Egyedül a képzelet nem örgeszik – Papp-Für János versei
Egyedül a képzelet nem örgeszik
Papp -Für János versei
térélmény
újra csak a szög marad a falban,
a kép sem lóg már, amin
sejtekig összemosolygunk,
sem a tükör, melyben órákig sírni tudtál,
a maradék fény még az arcodra szivárog,
de az este menthetetlenül
felépíti az éjszakát homlokodon.
először csak álmot hord szemedre,
később összetol ágyat, széket, szekrényeket,
visszafüggeszti a rég lefektetett képeket,
berendezi a tegnapi boldogság díszleteit.
de mire felébredsz, már kihúzta
a szöget is a mindent lebontó reggel,
csak a négy fal marad, a letakart bútorok,
megrepedt üvegváza karcsú derekad,
félig behúzott bőrönd a tekinteted,
kiszáradt fogkefe a fürdőszobában,
viharvert arcodról félredoboda pusztítás nyomait,
és a tükörben, amiben hajtincseidet
túl messze simította a lendület,
láthatatlan íveket rendezel vaksi kezeddel
a kereten túli semmibe.
beszélgetés a sötétben
három műszak, túlóra, norma, éjszakázás.
ennyit értek a szeme alatti karikákból,
meg hogy ébredés után órákig nem szól hozzám.
és azt, hogy egész délelőtt csöndben kell maradnom.
csak ilyenkor mehetek ki papucsban az udvarra,
mert olyan halkan tudok benne lépni,
hogy egyedül az állatok képesek észrevenni.
a lépcsőre ülök, nekidőlök a vakolatlan,
napsütötte házunk elszürkült oldalának.
a falon föl-alá rohangáló piros kis bogarakkal
beszélgetek, kérdezgetem őket mindenféléről.
de róluk később kiderül, hogy levéltetvek,
és csak álmaimban képesek megszólalni.
így járok a szomszéd kiskutyájával
és a játszótéren álló hintalovacskával is.
szegény anya még álmában sem tud pihenni.
jobb lesz, ha én is melléfekszem,
odabújok hozzá, mélyen elalszom,
így biztosan meg tud majd szólalni ő is.
leltár után
a fény bontja sátrát, a legeldugottabb sarokból
is kilép, a magára hagyott holttér és a sötét
innentől kezdve már végképp senkié, arcod
akár egy égve felejtett lámpa feldereng a függöny
mögötti fémes homályba, alakod éleit próbálom
rajtad felkutatni, aki így tud nézni, az nem lehet
bárki, szemüregedben visszahúzzák gyökerüket
a túlvilág fái, magadhoz öleled az emlékeidből
épült partokat, zsebedből előhúzod a valaha volt
leggyűröttebb arcodat, már végleg elfelejtetted
azt az utolsó apró kis részletet, amiből még
összerakhatnád a fényhez szükséges részeket.
is kilép, a magára hagyott holttér és a sötét
innentől kezdve már végképp senkié, arcod
akár egy égve felejtett lámpa feldereng a függöny
mögötti fémes homályba, alakod éleit próbálom
rajtad felkutatni, aki így tud nézni, az nem lehet
bárki, szemüregedben visszahúzzák gyökerüket
a túlvilág fái, magadhoz öleled az emlékeidből
épült partokat, zsebedből előhúzod a valaha volt
leggyűröttebb arcodat, már végleg elfelejtetted
azt az utolsó apró kis részletet, amiből még
összerakhatnád a fényhez szükséges részeket.
mély
ahogy átfogsz tekinteteddel, függönyarcod
mindkettőnket eltakar, vagy csak hisszük, hinni kell
ezt a nem múló fedezéket, ami megóv egymástól minket,
fekszünk hátat fordítva, a legelső jelre várunk, amit
akkor ott, a parkban, de nem jön, ez már nem az a szerelvény,
nem annak a varázspálcának az íve, még hullámzik a bőr alatt,
akár az elgyengült pulzus a betonra zuhant madárfiókában
szárnyai tollhegyén a legutolsó repülés emlékével,
a bejárt körök szélei partot érnek halott színű szemében,
csapunk még néhány keserveset, arcunkra feszül
ez a néma víztükör, látni akarjuk még egyszer a másikat
úgy, ahogy akkor, egyedül a képzelet nem öregszik,
megőriz minden apró részletet, de a legelső pillantás
lesüllyed pupillánk be nem járható mélyére.
