Deák Csillag: A táj- és életszépítő – Kölüs Lajos: Trükkös valóság, a valóságos trükkje
Deák Csillag
A táj- és életszépítő
A kiállítást Szombathy Bálint képzőművész, költő, műkritikus, performer és szépségkutató nyitotta meg. Haász Ágnest is méltán nevezhetjük táj- és életszépítőnek.
Az interneten régóta létezik egy játék, a Second Life, 3D virtuális világ, valóságszimulátor, amely a valóság virtuális mása próbál lenni. A játékosoknak egyetlen dolguk van: élni, létezni, tenni-venni kedvük szerint. A "második élet", a virtuális lét viszont annyiban különbözik a hétköznapitól, hogy itt a játékost megszemélyesítő és általa kialakított avatar-figura nem öregszik, nem hal meg, valamint tud repülni, és bármeddig a víz alatt maradhat.
Haász virtuális világa természetesen nem a Second Life világa. Hiszen nem tudjuk manipulálni az általa modellezett, létrehozott világot. Egy új világot fedezhetünk fel. Művei helyspecikus alkotások, bennük a hely szelleme és a hely anyagai, tárgyai uralkodnak. A fizikai tér alakul át virtuálissá, a fotózási technika és a számítógép lehetőségeit kihasználva. A nem virtuális land arta természeti környezet formavilágát és kellékeit (térszínformák, sziklák, kövek, növényzet stb.) monumentális szabadtéri installációkkal hozza létre. A land art az 1960-as évek végén, az 1970-es években indult hódító útjára. A landart-alkotások rendszerint kérészéletűek annak következményeként, hogy elkészültüket követően a természet kegyére vagy dühére bízzák őket.A posztmodern fejlődés részeként jelent meg, erre utal a galériatérből való kivonulás (racionális, steril, „white-cube”), a hagyományos galériaszisztémával, a mű fizikai és szellemi dimenzióinak lehatároltságával való szembehelyezkedés és a természet szerephez juttatása. A land artban először a minimal art geometrikus formái, alapjelei jelentek meg hatalmas méretekben (a természet romboló erőinek kitéve). Haász Ágnes fordítva jár el, virtuális land art műveivel visszatér a zárt térbe.
A közvetlen és távolabbi környezetünkről szerzett információink forrása ma már nyolcvan százalékot is meghaladóan képi természetű. Net, újság, tv, videó, okostelefon. A hétköznapok nagyfokú képi telítettsége az ökológiai és környezeti gondok mellett ma már jelen van mint vizuálisan szennyezett környezet probléma is. Ezt az úgynevezett vizuális stressz is befolyásolja értelmi és érzelmi életünket, a világhoz való viszonyunkat.
Haász Ágnes jeleket hoz létre, spirálokat, köröket, mintha egy idegen faj hagyta volna itt ezeket. Kapcsolatot teremt az atmoszférával, a táj és égitestek kapcsolatában, az érintetlen „helyek" misztikumában, kultikus cselekményeket sejtető titkos formációiban, a minimal art jegyében anyagtalanít is, mozgásba hozza a tárgyakat, jeleket. Műveiben, mesterségesen kialakított mélységekben s magasságokban az ember léptéke, alakja megszűnik, vagy csak töredékében látható. A természetrajz és a művészet eltérő perspektíváit alkalmazza. „Ha egy tárgyat az agyunkkal és csakis az agyunkkal akarunk felfogni, akkor szükségképpen megsemmisítjük azt.” (Lev Tolsztoj)
A Parti objektumok mintha egy feltörekvő jövőbe vinnének, űrhajó leszállópályákkal vagy díszkivilágítással, akár egy sci-fi filmben vagy mesében. Majd jönnek a körkörös medencék, fürdőhelyek, földön és vízben. Nyitott tér. Olyan kísérteties az egész, és itt nem Dalí játszik, hanem Haász Ágnes, futurisztikusan és izgalmasan. Az egyik képen elfolyó, vibráló zárt hellyel, mozgásban van, nincs ott, és mégis ott van. Időtlen, és maga az idő, felfoghatatlan. Szürkét is látni, vulkáni homok és a kék háttér, maga a tenger. Egybefolyik az ég a horizonttal. Esős kép, homályos és áttetsző, nincs távlat, össze kell rakni a látványt, kirakni, és nem biztos, hogy ami látszik, az valójában létezik is.
