A szomszédok

Egy ideje meteoérzékeny vagyok. Ki gondolta volna, hogy egyszer engem is maga alá gyúr ez a fura kór. Néhány éve gyanakodva néztem azokra az ismerőseimre, akik frontátvonulásra panaszkodva ágyba bújtak délután. El sem tudtam képzelni, hogy délután ágyba lehet bújni. Aludni a nappal kellős közepén! Nahát, micsoda időfecsérlés, lajhárság az ilyen!

Mi, hogy migrén??? Na, persze. Minek egy kis fejfájásnak ekkora feneket keríteni, a kényelmes és lusta ember naprakész ürügye egy kis délutáni durmolásra, semmi más.

A migrén valami úri nyavalyatörés, a köszvény rokona, a huszadik századi írók előszeretettel használták regényeikben – igen, megvan már, innen ismerős. Az úri kisasszonyoknak szokott ilyen „betegségük” lenni. Amíg saját bőrömön nem tapasztaltam, szentül meg voltam róla győződve, hogy ez holmi írói fikció, s aki azt állítja, migrénje van, túloz, kényeskedik. Ezt a migrénes nyavalyát az utóbbi időben mintha én is elkaptam volna valahonnan – biztos túl élénk a fantáziám, valamelyik regényből ragadhatott rám, nem lett volna szabad ennyire azonosulnom a szereplővel.

Elég egy kis hidegfront-átvonulás, és máris kész katasztrófa az életem. Minden betervezett napirendi pont felborul, semmi sem működik terv szerint, még a kávéscsupor is kicsusszan az ember kezéből, persze csakis akkor, amikor tele van a serkentő nedűvel, ami aztán kakaó barnára festi a falat, a konyhacsempén meg úgy mutat a sok apró porcelándarab társaságában, mint egy absztrakt festmény. Mély letargia költözik a jókedv helyébe, koponyádban sok-sok kis apró törpe kalapál, nem hagyja abba, bármit is csináljon az ember. A vérnyomás mélyrepülést, a szívverés magasugrást gyakorol. Na, de sebaj, egy kis délutáni szieszta, fél órácska, s nyoma sem lesz ennek a fránya migrénnek.  Vízszintesbe helyezem magam a kanapén. Máris jobb. Becsukom a szemem. Aztán majd, ha elmúlt, felébredek, egy jó erős fekete után írni fogok, a vázlat megvan, csak ki kell ügyesen gömbölyíteni a mondatokat, úgy hogy kiérjenek a lapszélig, semmiképp se legyen vers belőlük, bár az még így migrénesen is menne...  A polcról fogok írni – határozom el végre, nem, nem az ablakról, arról majd legközelebb. Előbb jöjjön a könyvespolc, hiszen az teszi lakályossá a szobát, az ágy és a tükör után – amelyekről korábban már szóltam – kétségtelen, ő a legfontosabb. Míg ezen morfondírozom, már-már álomba szenderülve, s már kevésbé migrénesen, oltári nagy lármára riadok fel. Csitt-csatt-zsipp-zsupp, piff-puff. Hát ez remek! Péntekéknél újra áll a bál!

Az asszony paprikás kedvében van. Józsi újfent megülte magát a lájbitépetőben, a hanghordozásából ítélve hosszúra nyúlt a szombat délutáni kiruccanás, tagolni már nemigen tudja a mondatokat, s a zörejekből, melyek a plafonon átszüremlenek, előkerülhetett a nyújtófa is a sufniból. Családon belüli erőszak esete forog fenn, de mégsem kap senki a telefonja után, hogy rendőrt hívjon a csúnya Marcsira, hogy ne egyengesse ilyen kegyetlenül a nyújtófával férjeura hátát. Szegény Józsi az erős szilvapálinkától minden erejét elvesztette, csak tűri a sok ütleget. Marcsi legalább harminc kilóval többet nyom a latban, Józsinak józanon sem lenne semmi esélye, nemhogy pityókásan.

A migrénemnek nem tesz jót ez a csetepaté, de hát nincs mit tenni, tűrni kell, egyhamar úgysem hagyják abba, az alvásnak is annyi, jöhet a fekete. A lakásom plafonja csak nyög nagyokat, amikor a szék, a Biblia vagy valamilyen vaskosabb könyv tompa puffanással a földre ér, s onnan sejtem, hogy Józsinak mikor sikerül elugornia előle, hogy a borospoharak felszisszennek az üveges szekrényemben, amikor Józsi térdkalácsa az ágylábát megcsókolja. Majdnem olyan, mint egy kisebb földrengés.

A családi perpatvar másfél óra után elül.

Közben Elena újfent kiengedte az ikerpárt a folyosóra a bátyjukkal együtt, aki addig hecceli, bosszantja a két kislányt, amíg valamelyik el nem sírja magát. Eddig ő volt a kiskirály, most osztoznia kell ezzel a két síró-bőgő masinával mindenen, ráadásul a leckecsinálásban is zavarják, most legalább bosszút állhat rajtuk. A kis bosszú is bosszú, naná, hogy kap az alkalmon, hogy az anyjuk a vacsorafőzéssel van elfoglalva, se lát, se hall a krumplihámozástól, répavakarástól, hagymadinszteléstől.

