Ugrás a tartalomra

 

A Független Mentorhálózat nem ellenintézmény

A Független Mentorhálózat kötettel nem rendelkező, harminc év alatti pályakezdőket kíván segíteni. A tehetséges fiatalokkal foglalkozó irodalmi projekt január elején, Ijjas Tamás egyéni kezdeményezéséből nőtt ki, továbbgondolásában, népszerűsítésében, oroszlánrészt vállalt Nemes Z. Márió. Páros interjúnkban őket kérdeztük a mentorhálózat alapötletéről, tervekről, az Előretolt Helyőrség Íróakadémiáról.

Ijjas Tamás

A Független Mentorhálózat nem ellenintézmény

Elsőként beszéljünk a Független Mentorhálózat alapötletéről, amely tulajdonképpen Ijjas Tamás egyéni kezdeményezéséből nőtte ki magát, aki felajánlotta, hogy egy évig segít egy fiatal tehetséget. A Facebookon közzétett bejegyzés napok alatt tulajdonképpen hálózattá nőtte ki magát, több ismert szakmabeli csatlakozott hozzá.

IT: A mentorhálózat nem az én ötletem. Sőt, a független mentorkodás sem. Nekem is független, állami pénzt (azért, hogy velem foglalkozzanak) nem igénylő, más forrásokból élő mentoraim voltak: Jónás Tamás és Lackfi János. Amikor kiírtam a személyes mentorprogramomhoz a pályázatot, kifejeztem azt a kívánságomat, hogy örülnék, ha mások is indítanának hasonlót. Én sok-sok egyéni kezdeményezésben gondolkodtam. Nem tiltakoztam, amikor Márió kézbe vette az ügyet, és az ellen sem volt kifogásom, hogy a Független Mentorhálózat közös döntéssel, együttes fellépésként született meg. Így a tiltakozás (ami nekem kevésbé fontos, mint pl. a kreatív írás iránti társadalmi érdeklődés felmutatása) láthatóbb, mintha egyéni kiírások születtek volna, de utólag beismerve, a mentort keresőknek is sokkal, de sokkal könnyebb a dolga, nem kell külön-külön az egyéni pályázatokat keresni. Nagyon hasznos ez a Yellow pages jelleg.

NZM: Amikor Tamás posztja megjelent a Facebookon, nekem rögtön megtetszett az ötlet. Azt éreztem, hogy ez egy remek módja a fiatal irodalom konstruktív támogatásának, miközben lehetőséget ad civil tiltakozásra is, annak a tehetetlenségnek a legyőzésére, ami eluralkodni látszott a szakmában a KMTG megalakulását és működését figyelvén. A projekt nagy kihívása volt, hogy hogyan lehet megőrizni a hálózatos, individuális és független jelleget, hiszen szerettük volna, hogy ez egy szervezeteken kívüli akció maradjon, illetve ne alakuljon ki belőle valamiféle „ellenintézmény”. Vagyis meg kellett teremteni az átláthatóság és adminisztrálhatóság kereteit, anélkül hogy túlszabályozzuk a dolgot, hiszen a lényeg a mentor és a mentorált személyes kapcsolata, ahol a mentorok nem egymásért felelnek, hanem saját munkájukért. 

OJD
Orbán János Dénes a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban

Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia komoly állami támogatással indította útjára az irodalmi tehetséggondozó projektjét, a kezdeményezés megosztotta a szakmát; decemberben újabb állami támogatást kapott az íróiskola, ami ugyancsak heves indulatokat generált. A Független Mentorhálózat aposztrofálható az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tevékenységének ellenpontozásaként?

