Könyvünnepi kánikula – szombat
A Budai Várban a rekkenő őszi hőségben újra belevethettük magunkat a Magyar Nyelv és Könyv Ünnepének gazdag műsor- és könyvkínálatába, török sátrakban pihenhettünk, megcsodáltunk egy félmilliót érő bibliakiadást, és mielőtt átadták az idei Tóth Árpád műfordítói díjat, még egy seregbontó ágyú támadását is túléltük.
Idén immár 14. alkalommal rendezte meg a Budavári Önkormányzat a Magyar Nyelv és Könyv Ünnepét a Budai Várban, amelyen minden évben egy-egy kárpát-medencei tájegység vagy város kap kiemelt bemutatkozási lehetőséget. Az idei díszvendég a Hajdúság, amelynek képviselőit nemcsak ízes beszédük és irodalmi hagyományaik, hanem a minket 330 évvel ezelőtt összefűző történelmi
kötelék miatt is időszerű volt meghívni – ahogy azt Nagy Gábor Tamás, a várkerület polgármestere kiemelte pénteki megnyitó beszédében. A Könyvünnep azonban sokkal több, mint a történelmi évfordulóra emlékeztető kulturális fesztivál vagy könyvvásár. A szó szerint színes programok – amelyek tarkaságát csak fokozzák az itt-ott rendre felbukkanó hagyományőrző jelmezek, az idén felállított törökkori sátrak, na meg a könyvészeti, térképészeti különlegességek látványvilága – már pénteken megkezdődtek, többek közt a Görömbő Kompánia, a Bocskai Néptáncegyüttes és Berecz András mese- és énekmondó műsorával, valamint felavatták Hess András emléktábláját a róla elnevezett téren, ahol a Lítea Könyvszalon is található.
A Mátyás-templom tövében
Szombaton aztán birtokba vették a Halászbástya tövében felállított színpadot a könyvesek, az írók, költők, irodalomtörténészek, és a bemutatott kiadványok összekötötték a több száz éves múltat a jelennel. Lukács György kulturális diplomata Hélios című regényéről Kiss Dávid költővel beszélgetett. A legutóbb római szolgálatot betöltő szerző már két olasz nyelvű kötetet tudhat a háta mögött, és most családtörténete megírásába fogott. Mint elmondta, regényében a családfakutatás adatai teljesen precízek, ám a szereplők utazásainál már teret engedett a fantáziájának. Volt honnan elrugaszkodnia: maga is bejárta Európát mint diplomata – Franciaországot, Dániát, Olaszországot, Albániát. A legnagyobb szerelem az itáliai napfény, erre is utal a kötetcím. De a napkultusz szinte minden nemzet, évezredes kultúrák része – a kötet második felének hőse, akinek bőrébe bújva a szerző a bolyongásait beszéli el, ezért kapta a Hélios nevet.
Lukács Györggyel Kiss Dávid beszélgetett
Jelen, múlt és régmúlt
Héliosz erejéből nekünk, nézőtéren ülőknek is kijutott; s bár hatalmas napernyők voltak hivatottak óvni a tomboló vénasszonyok nyarától, a sugarak szinte átdöfték a sötét szöveteket. A színpadon Kaiser László és szerzőnk, Novák Valentin mutatta be a Hungarovox Kiadó két új kötetét: Kaiser verseit és Novák „kerékpárosregényét”. Az Elfáradt, összes angyalok című kötet címadó versét meg is hallgathattuk Kaiser Lászlótól, majd a Végső haza című költeményt is. Nyakas Szilárd moderátor, aki rendszeresen bevonja a közönséget is a műsorba, mindjárt feltette a kérdést: vajon mi a magyarság végső hazája? A válasz már érkezett is a nézőtérről: a nyelv – s a megfejtés értékéből az sem vont le, hogy Jahoda Sándor író, a kiadó munkatársa volt a válaszoló. Novák Valentin Álomturbina című regénye – melyből az Irodalmi Jelenben is olvashattak részletet – részben saját kerékpáros korszaka élményeiből táplálkozik, melyet az írói képzelet „turbinázott” fel. De még e kitalált részekben is érintkezik a valósággal: a regénybeli szellemkerékpárosok például abban a József körúti házban gyakorolnak, ahol egykor kerékpáriskola működött, és a ház belső udvarán kerekezhettek a tanulók Attila márkájú gépeken – mesélte Valentin.
