Abafáy-Deák Csillag: Fészekmeleg – Kölüs Lajos: Útlevél és szelíd lázadók

Abafáy-Deák Csillag

Fészekmeleg

A kiállítás címe nem elírás, nem hiányzik a karácsonyból az y betű, Petőfi Karácson című verséből való az idézet, miként a következő két sor is: Oh aki együtt látta e családot, / Nem mindennapi boldogságot látott! Mindegy, hogy ünnep- vagy hétköznapon, ilyenkor a hétköznap is ünneppé válik. Mi is látjuk a kiállítás megnyitóján nemcsak a képeket, hanem anya és lánya találkozásának örömét is. A nagyrészt Stockholmban élő Mayer Hella egyenesen a repülőtérről vonatozott Debrecenbe.

(Születésnap 2.) Maga a kiállítás nemcsak ünnepi idill, a szeretet és a béke érzése, üzenete hatja át. Ha meg is jelenik a képeken a magány, a távolság, az út, a hiány motívuma, a világhoz, a másik emberhez való kötődés, kapcsolat viszonyában nyerik el értelmüket. A természeti jelenségek, a gyerekkori emlékek mögött az élet örömét, a lélek finom rezdüléseit fedezhetjük fel. Mayer Hella írja egyik írásában (Alig kelt fel a nap, http://www.matarka.hu/cikk_list.php?fusz=128916): Megálmodtam a belső térképem, a lelkem városképét. Ijesztő volt. Ezután a mindennapok kihívásain túl akadt egy újabb: ennek felvirágoztatása. Király lettem vagy polgármester.  Az utcákon boldog arcokat kívántam látni, napsütést, meleg köveket és sok virágot, sivatag helyett tenger leheletét.  Mayer Hella megalkotja – miként Gulácsy Lajos, és később Kormos István – a saját Nakonxipánját. Ám érdekes felfedezés, hogy nem nála hull a hó, hanem Zsombori Erzsébetnél, Zsimbinél, az ő tájaiban fedezhetjük fel (Este volt. A csend hangja) Kormos István szavait: buborékaim szállnak / fényüket menny kékjébe issza / egy isten töpreng valahol / pitypang eső vagy hó legyen (Nakonxipánban hull a hó). Véletlen egybeesésnek tűnhet a vers és festmények hangulatának hasonlósága, de inkább a hasonló élethelyzet következményeként fogom fel szöveg és kép egymásra találását.

            Zsimbi folyton gyalogol, úton, érkezőben és távozóban van. Nála az ismerős táj, az ismerős madár (bagoly, galamb) az otthonosságot, az otthonosság hiányát rejti és tárja elénk egyszerre (Merre?). A felfoghatatlant, miként is kötődünk múltunkhoz, gyermekkorunkhoz. Fő a biztonság, ám váratlanul megrezdül egy-egy virág, még ha csokorba kötve is látjuk. A képzelet szárnyára bízza magát: mert csak szívem gyalogolt / vert a kezem dobogott lábam / kerestem nem találhatót / betűztem föl nem foghatót (Kormos István: Nakonxipánban hull a hó). Zsimbi képei nem talányosak, líraian hatnak, olykor zenei hangot is hallunk a képek láttán, egy-egy akkordot, egy-egy szívdobbanást (Tűzmadár). Ha össze is borítja a madarak szárnyát, nem más ez, mint az óvás, a védelem gesztusa, a feltétel nélküli bizalom (Gólyafa).