IT: Nem tetszik a KMTG „erősebb kutya [asztalra] baszik” pozíciója, de engem a protestálás nem annyira izgat. Az izgat, hogy a társadalomnak mennyire van szüksége bizonyos eredményeket már elért költőkre, írókra. Mit tudok nyújtani költőként a versíráson túl? Jelentem, van „társadalmi hasznunk”. Csak mi (többes számban beszélek, bár többször előkerül majd, a szó szoros értelmében a Független Mentorhálózaton kívül állok) nem egy-két ajtón kopogtatunk be, hanem számtalanon, és nem ígértünk ösztöndíjat, és magunknak sem szereztünk fizetést, csak plusz munkát. Ezt tiltakozásból senki nem bírja végigcsinálni, csak belső elkötelezettségből, csak úgy lehet, hogy értelmét látod.

NZM: Egyetértek Tamással, az egy év produktív szakmai munka biztosítása komoly kihívást jelent, főként ilyen önzetlen keretek között, vagyis a belső elköteleződés kardinális kérdés. Ugyanakkor, ahogy arra már utaltam is, a Független Mentorhálózatnak nincsen semmiféle oktatási szabályzata, az illető mentorokon múlik, hogyan, mennyit és milyen módon foglalkoznak a mentoráltjaikkal. Nem arról van szó, hogy most hirtelen feltaláljuk a tehetséggondozás autentikus módját az Előretolt Helyőrség Íróakadémia pedagógiai módszertanával „szemben” (amiről nem is lehet túl sokat tudni), ugyanakkor nagyon bizakodó vagyok, hogy rengeteg pozitív szakmai tapasztalat halmozódik majd fel az év során, amiből majd az egész magyar irodalmi élet profitálhat a továbbiakban. A projektnek két pólusa van, a konstruktív tehetséggondozó munka és a szimbolikus tiltakozás a központosító irodalompolitika, illetve az irodalomra szánt erőforrások kisajátítása ellen. Valószínűleg minden résztvevő máshogy ítéli meg ennek a két pólusnak az egymáshoz viszonyított fontosságát, de ezzel szerintem nincs probléma, hiszen épp az individuális pozíció megőrzésének lehetősége teszi vonzóvá a vállalkozást.   

Független Mentorhálózat

Sok pályakezdőt (18–30 év közötti kötettel, nem rendelkező alkotó) megmozgatott a kezdeményezés. Olyan mentor is van, aki közel hetven pályázati anyagot kapott.  A túljelentkezés annak jele, hogy ilyen jellegű kezdeményezésre korábban is igény lett volna?

IT: Én erre számítottam, a társadalomban van egy természetes nyitottság az alkotás felé. Engem a bankban az egyik ott dolgozó, ha éppen meglátja, honnan kapok honort, folyamatosan az íróvá válásról faggat. Sokan akarják magukat kifejezni, vagy csak jobban lubickolni az alkotás flow-élményében. Nem feltétlenül költők, írók akarnak lenni, de jobban akarnak írni. Mivel korábban a Jónás Tamás és Lackfi János alapította dokk.hu irodalmi kikötőnek szerkesztője lehettem, számtalanszor tapasztalhattam, mekkora örömet szerez „egy civilnek”, ha írt épp egy jó verset, és erre kap pozitív visszajelzést is. A dokk.hu ma is működik, de talán már nem ugyanannyi a lóerő benne, mint 2010 előtt volt. A lényeg, ez egy alapvető társadalmi igény, de nem jelentkezik látványosan, ezért nem tűnik fontosnak. Remélem, egyre jobban látszódni fog, hogy ez lényeges, és nagyobb szellemi erőforrásra, tervezésre, stratégiára van szükség, mint amivel most per pillanat a KMTG bír. Ezt a KMTG-nek is látnia kell, nagyobb a piac, mint az ő kapacitásuk – és ugyan az anyagi erőforrások duzzadnak, a szellemi erőforrásaik nem fognak lényegesen gyarapodni. Az, hogy ezzel, hogyan birkóznak meg, az ő dolguk, az ő feladatuk. Az én feladatom (és talán ezzel a Független Mentorhálózat több tagja is egyetért), hogy láthatóvá tegyem a mentori munkát, és a pályakezdés nehézségeit, leküzdhető akadályait.

