Aki szóra bírta a legnagyobbakat
A 80 éves Kabdebó Lórántot köszöntötték a Petőfi Irodalmi Múzeumban egykori munkatársai, akik a PIM hangtárában tanulták ki keze alatt a mesterséget. Hogy milyen nagyságokkal és sokszor milyen kalandos körülmények között interjúzott az ünnepelt, azt is megtudhattuk az anekdotákkal tarkított esten.
A digitális korban élők talán nem is értik, miért volt olyan történelmi jelentőségű a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárának tevékenysége a hőskorban. Ma már lépten-nyomon, könnyedén rögzítünk képet és hangot, elég hozzá egy telefon. Ötven évvel ezelőtt ez másképp működött. Hogy miként őrizték meg az utókornak a legnagyobb írók gondolatait, erről is fellebbent a fátyol Kabdebó Lóránt születésnapi köszöntésén, akit ezúttal egykori munkahelye, a PIM munkatársai faggattak.
Az ünnepelt 19 évig dolgozott a múzeumban – tudtuk meg E. Csorba Csillától, aki az óriási Kabdebó-életművet méltatta. Nála összeérnek a klasszikusok és kortársak – fogalmazott az igazgató –, irodalomtudósi pályája Dayka Gábortól Turczi Istvánig ível. De hogy ennek a gazdagságnak hogyan született a megalapozása, arról az egykori kollégák – valamennyien hangtárosok – vallottak. Elsőként Tverdota György, aki pályafutása két legfontosabb fordulatát is Kabdebó Lórántnak köszönheti. A mester ugyanis magyartanára volt a miskolci gimnáziumban, és később ő hívta Tverdotát a hangtárba. „Jobb helyre nem is kerülhettem volna”, mondta az irodalomtudós, akinek az állomány katalogizálása akkoriban nagyon testhezálló feladat volt. A korábbi vezető, az amúgy kitűnő Vezér Erzsébet elég nagy rendetlenséget hagyott a hangszalagok között, „s a felvételek csodálatos pletykaözönét végighallgatva a művelődés egy különleges iskoláját jártam ki” – fogalmazott Tverdota. Első publikációja is a hanganyagok gépelésének problémájáról szólt, amihez tudni kell: akkor még igencsak gyerekcipőben járt ez a szakma, az oral history és a módszertan ismeretlen fogalmak voltak.
E. Csorba Csilla, Hegyi Katalin, Kabdebó Lóránt, Tverdota György, Kelevéz Ágnes
Kabdebó második nagy beavatkozása Tverdota sorsába a nevezetes Nyugat-konferencia megszervezése volt, melyen még Fenyő Miksa is részt vett – Tverdota itt találkozhatott először a pályáját később meghatározó nagyságokkal. S bár később átment az MTA Irodalomtudományi Intézetébe, ha van hely, ami után nosztalgiát érez, az a PIM hangtára, vallotta meg. Ezt az est során néhány „kis színessel” is alátámasztották az ünnepelttel, például amikor egy Kondor Béla nevű illető kereste személyesen a távol lévő Kabdebót, de Tverdota nem jött rá, hogy ez ő, a nagy Kondor Béla, és csak naivan átadta az üzenetet főnökének.
Tverdota György és Kelevéz Ágnes
A vetítőn mókás kép jelent meg: az ötéves Kabdebó Lóránt, huszáros kalpaggal a fején – „felhívom a figyelmüket Lóránt különös érdeklődésére a kalapok iránt”, jegyezte meg Kelevéz Ágnes, aki egyébként nemrég vonult nyugdíjba a hangtár éléről. Ágnes arról kérdezte az ünnepeltet, hogyan vezetett az útja a PIM-be. „A miskolci középiskolai tanárság után Illés László hívott – mesélte a mester –, aki valójában megteremtette a múzeumot mint izgalmas kiállító- és kutatóhelyet. Addig egy »elfekvő« volt.” Hogy milyen kincsek hevertek szanaszét, jól példázza, hogy Kabdebó egy Gellért Oszkár-hagyatékból megmaradt íróasztalt kapott az irodájába, s egyszer a fiók mögé begyűrődve valami régi papírost talált. Egy József Attila-kézirat volt.
A vetítővásznon az Irodalmi Múzeum című, rendszeresen megjelenő kiadvány képe villant fel, melyet Kabdebó indított útjára, de legalább ilyen jelentős volt az említett Nyugat-konferencia anyaga (a konferencia meghívóját bezúzták egy Schöpflin-idézet miatt, miszerint a Nyugat mindig a hatalommal szemben állt, mesélte Kelevéz Ágnes), valamint az eredeti kéziratok alapján szerkesztett Nyugat-emlékezés. S aztán a fotók a hangfülkékről: Kabdebó Tverdota György társaságában. Az akkori, politikától átitatott hétköznapokban nem volt zökkenőmentes a hangtárosság sem: egyszer egy, a hatalomnak nem tetsző felvétel miatt zárolták a hangtárat, s egy korán bejáró kollégát hívtak oda hatósági tanúnak. Kabdebót ezután bízták meg központilag a technikai leltár levezénylésével, innen lépett elő vezetővé.