            Mayer Hella így vall magáról: Egy januári, fehér napon, amikor végül magával ragadott a festés lendülete, észrevettem, hogy nagy változás ment végbe rajtam ezen a téren is. Kezdett egy feladat homályosan felderengeni előttem. A festés nemcsak lelket vidító szórakozás lett, hanem médium is (Alig kelt fel a nap). Mayer Hella figurái médiumok is, sőt szerepek, távolságot jelentenek, időt és teret, a szabadság idejét és terét. A nem mindennapi boldogság pillanatát, hogy önfeledten lehet önmaga, nem több annál, de nem is kevesebb (A csodába!). Labdába rúg a kislány, és nem gól lesz belőle, a csodába, hanem csoda, talán vöröslő nap kerül a horizontra. Identitásáról vallanak ezek az alkotások, ahogy kirakós játékként kirakja önarcképét, az ismertet és az ismeretlent. Hiányos formái és terei vallomások, szeretetforrások, fel-felcsobognak, el-eltűnnek, mintha egy búvópatak tűnne el a mélyben, hogy aztán valahol váratlanul újra felbukkanjon (Útválasztó Házsongárdban).

            Talán jön majd egy olyan kiállítás, ahol a két művész közös motívumrendszerét módszeresen tekinti át egy kurátor. A madarak, saját otthon ülő zebrapintyeim, túl sok ágat nem láttak életükben. Talán megálmodhattam volna számukra egy ideális környezetet, ha már a valóságban megvontam tőlük, mégsem tettem. Elfogadtam, hogy számukra börtön az otthonuk, és úgy képzeltem, hogy mivel soha más életformát nem tapasztaltak, nincs is jobb számukra. Én magam néha visszasírom gyerekkori kalitkámat, és mit sem változtat ezen a tény, hogy a mostani, ahhoz képest, kacsalábon forog. Ezzel a nosztalgikus visszasírással az eredetinek, a gyökereknek a tiszteletéről szólok állandó boldog vándorként (Alig kelt fel a nap; Vándorok).

            Zsimbi is boldog vándor, akinek madarai összetalálkoznak a fák ágaival. A művészet örök belső rejtélye, hogy azonos gondolat-érzés milyen különböző formában mutatkozik meg. Képei békességet, nyugalmatsugároznak, békebeli csendet (A fény felé). Mindkét művész rejtezik az általa alkalmazott és választott formák révén. Ebben a rejtőzésben azonban ott van a kitárulkozás igénye és vágya is. Valaminek a felmutatása, valaminek a megtapasztalása. Az élet bolyhait látjuk Zsimbi képén, az Útlevélben. Viszi a szél messzire, és bolyhosodik az emberi lélek, szomjazik a szabadságra, a barátságra, a szerelemre, az otthon melegére. A selyemfestés mívessége, különös technikai adottsága révén a művész a színek kavargó világát építi fel, képei terének belső feszültsége van, rejtett ellentmondásai, amit az emberi szem első pillantásra nem vesz észre, hanem miután elmélyedt a látványban (Tánc a fényben). Zsimbi meditatív festő is, aki tájak és madarak nyelvén beszél, üzen (Merre II.). Az ő képi világa összetett, az egyszerű formában is a teljességet ragadja meg, a pillanat varázsát, hamvasságát, törékenységét.

            Mayer Hella önmagával és a világgal egyszerre vívja küzdelmét. Ez a párhuzamos csata olyan érzést kelt bennem, mintha … az egyik sarkamat szikla pereméhez szorítottam volna, miközben a másik lábam már mélység felé lendül (Alig kelt fel a nap). Folytonosságot és folytonos megszakítottságot láthatunk képein (Rózsaszínben lebegő szentem). A tér-idő felfüggesztését, elengedését, a megcsodált világ meseszerűségét. Mintha egy pillanatra nagymamává válna, az idő-tér görbületét felhasználva időutazik, vissza a múltba, vagy olykor az ismeretlen jövőbe (Át a kapun). Túllendül önmagán, és képes önmagára csodálkozni, hogy ez is ő. Számára nincs kézzelfogható megoldás, még akkor sem, ha vissza-visszatér egy-egy motívumhoz, figurához (Mama 3.). Helyzetállapotok ezek, mintha folytonosan mérné a saját belső lázát, regisztrálná lelkiállapotát, hogy a legjobb gyógymódot megtalálja.