(Balról jobbra) Nyakas Szilárd, Kaiser László és Novák Valentin
Nem is kellett eltávolodni ettől az időszaktól a következő beszélgetésben sem, hiszen az Országos Széchényi Könyvtár egy igazi különlegességet mutatott be: a Budapesti Újságírók Egyesülete 1909. évi Almanachját. Az Argumentum Kiadóval közös kiadást – mely egy forráskiadás-sorozat része – Széchényi Ágnes akadémikus, Boka László, az OSZK tudományos igazgatója és Szénási Zoltán, az MTA tudományos munkatársa mutatták be. A 19. század második felében rohamosan fejlődő technika magával vonta a nyomtatott sajtó fellendülését is, amelyre óriási igény mutatkozott. Nemcsak a lapok szaporodtak meg (1850-ben indult a külföldiek közül pl. a The New Times, a Frankfurter Zeitung is), de a hazai újságíró-szervezetek is ekkor jöttek létre. A szerkesztők nem véletlenül az 1909-es évvel kezdték a sorozatot: 1908-ban indult a Nyugat, amelyet „a Figyelő új folyamaként” aposztrofáltak – nem bíztak ugyanis a sikerben. Az almanach „A legújabb irodalom körül” című fejezetében többek közt Ady Endre, Ignotus, Schöpflin Aladár, Hatvany Lajos, illetve Beöthy Zsolt, Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő és Szabolcska Mihály, „A nemzetköziség körül” címűben pedig mások mellett Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Szabó Ervin polémiái szólalnak meg.
Boka László, Széchényi Ágnes és Szénási Zoltán
1909-ből 1590-be repültünk vissza a rendezvény kétségkívül legértékesebb kiadványának, a Vizsolyi Biblia hasonmás-kiadásának bemutatóján. A Vincze László vezette Vinczemill papírmerítő és könyvkötő műhely produktuma nemzetközi szinten is kincsnek minősül. Kovács Zsolt Levente vizsolyi református lelkész a társkiadó Református Egyházközség képviseletében hangsúlyozta a kiadás fontosságát, mivel az előző hasonmás (a Magtár Alapítványé) gyenge minőségű lett. Monok István, az OSZK főigazgatója felvázolta az eredeti Vizsolyi Biblia történetét, amely kis példányszáma miatt csak szűk körben terjedhetett el, ám a Szenci Molnár Albert által korrigált fordítás már annál nagyobb hatással volt a magyar irodalmi nyelvre. Vincze László vállalkozása optimista tett, mondta Monok István, hiszen az általa merített papíron előállított műnek félmillió lesz az ára, viszont legalább ötszáz évig fenn is fog maradni, mert a rongyalapú papír tartós. Vincze László történelmi elődjére, a vizsolyi Mantskovits Bálint nyomdászra emlékezett, aki nem magyar, hanem lengyel származású volt, s mindössze néhány évvel magyarországi megtelepedése után vágott neki a Károli-féle bibliafordítás nyomtatásának, ami óriási tett volt. A beszélgetés után a nyomdász kezében meg is csodálhattunk egy előzetes példányt – a „mázsás” könyvmonstrumnak már a látványa is fantasztikus volt, hát még amikor Vincze László beavatott, hány ember hány órányi munkája egyetlen oldal előállítása.
Széchenyi gróf és a siker titkai
Egy nem kevésbé különleges hungarikum került sorra a színpadon: Széchenyi István Hitel című művét modern magyar nyelven szólaltatja meg a Logod Kiadó, melyről a Széchenyi Alapítvány elnöke, Budai Miklós beszélt Kondor Katalinnak. Széchenyi gróf szellemi hagyatékát két éve nyilvánították hungarikummá, de hiába: gyakorlatilag olvashatatlan a ma embere számára. Mondatai hírhedetten bonyolultak, a Hitelben sokszor másfél oldalasak. Ezt hidalja át az új kiadás, amelynek a filológiai pontosságot megkövetelő történészek ugyan nem örülnek, ám fontosabb a cél, hogy érthetővé vált a nagy mű. Ugyanis tökéletesen használható recepteket tartalmaz a ma közgazdászai számára is – hívta fel a figyelmet Kondor Katalin, például még a pilótajátékok veszélyére is kitér, tette hozzá Budai Miklós. Széchenyi megtanít, hogyan kell jó döntéseket hozni a sikerhez, mondta a kiadóvezető. A művet ráadásul „Honunk szebb lelkű asszonyainak" ajánlotta – jóval meghaladva ezáltal kora „politikai korrektségét”.
Czakó Gábor Kossuth- és Prima-díjas költő Gyepű című novelláskötete bemutatóján is központi téma maradt a gazdaság, hiszen Nyakas Szilárd moderátor rögtön felidézte a költő egyik emblematikus kifejezését, a „gazdaságkort”. A modern civilizáció abban a tébolyban él – magyarázta Czakó –, hogy a gazdaságnak, a termelésnek szakadatlanul növekednie kell, s ennek a tévedésnek szörnyű következményeit nyögi napjainkban Európa. Persze Czakó Gábor írói munkásságáról is esett szó, így például első novellapublikációjáról, mellyel azonnal kivívta a hatalom haragját, vagy a Disznójáték című darabjának Fiatal Művészek Klubja-beli nevezetes előadásáról. A műsorvezető kiemelt néhány beszélő nevet is Czakó novelláskötetéből, mire a szerző elmondta: ennek a hagyománynak népmesei gyökere van, s ő szívesen merít ilyen forrásból.
