Az embergép elfáradt

„Olyan érzése van az olvasónak, mintha a szerkesztő levágta volna a szerző nagyra törő, izgalmas álmait, megfosztva attól az extázistól, ami várt volna rá. Ez a tárgy csupán tárgy marad.” – Tóth Kinga könyvéről Nagypál István írt.

Tóth Kinga első prózakötetében az emberi gépezet apró darabjainak bemutatását követően arra keresi a választ, hogy a betegség mint identifikátor miként mutatja be a test és lélek aktuális állapotát. Ez az identitásról alkotott véleményünket alapjaiban változtatja meg. Amíg a szerző korábbi munkáiban a tárgyak gépiségét vizsgálja, addig a Holdvilágképűekben az emberét.

A szerző nyelvezete idomul tárgyához: gépies, rideg, olykor teljesen közönyös,  és régi írógépek betűtípusát használja fel ennek vizualizálásához. A nyelvi és képi világ mellett azonban hiányoljuk a hangokat, a jelenetekben a zajokat. Így a betegségek kórtörténeti leírásai diszfunkcionálisak: „Emelik a Medrolt, hízok egy méretet, a Bahia most menő, oda megyek pólót nézni. Kettőt veszek, az egyik spagettipántos, nem mondják meg, hogy nem áll valami jól, a hónom alatt van egy kis hájdudor, az látszik benne.”

A beteg test és szervei gépként működnek. Az orvostudományban is találhatunk erre példát: a csípőprotézis, a mesterségesen létrehozott gépszív kiváló példája ennek, de amit Tóth előző, All Machine című kötetében hatásosan leírt a Balerina című versben, azt ebben a rövid prózakötetben nem tudta újra megtenni.  Ezek a kihűlt, rideg szövegek közönyt váltanak ki az emberből: „Körbeállják a kezem, hogy ne mozogjak. Koporsóban vagyok, és nem kapok levegőt, a koporsóban 4–12 órányi levegő van, attól függ, mennyi hely van belőle kiszorítva.” Ugyanezen versét, a Balerinát idézi meg többször a Koporsóban. Ez az önreflexió később is megjelenik: „Én is balerina szeretnék lenni.” (Ladies’ room)

A szerző elérte a hatást. A gépek monoton beszédei mikroszinten mozognak, a legapróbb dolgokat is felnagyítják: „Szárnyasat kérek, hegesek a vénák. Félálomban ellenőrzöm a könyökhajlatom, óvatosan nyúlok oda, vékony a bőrréteg. Nagyon érzékeny, előbb csak egy  centire felette.” (Szárnyas tű). Látjuk a körömgombát, a bőr rétegeit, a véredények és szövetek mozgását, de annyira lélektelenek, hogy leginkább továbblapoznánk a könyvet, sőt becsuknánk és eldobnánk. Tóth azt szeretné ezzel elérni, hogy lássuk a körülöttünk zajló borzalmakat, lássuk, honnan indulnak és mivé teszik az embert, de mindvégig megfeledkezik arról, hogy ezek csupán részei az embernek, és nem az ember maga. Az ember szerveivel és lelkével önazonos. Saját teste is csatázik önmagával, ahogy az emberek vagy az állatok is egymással. A mozgás, a küzdelem minden élőlény lételeme. Balgaság azt hinni, hogy változik a helyzet, ha ezeket felnagyítjuk.

Tóth kísérleti zenével és hangköltészettel foglalkozik: a zaj – a gép zaja – foglalkoztatja. Performanszai nagyban különböznek írásos, publikált munkáitól. Ahogy előző köteténél, úgy ennél is hiányolható a zenei hordozó. Ebben a formában ez a könyv is félmunka, félkész, ha úgy tetszik. A kiadó még mindig nem volt elég merész ahhoz, hogy a szerző vállalkozását úgy tálalja, ahogyan az megilletné. A huszonegyedik században igenis be kell vállalni a nagyobb falatot, hogy le tudjuk nyelni. Kele Fodor Ákos mert nagyot álmodni, és megszületett az Echolália című kötet. Tóth Holdvilágképűek című kötete ugyanilyen sorsot érdemelne. Egy zajos látványorgiát, amiben megszólal a költő, és látjuk, ahogy megrajzolja Tandorira emlékeztető rajzait, miként illeszkedik a szövegekhez egy-egy röntgenfelvétel, hogyan lesz egész a részekből. A megjelent kötet ehhez képest csak egy jól tördelt, borzongató – helyenként beteges – tárgy, amelyben a leírt szövegek betűit akár össze is keverhetnék, akkor se lenne több annál, ami.

A szerző annyira kitalálta a gépnyelvet, hogy saját mitológiájának rabja lett. Szövegeinek narrátora, akár egy orvos, szűkszavú, rövidít, sokszor érthetetlen. Hirtelen jegyzetel, a betegek anamnézise zűrös, saját magukat diagnosztizálják, sőt önmagukon végzik el a beavatkozásokat. Ez már annyira ijesztő, hogy a szándék elhalványul. A szociálisan érzékeny szerző nem tudja írásaiban olyan átéléssel közreadni harcát a világ „gonoszaival”, ahogy azt a színpadon teszi.

Ezenfelül Tóth nem hagyja, hogy komolyan vegyük. A szövegek között találhatunk olyanokat, amelyeknek még címe is kizökkent az olvasáskor: X-man, robotzsaru. Ez persze megint csak egy posztmodern húzás. Talán ezeknél fel is nevet az ember, vagy éppen meghökken. Pillanatnyi hatást érnek el, majd halad a könyv egészen a Végéig: „Nincs ez már tovább, elfogy belőlem, nem tudom, milyen leszek, ha vége lesz.” (Vége) Ennél a pontnál érezzük, hogy amit korábban sejtettünk, igaz. Minden meg van rendezve, akár egy színházi darabban.

Ilyenek a szövegek közé ékelt furcsa, kusza rajzok, amelyek feltehetőleg emberi szerveket szeretnének ábrázolni, a naiv művészek stílusában. Tóth infantilis rajzai visszautalnak első kötetére, a Más mondókákra is, a hozzájuk tartozó rövid szövegekkel együtt. Tóth naivnak és gyereknek néz minket. Pedig a felnőttek sem felejtik el, hogy gyerekként sokszor mennyire lenézték őket a felnőttek. Tóth pedig ebbe az ördögi körbe keveredik bele.

Tóth Kinga Holdvilágképűek című kötete érdekes munka a maga nemében, de az infantilis nyelvezet, a naiv látásmód, a kibeszélések és szétírások, a rajzok és röntgenképek együttes képe leginkább káoszra emlékeztetnek. Olyan érzése van az olvasónak, mintha a szerkesztő levágta volna a szerző nagyratörő, izgalmas álmait, megfosztva attól az extázistól, ami várt volna rá. Ez a tárgy csupán tárgy marad. Hangtalan, folyamatosan mozgó kép egy emberi szervről. Mert Tóth Kinga intermediális művész. Azzal, hogy egy statikus könyvbe zárta munkáját: feladta önmagát. Akármennyire izgalmas a borító, a betűkészlet, a képek és az appendix, egészben mégis szürkén mutat.

Nagypál István

 Tóth Kinga: Holdvilágképűek. Magvető, 2017