            Két világot, külön utakat látunk, amelyeket át-átmetsz egy-egy időszelet, egy-egy konstelláció, időbeli egybeesés. Nem esett messze az alma a fájától. A közös kiállítás jelzi, hogy művésztársakról beszélhetünk, nemcsak anya–lánya kapcsolat fűzi össze kettejüket. Egymást erősítik, sőt versenyeznek is egymással, a szó legnemesebb értelmében. Várjuk az újabb közös megmérettetést. Bár megtörtént az Elengedés, ahogyan a Zsimbi képén látjuk, mindketten őrzik az otthon, a gyerekkor fészekmelegét.

Kölüs Lajos

Útlevél és szelíd lázadók

Zsimbi klasszikusait nézem, a havas tájat és falut, ismerős téli világ, különös okból mégis az otthonosság melegét sugározzák. Fehér karácsony. Gyerekként erre vágyunk, a szánkóra, a korcsolyára, a sárgarépa-orrú hóemberre, aki nyakában sállal dacol a hideggel, a faggyal. A sok téli tájból mégis egy olyan kép látványa ragad meg, amely kirí a többi mű közül. Útlevél a címe. Akár egy csattanás, akár egy villanás, akna vagy gránát, nem látod az egyiket, és véletlenül rálépsz, ott ragadsz, a lépésed nem tudod befejezni, ha megpróbálod, akkor repülsz, a levegőbe. Látod a gránátot, hasra vetődsz, bújnál a föld alá is, hogy mentsd az irhád. A légnyomás elnyomja benned a fájdalom égető érzését, süket leszel egy pillanatra, talán hosszabb időre is, beszakadt dobhártyával jársz-kelsz, a csend lesz kísérő társad (Déli harangszó).

Vagy inkább fényességes csillagot látnánk, amely szétragyog mindent? A szabadságot jelenti az útlevél, szabadulni lehet a rabságból? Mi az ára egy ilyen útlevélnek? Akkor még nem tudod, akkor még nem sejted, a szabadság mámora mindent elnyom benned. A szülőfölded hagyod el, lépsz egy ismerős világból egy ismeretlenbe. Gyomrozás is ez az útlevél, mélyütés, mindennek ára van. Pénzben kifejezhető, és pénzzel sosem megváltható.

Szeretem Zsimbi azon alkotásait, amelyeknek olvasata nem egyszerű, nem nyilvánvaló, képileg mégis megformált, már-már képregényszerű villanással (Őszbagoly. Elengedés). Leblokkolhat a néző agya, mert utánaszámol valaminek, ami felfoghatatlan, nem lehet felkészülni rá, előre átélni, megélni, csak utólag lehet számot vetni vele. Az útlevéllel.

            Mayer Hella nem kényszerből váltott hazát, hanem önként, érzelemből, követte a párját. Küzd az identitásával, a múlt értékeinek és emlékeinek felidézésével és megóvásával. Nagy küzdelem ez, lélektiprás, mindent egyben akar látni és tudni, és minden szétesik, darabokra hullik. Kollázsaiban próbálja összerakni. A képmező nincs kitöltve, üresség tátong, mint aki nem kap levegőt, mint akinek vakfoltja van, bárhova néz, bármit is lát, csak hiányosan fogja fel az elméje a látványt. Olyan tüskés-szálkás emlékek, szinte szúrják a néző szemét, szívét. Sok út és lépcső, lépcső a semmibe, az ismeretlenbe (Királylépcső), olykor a mennybe, felidézni a nagymamát, aki csípőre tett kézzel áll, tekint valahova, és vár és vár. Mindenki egyedül van, mindenki, leginkább a festő saját maga.

Mayer Hella ösvényeket keres a múltjához, gyerekkorához, érzéseihez, az elhagyott otthonához (Át a kapun). Multikulturális lét, a többnyelvűség, a többfajta identitás valóságában él. Számára természetes, hogy útlevele van, hogy oda megy, ahova menni akar, vagy menni lehet. Sőt szabad. Ám Mayer Hella szabadsága is behatárolt, nem végtelen, emberi görcsökkel terhes. Szerepeket keres, jönnek a vadkacsák, jön a labda, jön a kert, jön a nagymama. Fragmentált világ ez, látjuk az építőelemeket, az építőköveket, érezzük a súlyát minden emléknek, érzésnek. Nem rejti el a belső valóságát, szorongását, kételyét, hogy ott van-e otthon, ahol él, ahol mindennap felkel, vagy inkább máshol.