 

A nagyszabású érdeklődésnek szerintetek köze lehet ahhoz, hogy nem valamelyik írószervezet indította útjára a kezdeményezést, az intézményes kereten kívüliség nagyobb szabadságot biztosít, és kevésbé belterjes?

NZM: Van a belterjesség már-már fetisizált rémképében egy ismeretelméleti paradoxon. Akkor tudod igazából felismerni, hogyan működik a belterjesség, ha már „bent” vagy, különben egyszerűen csak nem „látsz” dolgokat, de nem tudod pontosan, hogy miért nem.

A kezdeményezés szervezeten „kívülisége” szerintem annyiban segíthette a sikert, hogy nem kellett olyan dolgokat és/vagy kontextusokat szétszálazni, hogy mi egy írószervezet, mi egy irodalmi tábor, hanem közvetlenül ráírhatott a jelentkező a választott mentorra. Ez a yellow pages jelleg, amiről korábban Tamás is beszélt. Emellett én is azt gondolom, hogy volt itt egy jelentős társadalmi igény, melynek láthatóvá tételét a digitális technológiai keretek – a hálózat Facebookon való szerveződése – is segítették, illetve a Független Mentorhálózat és a KTMG viszonyának közéleti pikantériája ugyancsak relatíve erős médiafigyelmet generált. A társadalmi igény pontos természetével és kiterjedésével kapcsolatban csak spekulálni lehet, de azt gondolom, hogy a közelmúlt bizonyos irodalomszociológiai változásai, például a slam-mozgalom, illetve a moly.hu és egyéb szakmai struktúrákon kívüli netes irodalmi közösségek kialakulása elősegítette azt a folyamatot, hogy megerősödjön egy olyan kíváncsi és az irodalom iránt fogékony réteg, akiknek szüksége van/lenne további szakmai tanácsokra is.

Nemes Z. Márió
Nemes Z. Márió (Fotó: Laik Eszter)

Milyen kritériumok alapján választották ki a mentorok a pályakezdőket?

IT: Mivel szakmai szemmel az 56 pályázatból akár 20–25 embert is kiválogathattam volna, így saját szempontok alapján döntöttem. Mekkora a pályázó fejlődési potenciálja? Mennyire érdekel engem az, ahogy megszólal? Miért fontos neki, mi motiválja, hogy költő legyen? Mennyi akadállyal kell megküzdenie, vagyis mennyire nehezebb neki egyedül, mint a többieknek lenne?

NZM: Ahogy említettem, a Független Mentorhálózat nem befolyásolta a mentorokat döntési szabadságukban, nem volt semmilyen egységes követelményrendszer. Én magam úgy válogattam a hozzám jelentkezők közül, hogy mindenekelőtt a szövegek minőségét vizsgáltam, de azt is szem előtt tartottam, hogy miben és hogyan tudok neki én segíteni a továbbiakban, vagyis költői fejlődésének milyen szakaszában van éppen a pályázó. Volt olyan tehetséges jelentkező, akit végül azért utasítottam vissza, mert úgy véltem, már „kész” van, és mentorpozícióból nem tudnék neki igazán újat és érdekeset mondani.

Ha jól értesültem, egy pályakezdőt vállalt a legtöbb mentor, akivel egy évig dolgozik együtt.  Mi történik azokkal, akik tehetségesek, rátermettek, mégis mentor nélkül maradtak?

NZM: Nemcsak a mentoráltaknál jött elő ez a probléma, hiszen sok mentor is jelentkezett hozzánk, akiket már egyszerűen nem tudtunk befogadni a hálózatba, mert az adminisztrálás meghaladta az erőforrásainkat. (Ezúton is hálás köszönet Simon Mártonnak, Balaskó Ákosnak, Haraszti Ágnesnek és Nagy Eszterannának a rengeteg munkáért, amit az adminisztrációs feladatok ellátásába fektettek.) A tervek szerint márciusban lenne egy második hullám, amikor a korábban „kimaradt”, illetve újonnan jelentkező mentorok állnak majd munkába, reméljük, ezzel sikerül majd a mentor nélkül maradt tehetségek igényeit is kielégíteni.