A Parti objektek sárga 2., bunker is lehet, termeszvár, miközben csak egy út, egy rés a part felé, egy résnyire nyitott tér, de felhőkarcolót is láthatunk benne. A Parti objektek, sárga 3. már az elmosódó, fellazuló teret ábrázolja, ahogy álmunkban elengedünk valamit, egy emléket, egy érzést. A Tájszövet 2. is ugyanezt a témát variálja, töredezett tükörkép a valóságból. A képben kép ma már az okostévében is megvalósul, egyszerre két adást is nézünk, halmozunk, semennyi sem elég a képekből.
Haász erőssége, hogy elhiteti velünk a csodát, nem Escher birodalmában járunk, és nem is Aliz Csodaországában. A Tájszövet DSCN1585 is bevillanás, esőfüggönyön túl valami van, nem tudni, hogy mi. Cikk-cakk az egész, kirakós játék. Az emberi szem erre nem képes, de az emberi tudat igen. A tudásunkat lazítja fel, teszi kétségessé. A Tájrendező 3. Mexikóba visz, az aztékok birodalmába, másszuk a lépcsőt, nézzük az emberáldozatot, vagy inkább egy rezgő kép a távolból, jel- és térerő hiányában.
Lefebvre szerint a megélt tér a reprezentáció tere, amelyben az ember artikulálja magát, ez a nem tudatos, szavakkal ki nem fejezhető, közvetlen kapcsolatunk a térrel, a hagyományos, érzelmi, naiv tájtapasztalat. A társadalmi élet rejtett és alternatív dimenzióihoz is kapcsolódik, és leginkább a művészetekben jut kifejezésre. A tapasztalt tér alapvető tulajdonsága a heterogenitás és a jelleg, kitüntetett irányrendszere van, a középpontja az ember, aki saját terének kordinátarendszerében – a felegyenesedett tartása következtében – a vertikális, a földfelszín meg a horizontális tengely. Az emberhez képest rögzülnek az irányok, fent, lent, távol, közel. A tér nem a fizikai valóság szubjektív észlelése, hanem az emberi egzisztenciáé. A hely és ember viszonya.
Miként Beuysnál, Haász Ágnesnél is egyfajta szemléletváltást indukál, képvisel a virtuális mű, amely egyszerre virtuális land art, objekt-művészet és akcionizmus is. Racionálisak és szürreálisak is ezek a képek, létezés-játékok, van bennük egyfajta panteista rend, meg a Haász által megalkotott rituálé és ritualizált cselekvés is. Hogy ezek a virtuális művek performanszok is lennének, virtuális performanszok, nem tudom eldönteni, de hajlok rá, hogy nemcsak virtuális land artként foghatjuk fel vagy szemlélhetjük Haász Ágnes alkotásait. Ezek a művek a szemlélőt is belehelyezik a virtuális világba, a természeti erők terébe, mozgásába, metamorfózisába.
Haász Ágnes birtokában van annak a képességnek, amely lehetővé teszi számára, hogy értékes dolgokat találjon ott, ahol kevéssé valószínű.A szimbolikus jelekkel, ábrákkal, sajátos formakultúrával Haász Ágnes mintegy „belakja" a használt terep és tájkultúra egy-egy szegmensét. A környezet jelekkel való értelmezéséről és tudatosításáról is szó van. Kreatív módon szembesít bennünket valóságos és virtuális világunkkal, világunk modelljeivel. Haász Ágnes virtuális munkái csak látszatra szenvedik el a sorsukra hagyatást, bár ott maradnak a környezetükben, átadva az időjárás és az évszakok formáló erőinek. A természet az, amely „befejezi” a művet – ez most tévedés. Örökbecsűek maradnak a fotón.