Anya és lánya, két út, keresztutakkal, azonosságokkal és kitérőkkel.  A mű mint forma segít lelkük mélyére látni, kimetszeni magukból valamit, ami örök, és ami a pillanat foglya, mert emberi, mert esendő. Azokat a műveket szeretem mindkettejük alkotásai közül, amelyek váratlanul (akartan?) lelepleznek egy érzést, gondolatot, ahol mernek erősnek és gyengének is látszani, ahol álarcuk lehull, és a sebzett lélek védtelenségére érezhetünk rá. Az alkotás azon örömét-gyötrelmét vehetjük észre, amely egyszerre szembesít alkotót és vágyat, gondolatot és valóságot, helyet és időt. Karácsony ünnep, és egyre nehezebb igazi ünneppé varázsolni. Elszakadás ez a másiktól, nem csupán elengedés, több annál, párhuzamos életek képeit látjuk, a békesség törékenységét, a gyermeki lélek ártatlanságának elvesztését. Harmóniakeresés és megtalálás, akár egy harangszóban. Belső hangokat látunk, belső tájakat és belső havazást, a lélek fázós pillanatait. Táj és ember összetartozik mindkét művésznél, ez talán kettejük művészetének legnagyobb közös többszöröse. Ezt az érzést hozták valahonnan, kapták valakitől. Örökség ez és hagyomány, amit nem csak őriznek magukban, hanem tovább is adnak.

            Mayer Hellánál színeket és mozgalmas formákat láthatunk, a zöld örökzöld, az elbújás színe, a labirintus és a sötétség helye. A zöld szín Mayer Hellánál az eszmélés színe, a homályos emlékezés ideje, amikor az emlék lassan kirajzolódik, formát ölt, de örökre elérhetetlen marad (Délutáni pihenő). Vágy lesz, már-már álom, amelyhez naponta visszatér, amelyet naponta átél. Zsimbi madarai röpködnek, zavartan és megzavartan (Tűzmadár). Önmagukra hagyatkozhatnak, miként az állat- és madárvilágban. Tapasztalat ez, olykor keserű és mégis termékeny tapasztalat, a túlélés esélyét hordozza, az életben maradás szándékát és vágyát. Túl kell és túl lehet élni valamit, időt és teret, emléket, rosszat és jót.

            Az útlevél szívhang is, út a szabadságba. Magyar vagy. Magyar is. Szerencsésnek érezheted magad, hogy van útleveled, és magyar vagy, magyar lehetsz, bárhol. Bárhol? Legalább ott, ahol élsz vagy élni fogsz. Nem tehetsz mást, ha szabad vagy, úgy is kell élned, szabad ember módjára. Amikor helyét keresi az értelem. Helyét a világban, idejét a munkának, az alkotásnak.

Mayer Hella atomizált képei rendszerré állnak össze, a világ teljességét hordozzák, a részletek teljességét (Születésnap 5). Egyik művész sem spekulál, hogy másképpen is lehetne. Mernek őszintének lenni. Képi laposság és szellemi önkény nélkül. Egyikük sem szuperhős, egyikük sem lázad, talán Mayer Hella mégis. Önmaga ellen, hogy ne adja fel, hogy alkosson. Mert egyiküket sem feltételesen bocsátották szabadon. A szabadságot választották, jussuk az, hogy egy globális világban megőrizzék belső integrációjukat és identitásukat. Szabadságra vannak ítélve. A szabadság két arcát és sok-sok metszetét látjuk. A szabadságuk törékeny, olykor csapdákat hordozó. Küzdenek a szabadságukért, szelíd lázadók.