Melyik műfajban jelentkeztek többen?

NZM: A legtöbb jelentkező a költészet iránt érdeklődött.

Nemes Z. Kruso, Marno
Nemes Z. Márió Krusovszky Dénessel és Marno Jánossal

A kritikaírás a fiatalabb irodalmár-bölcsész körökben mennyire népszerű? A Független Mentorhálózathoz több ismert kritikus is csatlakozott, levonható valamilyen következtetés erre vonatkozóan?

NZM: Én úgy veszem észre, hogy mostanában megcsappant a kritikaírás iránti lelkesedés a fiatal bölcsészek körében, bár ezt is nehéz objektíven felmérni, talán pontosabb, ha azt mondom, hogy a lírakritika iránti hajlandóságot hiányolom nagyon. A mentorprogramban voltak ugyan kritika- és tanulmányírás iránt érdeklődők, de a prózásokhoz vagy lírásokhoz képest elenyésző részben. A műfordítók is képviseltették magukat, de ezzel kapcsolatban bizakodó vagyok, mert a Versum http://versumonline.hu/ egyik szerkesztőjeként azt is látom, hogy például a fiatal költők egyre több kortárs verset olvasnak idegen nyelven, és ezzel párhuzamosan újra „divatba jött” a fordítás is. Ha már a különböző műnemek/műfajok eloszlásáról beszélünk, akkor még érdemes megemlíteni, hogy milyen nagy arányban érkeztek be fantasy és sci-fi szövegek, vagyis a spekulatív fikció iránt is nagy az érdeklődés. 

Ijjas Tamás
Ijjas Tamás (Forrás: a szerző Facebook oldala)

Az ’olvasóbarát irodalom’ megnevezést pejoratívnak gondoljátok-e, s ha igen, miért?

IT: J. K. Rowling esetében nem, Paulo Coelho esetében igen. Ha valami olvasóbarát, és kinyitja a világot, esetleg új dimenziót teremt, vagy jobban megfogja az olvasót (sorolhatnám még), áldásos. Erre viszont a „nem olvasóbarát”, elitista irodalom is képes, de jóval szűkebb rétegre hat. Tehát az olvasóbarát irodalom semmiképpen sem pejoratív, de önmagában „üres lózungként” semmifajta értéket nem képez. Eötvös Pétert vélhetően kevesebben hallgatják, mint Rihannát, de a zene minőségére az érdeklődés nagysága nem hat. Mindketten lehetnek jók, de pusztán kvantitatív tényezők miatt Rihanna nem lesz fontosabb, illetve attól, hogy népszerűbb, nem lesz egyben korszerűbb is.

NZM: Nem feltétlenül, én sok műfaji irodalmat olvasok, ahol kifejezetten fontos egy bizonyos fokú „olvasóbarátság”. De ez alapvetően nem értékfogalom szerintem, noha pro és kontra szeretik úgy használni. Nagyon homályos dologról van szó, mert meg kéne határozni, milyen olvasóközönségről is beszélünk, hiszen van, akinek mondjuk egy Richard Rorty olvasóbarát, van, akinek meg távolról sem. Azt nem szeretem, amikor az „olvasóbarát” jelző egyfajta „harci fogalommá” válik, mellyel a kortárs irodalmat fenyítjük, mondván, nem elég piacképes. Ez egy kifejezetten önbizalomhiányos szakma, mely legalább a rendszerváltás óta identitásválságban van, a „piac” és az „olvasó” pedig olyan fétisek, melyekkel hatékony módon lehet szorongást gerjeszteni, illetve manipulálni. Szerintem érdemes kísérletezni a kortárs médiumokkal és eszközökkel, hogy esetleg új közönséget nyerjen meg magának az író, de azért szembe kéne már azzal nézni, hogy nem minden szöveget fognak tömegek olvasni, és ez sok esetben független annak irodalmi minőségétől. Ezek banális közhelyek, de mégis mintha szükségét éreznénk az önbüntetésnek.