Kölüs Lajos
Trükkös valóság, a valóságos trükkje
Szoktatom a tekintetemet a látványhoz, az optikához, változatos fókuszváltások, ismétlésekkel tarkítva. Egyik sem ugyanaz, mint a másik. Nem igazi land artot látunk, hanem virtuálisat, azaz pszeudót. Mindegyik a képzelet szülötte, de nem nélkülözi a valóság elemeit. A realizmus mindig valósághű ábrázolásra törekszik, ha meg is téveszti a szemünket, mert nem célja és nem is kiindulópontja a megtévesztés bemutatása, hanem a bemutatandó tartalmának felismerhetőségét és hihetőségét szolgálja. Egy trompe-l’oeil alapvetően azt jelenti, hogy a tartalom ábrázolása során a művészi akarat által megvalósult kép úgy van kigondolva, hogy a szemet megtévessze, illetve meghökkentse a szemlélőt. Megtévesztési kísérleteket látunk Haász alkotásaiban is. A közismert dolog, jelenség abszurddá válik.
Haász a kört használja, a blende perspektíváját, belülről néz kifelé. Ez a központi látószöge. Csendéleteket látunk, igaz, mozgalmasak, örvénylők, akár egy vákuumba kerülnénk, elfogy a levegőnk, kapkodjuk, mintha az Andokokban járnánk ötezer méter magasban. Felfoghatjuk úgy is, hogy a jelenség, maga a látvány, a kompozíció értelmetlen, sőt viccnek hat, de épp az a jó, hogy értelmezni kell, a fókuszba kell teremteni magunkat, középre állni, mert itt nincs szél, csak körív, mintha egy gömbben lennénk, fejjel lefele, vagy fejjel fölfele, az irány minden irányba kiterjed. Haász Ágnes a kép és valóság határait lépi és töri át.
A művész a tér és a fény, a meggörbült virtuális tér és létező tárgyak viszonyát vizsgálja. Trükkös megoldások szélesebb horizontját használja, elbizonytalanítja a szemlélőt a körkörös és fragmentált szerkezetekkel, vagy a határátlépésekkel. A metalepszist is bevonja alkotói módszertanába, melynek eredményeként az ok helyett az okozatot, az előzmény helyett a következményt látjuk. Virtualizálja a teret, hogy a két vagy a három dimenzió közti optikai határra irányítsa pillantásunkat. Haász Ágnes tisztában van vele, hogy alkotásait szemlélve az emberi szem megtéveszti az agyat, regulázza, rendszerezi a tudatot. Abszurd, szokatlan, bizonytalan, szürreális, de hiperrealisztikus képi világot hoz létre. A térben vissza-visszatérő, kézzelfogható, valóságos látványokat fedezünk fel a pszeudo-objektekből és valós tárgyakból konstruált képeken, Haász a térbe helyez, térbe másol, új valóságot kreál.
A netgeneráció szemével nézi a világot. A virtuális világ az igazi, az igazi világ lesz virtuálissá. Átváltozások ezek. Haász Ágnes szeriális, fluid képfolyamokat hoz létre, egységesít, és ennek ellentétét is alkalmazza, vagyis szaggatott, töredezett látványmozaikokat ábrázol. A monokuláris perspektíva rögzített állóképével szemben – miként az analitikus kubizmus is tette – több nézőpontú, részlettöredékeket egy képbe sűrítő eljárást alkalmaz. Haász blendéje akár egy szülőnyílás is lehetne. Magyarországon a szemkápráztatás, illúziókeltés talán sosem volt igazán divatban, de Utisz (Orosz István) alkotásai révén azzá vált.
Miközben el-elfog a befejezett és tökéletes mű utáni üresség érzete, észreveszem, hogy némely képen valami rontás, valami furcsaság van a képi illúzió makulátlan testén. Tudatosan hoz létre hibát, oda nem való jelet, jelenséget. Készman József szerint a megtévesztett szem (trompe l’oeuil) helyett talán helyesebb becsapott agyról (trompe cerveau) beszélni, minthogy elsődlegesen tudati elvárásaink játszanak szerepet valóságérzékelésünkben.