Az angyalarcú Mateika nagyokat csíp valamelyik hugica selyem bőrébe. Kilesek résnyire az ajtón, észrevesz, tudja, hogy nem köpöm be az anyjának, kajánul rám vigyorog.

Visszadőlök a kanapéra, olvasni próbálok, bár hasogat továbbra is a fejem. Csoszogásra leszek figyelmes. Ó, ez nem lehet más, csak Rozi néni, az örökmozgó, mindent tudó-látó öregasszony papucsa, ritmikusan be-becsosszan a kislányok elkeseredett bömbölés-áriájába, és Elena sipákoló szitkaiba, aki időközben abbahagyta a vacsorakészítést, s ránézett végre a gyerekekre. Rozi néni pályát tévesztett, egy oknyomozó riporter, egy háborús tudósító veszett el benne. Nincs a száz lakást számláló tömbháznak olyan aprócska kis sarka, ahová az ő érzékeny füle el nem hallana, éles sasszeme el nem látna. Bizony még a legvastagabb, többszörösen szigetelt falon is képes átlátni. Legutóbb például tudta, hogy én pontosan egy óra és 12 perckor érkeztem haza a taxival a városból és a kulcsomat hosszasan kerestem a tömbház előtt, elküldve melegebb égtája a női táska rejtelmeit, s hogy a kulcs mindig a legalsó bugyorban van.

– Buli volt az éjszaka, kisasszony, he?  – vigyorogott sokatmondón reggel, miközben a másnaposság nyomait kereste az arcomon. Arra is képes, hogy a macskajajos szarkalábakból a szem körül felmérje, hány sört ivott meg az ember és a lábizom ruganyosságából kikövetkezteti, táncolt-e vagy sem az éjszaka.

Nem válaszolok semmit, csak bólintok, mint a székely ember, ha valamivel egyetért s nincs kedve társalogni. Közönyösségemből semmit sem vesz észre, folytatja:

– Kell egy kis szórakozás, mert amíg fiatal az ember, addig kell élje az életét. Amikor ő is fiatal volt, ajaj, hogy az milyen régen volt már. De akkor bezzeg nem volt ennyi lehetőség meg internet. De azért egyedül nem jó… Férjhez nem akar menni, nincs valaki már a láthatáron, talán a tegnap esti buliban már akadt is udvarló? – jön a kérdések áradata.

Hiszen, látom-e, Elenának is már három szép gyermeke van, és hát milyen szép a család, mindig a család a legfontosabb.

Szép is, valóban az. Ioan Spanyolországban kőműves, nem jön haza csak az ünnepekre, aztán Elena szépsége napról napra csak hervad és hervad, pedig amikor ideköltöztem és az ikrek még nem voltak, egész csinos jókedvű fiatalasszony volt. Fülig ért szája folyton, amikor esténként a blokk előtt várta haza Ioant a délutáni műszakból.

Amióta Ioan elment, gyakran hallani éjszaka, hogy hüppög a fal, mintha sírás, kétségbeesett nyöszörgés szüremlene át, pedig az ikrek már rég alszanak…

És akkor nem szóltam még a kis Mozartról. Nemrég bérelte ki a velem szemben lévő lakrészt, messze van a fránya konzervatórium, s hát itthon is gyakorolni kell azt a pár szonátát. Különben is, ennyi népművelés nem árt ezeknek a pórias külvárosiaknak. Ha meg néha két hanggal magasabbat fog, sebaj, ezek úgysem értik, botfülű az összes, azt hiszik, hogy valami atonális kortárs zene. A kis Mozart hétvégenként néhány kollégát is megvendégel, ilyenkor kisebb kamarazenei művek előadására kerül sor. Esténként meg a múzsák látogatják, rendszerint szopránok, és ámor-áriákat gyakorolnak egész hajnalig, bizonyára Szenvedélyes éj lesz a mű címe. Ha néha múzsaválság esete forog fenn, a muzsikus kollégák jönnek vigasztalni vérző szívű társukat, több láda sör társaságában, s hallgatják pirkadatig a különféle rock- és metálmelódiákat. Rozi néni múltkor rájuk hívta a rendőrt. A fiatalok röhögve dobták össze a büntetés árát, az őrsöt megvendégelték egy Unicummal, s megkérdezték, bérletet váltsanak-e. Mert míg Mozart új csajt nem talál, ez már csak így lesz minden este.

A szobám tartozékai, a szomszédok – a változatosság gyönyörködtet jegyében – mindig más és más történéssel lepik meg egyébként unalmas, monoton délutánjaimat, éjszakáimat, beköltöznek a nappaliba, és azon kapom magam, mintha nem is egyedül, tizedmagammal élnék ebben a lakásban.