Enumeráció

Mit gondoltok arról, amit Orbán János Dénes az irodalmi élet belterjességéről ír az Enumeráció című antológia előszavában, és arról, hogy a kortárs szépirodalom eltávolodott az olvasóktól?  

IT: Mivel az az előszó egyfajta provokáció is, hasonló eszközzel élnék: Egyszer szívesen elmennék egy budapesti Orbán János Dénes felolvasó-estre, és megszámolnám, hogy hány ismerős (más felolvasó-esteken is látott) arcot észlelek, és hány ismeretlent, a kettőt elosztanám, és kiszámolnám OJD belterjesség-együtthatóját. Komolyabbra fordítva a szót, a belterjesség ellen nem elő-, utó- vagy egyéb szavakkal kell küzdeni, hanem vagy populárissá kell válni, vagy minél aktívabban kivenni a részünket a társadalomból – olvasni a „nem-olvasóinkat”, és vagy megtalálni a közönyük kikapcsológombját, vagy nem, de jelen lenni, osztozni és együttérzést tanúsítani az eltávolodottak iránt. Ez nem alászállás, és nem az esztétikai igényeink devalválása – nem is holmi méricskélés, hentesi egyensúlyozás a színhús és a csont között. Vagyis az író legyen normális ember, aki jobb hellyé akarja tenni a világot, de a műveinek az esztétikai mércéjét érezze a sajátjának, ne külső mércékhez akarja mérni azt. Mitől jobb, ha a megrendelő nem egy uralkodó, hanem egy közvélemény-kutatás eredménye mondjuk? Lehet jó művet megrendelésre is írni, de ez nem jelenti, hogy az alkotás esztétikai mércéjének a megrendelő különböző igényeinek kell lennie.

NZM: Azt hiszem, nem vagyok provokatív, csupán öncenzúramentes, ha azt mondom, amit OJD abban az előszóban művel, az egyfajta irodalmi és esztétikai populizmus, mely több ponton rásimul a kormány aktuális retorikai sablonjaira is. A „polkorrekt”(sic!) öncenzúra emlegetése például egy ilyen sablon, mely arra szolgál a szövegben, hogy bármilyen esztétikai és szövegszerű érvelést nélkülözve megalkothasson egy ellenségképet (óvatoskodó, közönségtől elidegenedett, „túlfilozofált-pszichologizált-szociologizált” irodalom)”, amivel szemben meghirdetheti „életszagú” és „asztalra baszó” álforradalmát. Egyet tudok érteni azzal, hogy az irodalmat a „szabadság révülete” mozgatja, de ez mindenekelőtt nekem azt jelenti, hogy önmagamnak, saját nyelvhez fűzött viszonyomnak kell (meg)felelnem, ha versről van szó – nem pedig egy „absztrakt” közönség (az „adófizetők”) elvárásainak. Én úgy érzem, hogy OJD antiintellektuális koncepciója nemcsak az írókat, hanem az olvasóközönséget is leminősíti, hiszen helyettük is tudni véli, csupán kenyeret és cirkuszt akarnak.

A kortárs szépirodalom már nem képes tömegekhez szólni, nincsen társadalomformáló ereje, a politikusok sem hivalkodnak a kedvenc íróikkal, ha van nekik egyáltalán ilyen. Ez a folyamat hogyan fordítható vissza?

IT: Ezt rövidre zárom, a költő Szőcs Géza sokkal többet tud a társadalomról, mint a politikus Szőcs Géza szerintem, ámde a társadalom sokkal jobban ismeri a politikus Szőcs Gézát, mint a költő Szőcs Gézát. Találós kérdés, vajon melyik képes inkább a társadalmat formálni? A társadalmat együttgondolkodással, részvétellel lehet (nem formálni!) reflektáltabbá, a saját értékeire kíváncsibbá tenni – nem kívülről, távirányítással, úgy maximum csak stimulálni lehet. Ezt már részben a belterjességre vonatkozó kérdésednél megfeleltem.