A nevezetes kiadvány
Számos emlékezetes pillanatát idézte fel a munkájának, így például, amikor elődje személyesen Aczél Györggyel küldette ki a párizsi rádió számára a Lukács György-hangfelvételt, hogy a születésnapján lejátszhassák; vagy az Illyéssel készült interjú történetét, amely a szokásostól eltérően a rádióközlés előtt nyomtatásban jelent meg a Kortársban, és utána már csak vágásokkal szabdalva, az eredeti felvétel egyharmadát adta le a rádió. A legmaradandóbb emlék talán Németh László miskolci TIT-szereplése, ahol az író egy rögtönzött beszédet tartott, és az egyetemi hallgatók rögzítették. Egy hét múlva Németh elküldte gépiratban a spontán fogalmazott beszédet, ami döbbenetes módon szinte betűre azonos volt a felvétellel. Később a rádió a hangtártól kérte el a becses anyagot. Ugyanilyen pótolhatatlan a Tverdota György rögzítette Latinovits-hang, ahol a színész A ló meghal…-t mondja az Egyetemi Színpadon – „én akkor értettem meg ezt a verset”, tette hozzá Tverdota.
Az ünnepelt és egykori munkatársa
A kincsek közül meghallgathattuk Szabó Lőrinc hangját, amint a Babits halálára írott beszédét mondja, Kelevéz Ágnes pedig felolvasta Montágh Imre értékelését, melyet a PIM felkérésére készített az írók, költők beszédéről. „Szabályos, pontos, szép, semmi magamutogatás, keresettség” – jellemezte a nyelvész Szabó Lőrinc felolvasását. A kivetítőn a végeláthatatlan névsor, kikkel készítettek felvételt Kabdebóék; csak néhány név a sok százból: Ágh, Bella, Cs. Szabó, Fodor András, Illyés, Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, Lengyel Balázs, Ottlik, Páskándi, Sőtér, Vas István, Weöres, Zelk… Mivel a hatalom alapvetően félt a hangfelvételektől – magyarázta Kabdebó Lóránt –, mondván, ezáltal üzennek az írók az utókornak, a PIM-ben belefogtak a könyvkiadásba is, és olyan jelentős tanulmányokat publikáltak, mint például Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi-tanulmánya.
Hegyi Katalin, a résztvevők közül a legifjabb hangtáros 1982-ben kezdett Kabdebó keze alatt dolgozni. Szerencsés pillanatban: akkor kapta Lóránt a „fülest” Mezei Andrástól, hogy Szentkuthy Miklós jobban van, felépült a depressziójából, meg lehet környékezni. Ebből egy fél évig tartó beszélgetéssorozat lett, Lóránt hetente kétszer járt Hegyi Katalinnal az idős mesterhez, aki felmondta a szalagokra az életét. Katalin cserélgette a kazettákat, s közben igyekezett ellesni Kabdebó fantasztikus tudását. Ennek köszönhetően jelenhetett meg franciául egy magyar író életútinterjúja – tette hozzá Lóránt. A vetítőn a fotó: Szentkuthy egy hosszú, vörös klepetusban, mellette többek között Kabdebó és Hegyi Katalin. A különös öltözék történetét is meghallgathattuk: a Budapesten zajló Eucharisztikus Kongresszus idején az író tréfából csináltatott magának egy bíborosi ruhát, taxiba ült, és miközben pénzt szórt az utcákon, felvitette magát a Kissvábhegyre, ahonnan urbi et orbi áldást adott a városra. A szentkuthysan frivol gesztust nem a tiszteletlenség, inkább a játékos kedv motiválta.
Nehéz elhinni a nyolcvan évet
De Kabdebótól nemcsak a hangfelvétel készítését lehetett megtanulni, hanem publikálásra is biztatott – erősítette meg szinte egyszerre Kelevéz Ágnes és Hegyi Katalin, akik pedagógusként is tisztelték mesterüket. Az írók is nagyra tartották, bíztak benne, „mivel nem kényszerültem megalkuvásokra”, mondta az ünnepelt. Egyetlen alkotó maradt gyanakvó: Ratkó József, akinek Lóránt az Eötvös Collegiumban vette fel az estjét. Ratkó egy kérdésre válaszolva beszélt "Nagy Imrét" emlegető verséről, melyben névleg a Deresre húzva című kötetet író Nagy Imre népi költőre utalt. Kabdebó egy kölcsönzőből kivett magnón törölte le a hanganyagról a kompromittáló részeket, de Ratkó soha nem bízott benne, hogy nem használja-e fel ellene.
A beszélgetés végén került szóba két különösen értékes emigrációs felvétel: Cs. Szabó Lászlóé és Határ Győzőé. Cs. Szabóval budapesti látogatása alatt rögzítették a beszélgetéseket, Határ Győzőhöz Kabdebó Lóránt utazott ki Londonba, és három hét alatt készítették el az anyagot. Ezalatt halt meg Pesten Lóránt nagybátyja, Barcsay Jenő, és a BBC felkérte Kabdebót egy emlékező írásra. „Így történt, hogy Határ Győző lett a gépírónőm” – mesélte Lóránt, akinek vendéglátója örömmel vállalkozott rá, hogy komputerén legépeli a beszédet. A közönség soraiból Kulcsár-Szabó Ernő is fűszerezte egy kedves anekdotával a Kabdebó-történeteket. Amikor az irodalmári pálya előtt álló fiatal Kulcsár-Szabónak nem volt állása, Kabdebóhoz irányították a hangtárba. A megadott időben pontosan megjelent a mesternél, ő azonban a kanapéján fekve édesdeden szundikált. Kicsit ehhez is kapcsolódott a zárókérdés, miért hagyta el végül a múzeumot. „Nem akarok senkit megbántani – mesélte Kabdebó –, de egy idő után olyan kriptaérzése volt itt az embernek. A földszinten voltunk, nyirkosak voltak a falak, de főleg az emberi kapcsolatok hiányoztak.” Amikor tehát jött a hívás a pécsi egyetemre, nem tétovázott – s innen egy új szakasza indult tudósi pályájának. A legtermékenyebb munka, a Szabó Lőrinc-kutatás eredményeit a krk.szabolorinc.hu oldalon követhetjük nyomon, mint bemutatták búcsúzóul a kivetítőn.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
