Dávidházi Péter három részletet is kiemelt a kötetből ízelítőként. Elsőként a tíz – a kötet szóhasználatával – „kedvenxc” verset, (a kukorellys nyelvi mutatványokon ne csodálkozzon, aki kézbe veszi a könyvet, és mint az író megnyugtatta Dávidházit, a néma h-t nem kell ejteni). A lista egykor a kolozsvári Korunk körkérdésére született: a tíz legszebb 20. századi verset kérték felsorolni. Habár Kukorelly a „szép” szót versek esetében ellenzi, szerinte találóbb a Rilke-féle schreklich, de végül összeválogatott tíz olyan művet, amelyben semmi problémát nem talált poétikailag. Egy kakukktojással: Kosztolányinak egyetlen versét sem érezte tökéletesnek („néha már a címei is rosszak”), de nem akarta kihagyni. „Akkor te úgy viszonyulsz Kosztolányihoz, mint Tandori, aki a hibáival együtt szereti” – jegyezte meg Dávidházi. A lista érdekessége azonban két ritkán hallott név: Tasnádi Attila és Erdély Miklós. Tasnádit alig ismeri valaki, talán csak Tábor Ádám és Szentjóbi Tamás, mondta Kukorelly, egy kötete jelent meg, de az az elmúlt ötven év legjobbja. Erdély Miklós a neoavantgárd összművész zsenije, „Metán című szövegéért a háromnegyed életművem odaadnám” – fogalmazott a költő.
Dávidházi meglátása szerint az újabb magyar költészet túlságosan a rögzült hagyományra épít; ennek jó példája, amikor Réz Pálnak felvetette, hogy az általa annyira kedvelt Óda a tegnapi asszonyokhoz című Vas István-verset száz évvel azelőtt is megírhatták volna, a felelet pedig így szólt: miért baj az? Kukorelly szerint az irodalom tudata ránehezedik magára az irodalomra. Óvodáskorunk óta ezt a tudást oltják belénk, az iskola is irodalomtörténetet tanít, ami óriási hiba. (Például Antigonéval és Szigeti veszedelemmel „büntetni” tizennégy éves kölyköket.) Az író úgy látja: a nagyságok tekintetétől függni épp olyan fogság egy alkotónak, mint folyton egy adott hagyomány ellenében dolgozni. A költészeti tradíciók mellett a regényé is szóba került: a Balassa Péter után keletkezett űrben hiányzik egy új kánonalakító gondolkodó, állapította meg Dávidházi. Kukorelly a könyve legfontosabb mondanivalójának a kánonkiigazítás szükségességét érzi, s ezen belül a ’70-es évek második felére datált ún. prózafordulatot ő korábbra, a ’60-es évek eleji neoavantgárd idejére helyezi, a már említett Erdély, illetve Balaskó Jenő vagy Hajas Tibor működésének korszakába. „Az a tragikus, hogy az ő művük a mai napig takarásban van” – fogalmazott Kukorelly, aki esszéiben többek közt ezt az értékrendet is igyekszik helyrebillenteni.
A húsz-harmincéves esszék újragondolásával, átírásával egyfajta szellemi önéletrajznak is tekinthető a kötet – vetette fel Dávidházi Péter, amivel Kukorelly egyetértett, és azzal egészítette ki: a kötet nem csupán írások egymásutánja, de belehelyezte a szövegeket egy struktúrába, felelnek egymásnak, folytatják egymást, a kompilálásnál tehát erre is figyelt. „Dialógusba kerültem régi énjeimmel – ezért a lábjegyzetek, kiegészítések, vagy hogy olykor lehülyézem magam” – mondta Kukorelly, hozzátéve, hogy egy „igazi” irodalomtörténésznél ez biztosan nem fordulhatna elő.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