A világ peremén című műben rejtélyes szigetre vetődtünk, talán az elsüllyedt Atlantiszra. Nem UFO leszállóhely, nem is gabonakörök. A Fészek piros tollpihéje adja a kép varázsát, ahogy puhán egyre mélyebbre merülünk, érezzük a fészek melegét és óvását. A Fordulat feldarabolt pillantások, olyan tükörterem, ahol körbe fut a vasút, végtelen járat, helyben járás, és lefele, a Pokol irányába. Ez nem kiút, hanem lejárat, körben elmesélve, a perspektíva lenyűgöző, már-már szédítő. A Gyűrű kosárgyűrű is lehet, lentről, a talajról elérhetetlennek tűnik, íj feszül rajta. Az Irány is nézet, alulról, történelem alulnézetből, bentről, elzárt hely, kultikus hely, az elmetszett síkok egymásba csúsznak, az idő kárhozat. Mintha Hamlet tűnne fel: Minden megközelítés már / önmagától tünékeny: mérték, / melyet mindig saját / változása teremt meg; oly síp, / mely csak saját hangjára szól (Shakespeare: Hamlet), a hangját halljuk, amit elnyel a semmiség, ott a virágos és zöld réten. Megnyílik a föld.
Az Örvény egy csapda, kikerülhetetlen, visz magával, lefele, halálcsapda. Az Ózon egy nádas pallóval, ülőhellyel, vagy akár mindkettővel, korlát, valaminek a szélén vagyunk, a zöldből tekintünk az égre, magasba, ahol szállnak a darvak, krúgatnak, ősz jön, vagy épp most van tavasz. A Spirál árulja el leginkább, hogy ami az életben lehetetlen, Haásznál lehetséges, az időutazás, itt is lenni és ott is lenni, egy időben, a tér elhajlik, vagy inkább meghajlik a művész akarata előtt. A Tengely is ezt a többszörös csavart variálja, benne vagyunk a mosógépben, pörgünk, kimossa a lelkünket és agyunkat is, tiszták leszünk, de üresek. Az Útjelző is olyan irány, hogy bármerre mehetünk, minden út Rómába vezet, sehova, a helyben járás példája, önmagunk körül pörgünk, folyunk el.
A Tájvetület kék objekttel kék fonatja olyan, mint egy tükörkép, a vízcsepp vagy forrás örök reménye, hogy megtaláltuk az élet örök forrását egy lakatlan külterületen, de lehet, hogy pusztán egy szemétlerakó helyet látunk. Csak álcázza magát. A Tájvetület piros objekktel háromszögei nem indián sátrakra, kunyhókra vagy egy csatornafedélre emlékeztetnek, jelek, de másként. Variációja, a Virtuális land art a vízfelületet háromszögesíti. Piramist épít a természetből. Haász Ágnesnél minden megváltozik, még a Háromszögletű kalap is. Kalapot levéve Haász művei előtt.
Haász Ágnes 1951-ben született Budapesten.1990-től tagja az Árnyékkötők művészcsoportnak, 1995-től a MGSZ-nek. 2000-től tagja a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesületének, 2001-től alapító tagja és elnöke a Magyar Elektrográfiai Társaságnak. 1987 óta készít elektrografikákat. Műveit fénymásológép és számítógép segítségével hozza létre. A fényvibráció fizikai jelenségei alakítják alkotásai szín- és formavilágát, olyan hatásokra törekedve, amit más hagyományos eszközzel nem lehet elérni. Az egyszeri és a sokszorosított pillanat, a sorozatszerű és a variáció kódolja, végteleníti alkotásait. Elektrografikákon kívül készít művészkönyveket, ex libriseket, részt vesz a hazai és nemzetközi mail-art mozgalomban. Elektrográfiai kiállításokat és művésztelepeket szervez. 2016-ban kiemelkedő képzőművészeti tevékenysége elismeréseként Munkácsy Mihály-díjat vehetett át.
Haász Ágnes Virtuális land art című kiállítása
2016.10.05. – 2016.10.28.
Magyar Műhely Galéria
1072 Budapest, Akácfa utca 20.