Czakó Gábort Nyakas Szilárd faggatta
„Sortűzszerűen szétlőttem verseim”
A szombati nap fénypontja – mint minden Könyvünnepen – az idei Tóth Árpád Műfordítói Díj átadása volt, melynek új birtokosa az Irodalmi Jelen szerzője, fordítója, Sohár Pál. Nagy Gábor Tamás polgármester, a díj alapítója köszöntőjében felidézte a 2011-ben alapított elismerés történetét, melyben nagy szerepe volt Kányádi Sándornak, aki egyszer a műfordításról mint a legönzetlenebb irodalmi tevékenységről beszélt. A díjat évenként váltakozva egy magyarról, illetve egy magyarra fordító alkotónak ítélik oda. Tandori Dezső, Ove Berglund, Lator László, Lorand Gaspar és Zsille Gábor után a legújabb ünnepelt szerző Paul Sohar, azaz Sohár Pál. Az író-költő-műfordítónak Nagy Gábor Tamás adta át a kétezer euróval járó díszoklevelet és Csikai Márta kisplasztikáját.
Az ünnepélyes díjátadó
A műsorvezető röviden bemutatta Sohár Pál életútját, aki 1956-ban távozott az Egyesült Államokba. Ott szerezte meg filozófiai diplomáját is, mellette vegyészként tanult és dolgozott. Először a Hazajáró versek című kötettel hívta fel magára a figyelmet. Többek között Csokonai, Ady, Eötvös József, Szabó Lőrinc, József Attila, Faludy György avatott fordítója lett, de a legnagyobb sikert Kányádi Sándor verseinek átültetései aratták Amerikában. Sohár Pál különféle stílusokkal kísérletezik, fordításainak különlegessége a kötött forma, amely nagyon ritka az amerikai költészetben.
A szerző boldogan köszönte meg az elismerést, és kiemelte a bölcsességét, miszerint az elismerést nem egy díjakkal elhalmozott, ismert alkotónak, hanem a magyar irodalmi köröket csak kívülről szemlélő, egy „vegyészből lett” költőnek ítélték – jegyezte meg szerényen Sohár Pál. Életútja első legfontosabb állomásának azt tekinti, amikor Harkó Gyöngyvér és Farkas Árpád összeállították tíz erdélyi költő antológiáját, s őt hívták meg hozzá fordítónak, mert tudták, szeret kötött formákkal foglalkozni. A Maradok című antológia nagy siker lett Amerikában. Mint elmesélte, Kolumbán Miklós hívta fel a figyelmét, hogy gyorsan pótolni kellene az elmaradt folyóirat-publikációkat, amelyet Sohár Pál jó sáfár módjára meg is tett. Nemcsak az antológia szerzőinek műveit küldte „szerteszét” a kinti lapoknak, de „magam is kellett igazolnom – mesélte –, így hát sortűzszerűen szétlőttem verseim magazinoknak, antológiáknak”. A legnagyobb keletje Kányádi-fordításainak lett, melynek két újabb lenyomata a 2002-es Dancing Ambers című kötet, valamint az Irodalmi Jelen gondozásában megjelent In Contemporary Tense című válogatás. Sohár Pál elmondta, köteteinek száma mára 15 felett jár, s különösen büszke arra, hogy Faludy György őt nevezte meg legjobb angol fordítójának. Legfrissebb műve Eötvös József Szegénység Írországban című munkájának átültetése angolra, amely ugyan próza, de emelkedett, költői nyelv.
Sohár Pál olvassa fel műveit
Beszédének második részében a díjazott műhelymunkájába és egy kis fordításelméletbe avatott be, amelyet aztán szép példákkal is illusztrált. Egy brit költőt idézett: „Költészet az, ami fordításban elvész”. A fordítónak mégis meg kell próbálkoznia a lehetetlennel, vagyis – Sohár meglátása szerint – a tartalom, a forma, a hangrend, valamint a hangulat visszaadásával. Példaképp elmondta: a rím az angolban többnyire vicces költemények járuléka, ezért a rímeket ritkítani szokta, épp csak érzékeltetve, hogy a magyarban hogyan csendülnek össsze a verssorok. A ritmika hasonlóképp kompromisszumokkal vihető át. A jelentésnek alaposan utána kell járni – Kányádi Halottak napja Bécsben című versében például van egy rész, amelyet minden fordító félreértett, Sohár azonban nem volt rest, hogy kolozsvári látogatása alkalmával kifaggassa róla a költőt. Eddig öt változatát publikálta a műnek angol nyelven. Hogy konkrétumokkal is alátámassza munkája kihívásait, bemutatta A fekete zongora és a Mama átültetésének invenciózus megoldásait, amelyen tényleg csak ámulni tudtunk. A „black piano” például egyáltalán nem fedné a magyar hangzást, ritmikát és hangulatot, így lett black-lackered concert-grand, ahogy a Mamában megverselt padlás mint szárítóhely sem létezik az angol kultúrában, de a kékítő sem – ezeket is megoldotta a fordító egy-egy „jámbor csalással”, ahogy ő fogalmazott találóan. Búcsúzóul Incze Ildikó színművésznő tolmácsolásában és Sohár Pál angol nyelvű előadásában hallgathattuk meg Kányádi Sándor Sóhajtás és Isten háta mögött című verseit.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
További képek a galériában:
