Ugrás a tartalomra

 

A vers lázad

 

Szokolay Zoltánnal az Irodalmi Jelen költészeti díj apropóján beszélgettünk költői pályája fontosabb állomásairól, Bottal a fövenyre című verseskötetéről, erdélyi kötődéséről, Szilágyi Domokosról és Lászlóffy Aladárról. Interjúnkkal köszöntjük a hatvanéves költőt. Isten éltesse sokáig!

Szokolay Zoltán 

                        

                            A vers lázad

 

Az Irodalmi Jelennek tavaly adott interjúban Bari Károlyra hivatkozva nyilatkozod: „hiszek a költészet ember- és társadalomformáló erejében”, ugyanakkor kifogásolod, hogy manapság a líra elveszítette ezt a szerepét, és a költészet, az irodalom a szellemi élet perifériájára került. Mit gondolsz, mi az oka, és mit tehet a kortárs költő, hogy a mérleg nyelvét másfelé billentse?

 

Tizenéves álmodozó volt Bari Károly, amikor ezt írta. Az voltam és az maradtam én is, évtizedeken át, mind a mai napig.

Azért írok, mert változtatni szeretnék a világon. Itt vagyok, így élek, mutatom a sebeim, látni engedem a vágyaim és a botlásaim, okuljatok a példámból, és szeressetek. Szeressétek az anyanyelvet, amely sokkal gazdagabb, mint ahogy használjátok.

Egy másik kortárs költőről olvastam nemrégiben az alábbi lelkendezést: „Jelenléte hatékonyan számolja fel azt az előítéletet, miszerint a költő csakis véresen komoly, fennkölt és patetikus lehet, esetleg érthetetlen, de legalábbis depressziós, és hogy már valószínűleg nem él. Ahogy ő maga fogalmazott, »az irodalomkönyvekben mintha minden verset ugyanaz a szakállas bácsi írt volna, öngyilkossága előtt egy nappal«, ám szerencsére [X.Y.] felolvasásában, valahol a stand up és a költészet határán, nyoma sincs az efféle komor hatásnak.

Kétségtelen, hogy a magyar költészetnek a celebeskedés felőli határán minden happy és full szuper. Ott nincsenek fájdalmak, nincsenek társadalmi problémák, nincs szegénység, sehol egy parányi terrorocska a világban, senkit soha nem hagy el a kedvese, mindenki büszkén szelfizgeti magát az unokák körében. Ott csak a médiasiker dübörög, cuki nagy feeling-lavinák tekeregnek egymás körül, zajlik a szájakrobatika-fesztivál, és duzzadnak a bankszámlák. A vers ott a szórakoztatás eszköze, se több, se kevesebb.

Felfogásom szerint azonban a vers lázad.Változtatni akar, varázsol, könyörög, sír, fenyeget.

A költő szegény. Addig költő, ameddig szegény. Nem törődik bele, hogy a világ olyan, amilyen. Azt írja versbe, ami fáj. Nem nyugszik bele a fájdalomba: meg akarja gyógyítani. Olyan összefüggéseket hoz felszínre az anyanyelv mélyrétegeiből, amit a hétköznapi nyelvhasználók már elfeledtek. Nagy László szép kifejezésével élve: ésszel mérhető pontokon túlra nyilall a tudata.

 Bottal fövenyre

A Bottal a fövenyre kötetet olvasva érzem ezt a társadalom- és emberformáló szándékot is, főként az istenes verseidben érhető tetten. A metafizikus költészet, az istenes líra lehet társadalomformáló?

 

Isten nem egy szakállas bácsi, aki ül valami felhő-trónszéken. Isten az emberiség történetének legősibb és mindmáig legnagyobb metaforája. Jelentésrétegei és azok holdudvara túlnyújtózik az egész teremtett világon. Magam legtágabb értelemben az Univerzum működési elvének és törvényeinek megalkotóját, tehát a Teremtőt értem e fogalom alatt.

„Mi egy előtérben vagyunk, és a jelenségek a háttérben játszódnak le. Mi az előtérből nem tudunk a háttérbe betekintést nyerni. A háttér Isten örökkévalóságában található” – írta Moldován Béla marosvásárhelyi születésű fizikus-teológus. Szerinte a jelenségek egy többdimenziós rendszerben játszódnak le, az Univerzum nem más, mint ezen jelenségeknek a négydimenziós téridő-görbületben való holografikus vetülete. Mi nem láthatjuk, és nem érzékelhetjük ezeket a jelenségeket, csak a vetületüket a négydimenziós téridő-görbületben.Minél több vetületét ismerjük meg egy jelenségnek, annál pontosabban tudunk következtetni a jelenség valóságára. Erre jó többek között a költészet is.

A négydimenziós téridő-kontinuum benne foglaltatik a több, „K”-dimenziós rendszerben. Lapozzuk csak fel az Újszövetséget! Világosan meg van írva, hogy van egy láthatatlan világ, amelyben benne foglaltatik a látható világ. A látható a láthatatlanból állt elő.

S ha az ember, akár csupán a maga esendő módján, a jóra intené társait, akkor nem kerülhető ki a koncepciós per áldozatává lett Jézus példája sem.

Számomra egyébként az Ószövetség nem az Isten igéje, hanem csak egy nép eredetmondája. Öldöklések tanulságos története, benne egy kivételező és haragvó, szerintem hamis Isten-képpel. Különös olvasmány, de nem tudok rá sem hitet, sem költészetet alapozni. A jézusi tanokra, az emberek egyenlőségére és a szeretetre igen.

 

A kötet címadó darabjában írod: „Isten segít, bár meg se szólal, / de amit írok, elolvassa, / és estelente telirakja / lelkemet különféle jókkal.” – Az ihlet kegyelmi állapot, ajándék, amit kapunk valahonnan, ugyanakkor a vers lehet imádság is?

 

Az idézet utalás Tóth Árpád versére:

„Mint a bokrok setét bogyókkal,
A hó alatt zamatozókkal,
Megrakva szívem hűvös jókkal.
 
Hogy mire jókkal, majd megválik,
Mire a hó gyapja lemállik,
Új tavaszig vagy a halálig.”

Gyermekkorom óta kívülről tudom.

Az ihlet pillanataiban él az a képességünk, hogy felfedezzük a mélyben zamatozó jókat, a teremtett világ belső összhangját, összefüggéseit. Előfordul, hogy a Teremtő ilyenkor segít megérteni és elmondani.

Vannak imádságos versek, amelyek arról szólnak, hogy szükségünk lenne erre a segítségre.

 

Kirekesztettnek érzed magad az irodalomból, ami részint a múltbéli események miatt alakult így, részint pedig mert a Te költészeted úgymond kilóg a sorból, mivel a magyar irodalom értékrendje megváltozott az elmúlt harminc évben. Mit gondolsz, muszáj valamiféle értékrendhez, kordivathoz tartozni ahhoz, hogy az úgynevezett belső kör elfogadjon?

 

A belső kör személyekben, kapcsolatokban, érdekekben gondolkodik. A lírai „kordivatot” is annak megfelelően alakítják, hogy ők maguk garantáltan beletartozzanak. Ez kíméletlen harc, de az volt több nemzedékkel ezelőtt is.

Kirekesztésem nem a sajnálatos „múltbéli események” miatt történt, hanem már sok évvel korábban. Két-három pályatársam zsigeri gyűlöletéből fakadt. Ahogy egyikük a Jelenlét közösségét kettészakította, s abból Kardos Tiborc meg én kikerültünk. Ahogy másikuk a Jelenkorból kiirtotta a már elfogadott, betördelt versemet. Ahogy a József Attila Kör antológiáiba beküldött kézirataimnak úgymond nyoma veszett. Mindez évekkel megelőzte azt, ami 2000-ben vált közbeszéd tárgyává, s amibe 1984-ben keveredtem. Hadd tegyem hozzá: nem önszántamból és nem hosszú időre, nem többre, mint életem egyhuszad része. Én ebben a kényszerű egyhuszad részben is igyekeztem ártó szándék nélkül élni, akár a többi tizenkilencszer három évben. Alapelvem, hogy békességben meg kellene férnünk egymással. Írjon mindenki úgy, ahogy jónak látja, széles az internet, elférünk rajta mindannyian.

A magyar irodalmat, sőt az egész közéletet rendszerint kétpólusúnak mutatják be az utóbbi évtizedekben. Nyugat–Kelet, népi–urbánus, jó és rossz, jobb és bal között kapkodhatjuk a fejünket. Sok változata van a szembeállításnak, de szerintem ezek egyike sem fedi a valóságot. Közelebb jár az igazsághoz, aki az 1920-as évek óta legalább háromosztatúként ábrázolja a magyar szellemi életet. Sőt, ma már ez is kevés. Foglalkoztat a kérdés, szívesen elemzem, ám nem itt és most, mert szétfeszítené az interjú kereteit.

A magam számára egyértelmű, hogy hová tartozom. Remélem, az olvasóim számára is. Polcaimon megférnek a legkülönfélébb költők kötetei. Mind megérdemli, hogy egyszer elolvassam. Ez szakmai követelmény is, ha a versírás hivatását választottam. Abban azonban nem korlátozhat senki, hogy kikét veszem elő gyakrabban, kikéhez térek vissza, mint pap a Szentíráshoz, és kikkel beszélgetek képzeletemben.

 Szokolay Zoltán

    Böszörményi Zoltán és Szokolay Zoltán az Irodalmi Jelen Költészeti díjával

Az elismerések, a díjak, konkrétan az Irodalmi Jelen-költészeti díj motivál az alkotásra? Miben erősít meg, és mit gondolsz, az a költő, akit háttérbe szorít a szakma, alkotóként is megtörik?

 

Az Irodalmi Jelen díja hatalmas motiváció! Sok csalódást elfeledtet. Növeli az alkotás felelősségét. Elfojtja a „minek írok, nekem már úgyis mindegy, úgysem érdekel senkit” önfelmentő szólamát, azaz a tunyaságot. Ezúton is köszönöm szépen!

Nem a teljes szakma szorított háttérbe, voltak jóakaratú pályatársaim, akik mellettem maradtak volna a nyolcvanas-kilencvenes években is, ha nem zárkózom el minden érdemi kommunikációtól. Az írókat, költőket, szerkesztőket elkerültem akkoriban. A mellőzöttségben tehát magam is hibás vagyok. Utólag kérdezik a barátaim, hogy miért nem kerestem meg őket. Zavart voltam, nem bíztam senkiben. Egyedül akartam legyőzni a sátánt és teljes apparátusát.

Az írást nem hagytam abba, csak a publikálást, de azt sem a magam jószántából. Írtam. Nagyon sokat írtam. Ez azonban önáltatás. Visszajelzések nélkül elkallódik a vers, elszórom, elvész. Egy idő után papírra se vetettem. Csak mondogattam magamban. Eleinte diktafonra, később már azt se kapcsoltam be. Igen, megtörtem alkotóként is. Az idei Könyvhét forgatagában szembejött egy olyan ember, aki örül ennek. Boldogan éltem át, hogy észre sem vett, meg azt is magamban, hogy nem gyűlölöm.

Maradék kézirataimat még összeszedhetem, kitelik belőle néhány kötet, de az elvesztett időt soha nem kapom vissza e világon.

 

Mt. 9.5, hajnalban című versedben írod: „Amikor majd a nagy közösségi oldalon / ismerősként visszajelöl engem az Isten, / akkor, igen, akkor fogom / megérteni, hogy éltem egyáltalán, / addig valamelyikünk – vagy ő, vagy én – / csak kamureg (...)”. Hogyan fér meg egymással a népszerű közösségi oldal és Isten? A profánnak van helye a közösségi médiában?

 

A közösségi média csak egy eszköz. Egy kommunikációs csatorna. Miként a távirat, a rádión leadott morzejelek, a palatábla, a pergamen is az volt hajdan. A bottal a fövenyre írt betűk. A barlangrajzok. A lélegzetvételünk. Az eszközök változnak, de a lényeg ugyanaz: üzenni akarunk egymásnak és a világ teremtőjének.

Profán? Minden profán, amit kimondunk, mert nem vagyunk beavatottak. Akkor sem, ha színlelt beavatási szertartásokat tartva osztjuk az észt.

Idézett versemben arra gondoltam profánul, hogy bizonyosságot csak akkor fogadok el, akár Istenről, akár saját magamról, ha visszaigazoljuk egymást, ha kétoldalú érdemi kommunikáció alakul ki köztünk. Ez persze irónia és önirónia is. Olyan sokan hiszik való világnak a közösségi oldalakat, holott azok csak képernyőn felvillanó pici pontok. Interneten át senkit sem tudok igazán megölelni, se Istent, se embert, ott még nem tart a tudomány, hogy erre is lehetőséget adna.

 

A mellőzöttség kedvét szegheti az embernek, a Facebook közösségi oldalon viszont több száz olvasóhoz is eljuthatnak a versei egy mai költőnek független attól, hogy a szakmai fórumok hogyan értékelik. Mennyiben számítod publikációs térnek a közösségi médiát, az olvasói visszajelzés vagy a szakmai recepció a meghatározóbb?

 

Ahogy már az előbb említettem: visszajelzések nélkül nagyon nehéz volt. Mintha egy lakatlan szigeten írtam volna szerelmes leveleket egy képzelt diáklánynak az óceán túlsó partjára.

Ma már ebből a szorongató állapotból kiszabadultam.

Több mint kétezer olvasóm van a Facebookon, és körülbelül ennyien látogatják a honlapomat. Ez az olvasótábor nem hagyható figyelmen kívül. Ugyanakkor balgaság lemondanom a hagyományos irodalmi műhelyekről. Megtisztelő, hogy az Irodalmi Jelen szerzője vagyok. Várja írásaimat a Palócföld, és reménykedem abban, hogy hamarosan a Forrás, a Bárka, az Alföld, a Magyar Napló is közöl tőlem verseket.

 Irodalmi Jelen díjátadó

Vesztergom Andrea, Szokolay Zoltán és Thamó Katalin az Irodalmi Jelen díjátadó ünnepségén

s a költészetünk: integráltan / síró rigó egy macskaszájban” – írod a Síró rigó című versedben. Kifejtenéd, mit szimbolizál a macska?

 

A képpel az arányosság elvesztését és a kiszolgáltatottságot szerettem volna kifejezni. Nem a természet törvényei ellen lázadok. Tudomásul veszem, hogy vannak erősek és gyengék, szelídek és ragadozók. „Semmi sincs hiába, a természet nem pazarol, s ha pazarol is, szükségszerűen” – írta Szilágyi Domokos.

A rigó mindenevő. Rovarokat, gilisztákat is elfogyaszt, nemcsak bogyót és gyümölcsöt. A rigó védi a maga területét, rátámad a betolakodókra. Nem hagyja magát integrálni más közegbe, nem adja könnyen az életét, nem lényegül át önként, mint némely emberek.

A macskát pedig jól ismerjük. A mozdulatát is, ahogy lecsap az áldozatára. Neki is meg kell élnie valahogyan. A baj ott van, hogy legtöbbjük akkor is vadászik, amikor már nem éhes. Aztán sorjában lerakja áldozatait – pockokat, egereket, madarakat – a küszöbre.

A költészet jelentősége és szerepe megváltozott. Ma már csak egy szűk réteg számára fontosak a versek. Az iskolai tananyagból is kiszorítódnak, hogy a helyükre ostoba slágerszövegek és költőcelebek vőfélyrigmusai kerüljenek. A hajdani sámánok, regősök, táltosok szavára jobban figyelt az anyanyelvi közösségük, de még a múlt század '70-es éveiben is százak tolongtak egy-egy kisvárosi könyvtárban, hogy hallják a költőt.

Aztán jött Nyugat felől a média világa, egészen más értékrenddel, magatartásmintákkal és nyelvhasználattal. A legnagyobb vesztese ennek a kornak (kórnak?): az anyanyelv. Ahogy elfilmesedtünk, eldigitalizálódtunk, elinternetesedtünk, egyre szegényesebb lelki tartalmat tudnak kifejezni az emberek. Átalakul és csökken az aktív szókincs, elvesztik eredeti erejüket a szóképek, nincs szükség a nyelv zeneiségére, mint kifejező erőre. Ha így megy tovább, csak a yes, a no meg az okay marad, aztán böffentések, horkantások, hümmögések.

A líra világméretű térvesztése után 2010 körül valami talán újrakezdődött, ám nagyon az alapoktól. Hosszú folyamat lesz, és kétséges a végső kimenetele, mert nagyok az ellenerők. Drukkolok a fiataloknak, de már nincs időm kivárni, mire jutnak.

 

Szöcske című versedben a szabadsággal mint metafizikai fogalommal foglalkozol. Milyen filozófusok ihletnek, amikor ilyen terminusokat szősz versbe?

 

Ejnye, hát nem bújt abba a versbe semmiféle filozófus, sem metafizikai hókuszpókusz! Csak a konkrét életérzés, az reszket a sorokban:

em-cé-em-eliksz-iksz-i-iksz
csuklóm az ér fölé írtam
fekete rostirónnal egy monogram után
a főtér a tisztás
egymásra dőlő templomtornyok ujjaim
fűbe térdelve szorítom a balkezem-börtönt
mocorog benne a szöcske
aztán leáll
mintha meghalt volna
látszólag beledermed a szabadság elvesztésébe
de tudom hogy ugrásra készen
várja  a fényt
 
em-cé-em-el-iksz-iksz-i-iksz
fel kell tennem a kérdést
eljön-e az én szabadságom
élek-e majd vele ha tíz-húsz-harminc év múlva
hirtelen kinyílnak körülöttem a hatalmas ujjak
 
útjára bocsátom a szöcskét
nem mozdul
csodálkozik
mintha összenőtt volna a tenyeremmel
aztán amikor már nem is várnám
egyetlen elrugaszkodással
nagy ívben repül a levelek közé
hazatalált
 
em-em-iksz-i-i
itt rohadok egy ököl sötétjében

2012-ben született, 1979-re visszagondolva. A két évszám szerepel is a szövegben, de a ne adj’ Isten erre kószáló poroszlók dolgát megnehezítendő, római számmal írtam, a római számok fonetikus kiejtését pedig latin betűkkel.

A fűben üldögélve elkap az ember egy szöcskét. Öklébe zárja, rácsukja erősen az ujjait. A szöcske mocorog egy darabig a sötétben, furcsállja a rabságot, aztán mozdulatlanul vár. Ha kinyílik a kéz, pár pillanatig marad még, nem hiszi el, hogy szabadon elugorhat. Végül hirtelen elrugaszkodik. Megérti, hogy ismét övé a szabadság. Ez az 1979-es kép.

A másik a 2012-es: „itt rohadok egy ököl sötétjében”. Kell ezt még magyarázni?

Megelőzendő a kérdést: nem érzem szabadabbnak magamat most, mint akkor. Más ököl, máshonnan beszüremlő fények, de ugyanaz az időtlen várakozás. Ám ne vonatkoztassuk se társadalmi rendszerre, se politikára! Ez az én életérzésem, mint a szöcskéé, akit benne felejtettek egy ökölben.

 Szokolay Zoltán

   A költő gimnazista korában

Érdekes számomra az Erdély-kötődésed, erre vonatkozóan is több verset olvastam a kötetben, egyebek mellett Hervay Gizellához, Lászlóffy Aladárhoz, Szilágyi Domokoshoz címzed őket. Szilágyi Domokos költészetéből írtad az egyetemi diplomamunkád, 16 évesen találkoztál vele először. Milyen volt ez a találkozás?

 

Ez volt az egyetlen találkozás. Gimnazistaként hátizsákot vettem a hátamra, és minden nyáron elindultam Egerből Erdélybe. Úgy mondtam: hazamegyek, mert ott kevésbé éreztem a honvágyat, mint Magyarországon. Meg akartam ismerni Erdélyt, anyai dédszüleim hajdani kovásznai életterét. Nem sokat tudtam róluk, kutattam nyomaikat. Ahol az ember él, ott hagyja sóhajait, szavait a levegőben, csak meg kell keresni, fel kell ismerni akár évszázadok múltán is.

Rendszerint autóstoppal utaztam. Falvanként megálltam, ismerkedtem kívül-belül az öreg templomokkal. Ahol az este ért, ott kerestem vendégágyat. Mindig befogadott valaki, pedig akkor még életben volt a szállástörvény, amely tiltotta a külföldiek elszállásolását.

S persze az irodalom „templomait” is kerestem: azokat a költőket, akiknek már olvastam a verseit. Így jutottam el Kolozsvárra Lászlóffy Aladárhoz, pár napig a szőnyegén aludtam. Sokat beszélgettünk. Komolyan vett, pedig suta, kamaszos verseket írtam akkoriban. Ő mutatott be más kolozsvári íróknak, költőknek, így Szőcs Gézának is, akit azonmód megvertem pingpongban, növelendő a Csonkahaza tekintélyét (nevet).

Szilágyi Domokos arcát csak fényképről ismertem. Második alkalommal jártam Erdélyben, amikor megláttam az utcán. Éppen egy taxiból szállt ki. Soványabb és magasabb volt, mint amilyennek képzeltem. Nem is tudom, hogyan szedtem össze a bátorságom, de odaléptem hozzá, és azt mondtam, őt keresem, meg szeretném mutatni néhány versemet. Válaszának első néhány szavát nem is értettem.Úgy éreztem, a terhére vagyok, menne tovább. – Egerből jöttem – folytattam. Ez hatott. Pár lépésnyire volt a Káposztás vendéglő, meghívott, csorbalevest ettünk, forró volt, lassan kanalaztuk. Keveset beszélt, inkább engem faggatott, az iskolámról, a szüleimről, az olvasmányaimról. Furcsállta, hogy éppen őt kerestem. Talán jólesett neki. Azt mondta, kevesen ismerik Magyarországon a verseit. Száraz, savanyú bort ittunk, nem ízlett. Szódát kértem. Az 1972-ben megjelent válogatott kötete, a Sajtóértekezlet volt meg nekem, az is otthon, édesapám kapta valakitől, és nekem adta. A Tücsök és a hangya című versét viszont kívülről tudtam már akkor.

Szilágyi Domokos összehajtogatta, zsebre tette a kézirataimat. A Káposztásban nem olvasta el, csak belenézett. Ha megint jövök, keressem meg. Nem gondoltam volna, hogy sose látom többé.

Lassan aztán meghatározó emlékké nemesedett bennem ez a találkozás, pedig alig volt több egy óránál. Nem akarom felnagyítani, mégis gyakran eszembe jut, hiszen későbbi sorsom néhány szerencsétlen fordulata is Szilágyi Domokosét példázza. Hogy mást ne említsek, a táskámban inzulininjekciókat vagyok kénytelen hordani én is. Szabaddá tesz. Kezemben a saját életem.

 

A költészete mennyire befolyásolta pályád indulását, esetleg kaptál-e tőle útbaigazítást, egyfajta mentori szerepet töltött be fiatalabb korodban?

 

A mentoraim a könyvek voltak. Ma már több ezer kötet vesz körül. A mai költőknek is azt ajánlom, hogy mielőtt írnának, olvassanak, olvassanak! Bújjanak bele minden költő bőrébe, próbáljanak ki minden formát. Utána naponta megtalálják majd a magukét.

Ami Szilágyi Domokost illeti, őhozzá is a versein át vezet az út.

1975-ben egyetemista lettem Budapesten. Azonnal beiratkoztam két önkéntes kurzusra. Tíz féléven át jártam Lator László műfordítói szemináriumára, valamint Czine Mihály legendás óráira a határon túli magyar irodalomról. Elhatároztam, hogy Szilágyi Domokosról fogom írni a szakdolgozatomat. Ez így is történt, Czine Mihály irányításával.

 

Lászlóffy Aladár és Hervay Gizella ugyancsak meghatározó. Velük milyen volt a kapcsolatod, van-e olyan emlékezetes élmény, amit szívesen felidéznél a kolozsvári találkozások, beszélgetések, esetleg levélváltások kapcsán?

 

Aladárral többször találkoztam, nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is. Ahogyan írt, s ahogy felolvasta, az mindig példa volt számomra. A fegyelmezettsége és könnyedsége, a természetes versbeszéde, a történelemszemlélete, a humora. Kár, hogy a mértékadó irodalmi körök mostanában kevesebb figyelmet fordítanak az életművére, mint amennyit érdemelne. Nagyon sajnálom, hogy a mai fiatalok alig ismerik. Jelentős költője volt az utóbbi fél évszázadnak. Pechje, hogy a skatulyák egyikébe sem sorolható.

Hervay Gizellával Kiss Benedeknél ismerkedtem meg. Örömmel újságoltam neki, hogy Szilágyi Domokosról írom a szakdolgozatomat. Később el is olvasta, itt-ott kiegészítette. 1979. március 17-én tartottunk Budapesten egy Szilágyi Domokos-estet, versmondókkal. Oda is eljött, felolvasott egy emlékezést, Nem kiálthatta már világgá magát címmel. Jézusra utalt, aki a kereszten világgá kiáltotta értünk vállalt szenvedéseit.

Gizi – érthető okokból – sérülékeny volt, nagy fájdalmakat cipelt, amikor visszajutott Magyarországra. Sokan segítették. Mentem vele színházba, hangversenyre, moziba én is, de kettőnk közt mintha felcserélődött volna a szerep. Mintha ő óvott volna engem. Amikor elszakadt a kabátom bélése, leparancsolta rólam, és nagy műgonddal, hosszas munkával megvarrta. Toporogtam, hogy mennem kellene, de nem engedett: nem járhatok kilógó bélésű kabátban.

hervay levél

  Hervay Gizella  levele

Gizi három és fél hónappal volt fiatalabb az édesanyámnál, én meg 5 évvel idősebb a fiánál, Kobaknál, aki 1977 márciusában halt meg a bukaresti földrengésben.

Sok emléktöredék felbukkan még, de a hangom elcsuklik. Meg lehetett volna menteni, avagy sem? „Halál elől ne meneküljön az, ki meghaló” – írta Szilágyi Domokos.

Szokolay Zoltán

  A Bottal a fövenyre bemutatóján Böszörményi Zoltánnal

A kötet címadó darabjában és tavalyi, az Írók Boltjában tartott könyvbemutatódon is említed, hogy édesanyádnak megígérted, költő lesz belőled, s eme költőségnek egyfajta feltétele a Szép versekben való szereplés. Miért gondolod, hogy a költőség mércéje az, hogy valaki bekerül vagy sem ebbe az antológiába?

 

Anyám, szegény, valóban hitte, várta, egészen a haláláig. S miért ne hihettem volna el én is azt, amit az 1963 óta megjelenő sorozat hirdet magáról, hogy „a magyar költészet egyéves termésének legjavát” mutatja be. Évente általában 80-90-100 költő szerepelt verseivel ebben az antológiában.

Jómagam 45 éve publikálok. Ha ennyi idő alatt nem tudtam írni egyetlen olyan verset sem, amellyel bekerülhetnék az első száz magyar költő közé, mondjuk akár a 99. helyre holtversenyben, akkor jobb, ha leteszem a tollat. Avagy… lehet, hogy mégis más szempontok szerint szerkesztik a Szép Verseket?

Akkor kezdtem erre gyanakodni, amikor valakitől ugyanazt a verset két évvel később ismét beválogatták… Igazán akkor nyugodtam meg, amikor idén sem kerültem be, holott a legtárgyilagosabb szakmai vélemények szerint most biztosan megérdemeltem volna.

Nem akarok már semmit. A Szép Versek szerkesztői így döntöttek rólam, Bata Imrétől Alföldy Jenőn át a mostaniakig. Lelkük rajta. A jelentősége is rohamosan csökken ennek az antológiának, miként ellenpárjának, Az év versei címmel megjelenő – s a politikai kettéosztottságot bebetonozó – válogatásnak is, egy rövid fellángolás után.

1975 és 1983 között a Szép Versek kilencvenezer példányban kelt el. Ma állítólag kétezer fogy belőle. Egy verseskötetből kétszáz. Az interneten sokkal több olvasóhoz eljutnak a versek és ez a lényeg. Az Irodalmi Jelen közössége befogadott. A verséneklők színe-java, a győri Hangraforgó együttes, a Vendéghang, a Live Coals, Németh Viktor, a szekszárdi Holló szintén a barátai és szerzői közé sorol, éneklik a verseimet. Tartozom valahová, jól van ez így. A költők meg hadd ünnepeljék egymást nélkülem.

Pár éve egy kisvárosban megismerkedtem egy idős asszonnyal, aki a szüleim nemzedékéből való volt. Félrevont, és mutatott egy vastag füzetet. Kivagdosta az újságokból és beragasztgatta a verseimet. Amit nem tudott megszerezni, azt lemásolta kézírással. Gondosan feljegyezte a dátumot, és néhol a kommentárjait. Meghatódtam. Ez is felér egy antológiában való szerepléssel.

                                                                                                             

A Bottal a fövenyre tekinthető a korábbi, Lassan, Atyám című köteted folytatásának, mivel mindkettőben hangsúlyos az összegzés szándéka?

 

Ilyenkor már – túl a húszon – eljön a számvetés ideje. Komolyra fordítva: eljut az ember az élete végén addig a kérdésig, hogy mit ért az egész.

Miből volt több: a vétkekből, mulasztásokból vagy a jótéteményekből? Ezzel küszködöm 2012 óta. Édesapám is eszembe jut, aki így kérdezte önmagáról ugyanezt: – Ugye, én nem voltam gonosz?

Az életösszegzésekből mellesleg nagyon izgalmas gnosztikus tudás közelébe juthatunk.

Kegyelmi állapot kell ahhoz, hogy a költészet nyelvén el tudjuk mondani.

 Szokolay Zoltán

Tizenkét hatalmas dobozban őrzöd verseid mellett édesapád kéziratait is. Miről van szó pontosan, és mikorra várható a feldolgozásuk?

 

Télen a dobozok tartalmának egy része selejtezés áldozatává lett (béke a hamuporra). Amit megtartottam, az mind a fiókokba költözött. Édesapám hagyatéka valóban feldolgozandó, ő elsősorban műfordítóként végzett míves, igényes munkát. Fiatalon verseket is publikált, a Válaszban, Csillagban, Tiszatájban és másutt. Később ez az ambíciója alábbhagyott.

Saját kézirataimmal, melyek az 1987–2000 közötti időkből maradtak, még nem bíbelődtem. Ha megérem a nyugdíjaskort, lesz időm komótosan olvasni, szelektálni. Az 1987 előtt született verseim java megjelent a maga idejében. A többi egyelőre hadd várakozzon.

 

Az Összegyűjtött kedveseim című kötetterved még aktuális? 

 

Soha nincs aktuálisabb annál, mint hogy elmondjuk, kiktől kaptuk életünk során a legtöbb szeretetet, s ezt megpróbáljuk illendően megköszönni. Sajnos a legtöbb embernek későn jut eszébe. Csak amikor már kiesik kezéből a toll, elakad a szava. Tükröt tartanak a szája elé, de nem tud megszólalni. Igyekeznem kell tehát. Egyelőre addig jutottam, hogy a műfaját és a hangvételét vélem megtalálni ennek a különös kötetnek. Halogattam, mert ha hozzákezdtem egy-egy fejezethez, elhomályosodott a szemem. Vadmeggy című szép könyvében Tornai József a saját személyiségének formálódását vizsgálja, miközben visszaemlékezik szerelmeire. Én inkább a választottjaimat elemezném: hogyan szerettek, miért szerettek, miért szerettem őket, milyennek láttuk egymást, s amikor – így vagy úgy – elszakadtunk, azt hogyan éltem át. Nem a felelőst keresem, hanem azt, hogy mit vesztettünk (mert vesztettünk, ez kétségtelen) az elválással. Hátha tanulságul szolgál. S egy biztos: visszaemlékezni, apró rezdüléseket felidézni jó érzés.

Senkire sem gondolok haraggal, még arra az egyre sem, akiről utólag bebizonyosodott, hogy mindvégig áltatott.Tudatosan vállalt küldetés volt számára, hogy a színlelt szerelem által ideiglenesen a közelemben legyen, belekotorhasson az íróasztalomon a papírhalmazba.

 

Zárszó helyett, kérdés nélkül: köszönöm, jól vagyok. Rozoga egészséggel ugyan, de – az Irodalmi Jelen 2015-ös díjának köszönhetően – mosolyogva. Mintha egy nyitott tenyér közepén ülnék és élvezném a napfényt.

 

Varga Melinda

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.