NZM: Hogyan kellene elképzelni ezt a tömegekhez szólást? Ez még a Petőfi-paradigma lenne? Lángoszlopostól? Az jelentős probléma, ha a kultúra teljesen irreleváns a társadalom számára, ha gyakorlatilag „ki van szervezve” belőle, de szerintem az a véglet is nagyon káros, ha az irodalom a nép „szent ügye”, és a költőnek papi személyként kell viselkednie. Az irodalmi szféra dezideologizálása szerintem fontos feladat, noha nem hiszek a teljesen autonóm művészetben, és az apolitikusságot sem tartom par excellence értéknek. Jó lenne valahol az elefántcsonttorony és a parlament között egy békés, civil helyet találni az íróknak, ahol különösebb mentálhigiéniás gondok nélkül tudnak egymással beszélgetni, és még néha arra jár egy-két nem-író is (nem feltétlenül olvasó!), hiszen fontos lenne azt látni, hogy számítunk, de azért ne vegyük magunkat már annyira komolyan. Na, ez egy polgári utópia, most fényévekre vagyunk ettől. 

Mi lehet az oka annak, hogy bizonyos életművekről méltatlanul keveset beszél a szakma, például a nemrég elhunyt Mózes Attila művei vagy Király László és Farkas Árpád versei kevésbé ismertek (elismertek) bizonyos szakmai körökben?

IT: Ez egy nehéz kérdés, nem tudom rá a választ. Saját döntés, hogy milyen művek érdekelnek, kevésbé saját, hogy mivel találkozhatok nagyobb valószínűséggel. Tudnék sorolni olyan saját kedvenceket, akik szerintem több figyelmet érdemelnének a szakmától, nem is keveset. Az lehet a feladatom, hogy beszéljek róluk, de az már nem, hogy igazságot tegyek.

Milyen szerepe lehet mindebben a kritikának, szükség van-e a műfaj felfrissítésére?

IT: A kritika ízlést formál, nem társadalmat, de rátapinthat arra, hogy egy mű mennyire van jelen, és mennyire távolodik el a valóságtól. Felfedhet hamis utakat, de a társadalomformáló, igaz vagy üdvözítő út megtalálása nem feladata, ahogy egy műnek sem feladata ez. 

NZM: Ezt a kérdést összefűzném az előzővel. Nemrég jelent meg Sopotnik Zoltán Moszkvics című verseskötete, melynek meglepő módon egy Szegedy-Maszák Mihály tanulmányból vett mottója van, ami így hangzik: „A kánonok lényegéhez tartozik, hogy már megalkotásuk pillanatában érvényüket vesztik. Nélkülük elképzelhetetlen műalkotások megközelítése, de a megértés egyszersmind a létező kánonok rombolását teszi szükségessé. Ez a kettősség olyannyira elválaszthatatlan a művészet s így az irodalom létezési módjától, történetiségétől, hogy egyetlen olvasó sem függetlenítheti magát tőle. Olvasni annyit jelent, mint megtagadni olyan kánonokat, amelyeket elődeink alakítottak ki.” Mélyen egyetértek ezzel az idézettel, sőt, azt gondolom, az olvasáshoz hasonlóan az írás maga is kánonrombolás, illetve ezzel párhuzamosan alternatív kánonépítés. Tamáshoz hasonlóan én is rengeteg szerzőt tudnék említeni, akiről méltatlanul keveset beszél a szakma. Erre szerintem van egy nagyon egyszerű megoldás: beszéljünk róluk. A méltatlankodás méltatlanul kevés. Az segít, ha folyamatosan azon dolgozunk, hogy megteremtsük saját kánonvariációnkat, hogy élő párbeszédbe vonjuk fontos (tetsz)halottainkat. Erre a vers is alkalmas, de írjon irodalmi esszét a költő/író, sőt írjon kritikát! Általában azt szokták gondolni, hogy egy szépíró jegyezte kritika a közeg „belterjességének” bizonyítéka, én ezzel szemben azt vallom, hogy a szakmailag hiteles kritika épp ellene hathat az átlátszatlanságnak, miközben a nyílt viták egyfajta egészségügyi szolgálatot is tesznek, hiszen a kánonok folyamatos megkérdőjelezésével feloldhatják közösségi traumáinkat és pszichózisainkat.

Ijjas Tamás
Ijjas Tamás és Lackfi János a 2014-es Ünnepi Könyvhéten(Fotó: Irodalmi Jelen)

Ha egy húsz kortárs könyvből álló olvasmánylistát kellene ajánljatok egy pályakezdő alkotónak, hogyan nézne ki?

IT: Én csak versesköteteket mondok, sorrend nélkül, és nem hosszas válogatás alapján, hanem amik épp a fejemben vannak, mert általában a fejemben vannak, vagy mert nagyon frissek, és nagyon aktuális a kötődés. 
Simon Balázs: Makdír; Tolnai Ottó: Balkáni babér; Domonkos István: Kormányeltörésben; Jónás Tamás: Bentlakás; Kun Árpád: Medárdus énekel; Tóth Erzsébet: Rossz környék; Szőcs Géza: A szélnek eresztett bábu; Keszthelyi Rezső: Aszimptot; Takács Zsuzsa: Utószó; Lövétei Lázár László: Két szék között; Markó Béla: Kerítés; Fekete Anna: Oda-vissza; Finy Petra: Folyékony tekintet; Lackfi János: Öt seb; Peer Krisztián: Belső Robinson; Horváth László Imre: A hajó, ami nőket szállított; Oravecz Imre: Halászóember; Csukás István: Étellift a pokolba; Kányádi Sándor: Felemás őszi versek; Németh Bálint: Kiküszöbölés.

Milyen módszerekkel, formagyakorlatokkal tanítható a vers- és a prózaírás? Egyáltalán mesterség-e az írás, tanulással, szorgalommal elsajátítható?

IT: A szakma önszorgalommal is elsajátítható. Olvasással, reflektálással, verstankönyvekkel. Sokkal nagyobb gond, hogy egy kezdő, ha egyedül (csak könyvekkel) vág neki az útjának, akkor rosszul választja ki a lécet, amit át kell ugrania. Általában túl magasra teszi, és mivel még nincs rutinja, sem türelme (alacsonyabbra állított léc meg sem fordul a fejében), fel is adja az egészet. Egyrészt az én feladatom, hogy megfelelő kihívásokat adjak, rámutassak az erősségekre (és néha a holtpontokra), másrészt az én feladatom, hogy segítsem a célokat korrektebben és elérhetőbben kitűzni. Mivel elég követhető a Facebook oldalamon, hogy milyen feladatot adok, és hogyan fejlődnek, haladnak a mentoráltjaim, ezt nem fejtegetném hosszasan, mivel nyílt titok, hozzáférhető – sőt minden érdeklődő kipróbálhatja az aktuális kihívást, ha akarja.

NZM: Vannak bizonyos szakmai alapismeretek, melyek formalizálhatóak, írásgyakorlatokkal, elemzéssel és olvasással elsajátíthatóak. Ugyanakkor ez egy nagyon individuális folyamat, a szó szoros értelmében „önképzés”, hiszen a költészet esetében – én úgy gondolom – önismeretet is kell tanulni, vagyis rá kell érezni arra az infravékony kapcsolatra, ami a személyiség és a nyelv között létesül, mely természetesen változik is az idővel. Én egyelőre azt látom tisztán, hogy mindenképp szeretnék sokat együtt olvasni a mentoráltakkal, segíteni abban, hogy nyelvet találjanak a költészetről való beszédhez, mert ez hozzásegítheti őket ahhoz is, hogy meg tudják határozni, el tudják dönteni, ők mit akarnak a költészettől. Mert ez egy reflektált döntés is, amihez nem elegendő egy alkalmilag jól sikerült szöveg, hiszen gondolni is kell valamit arról, hogy mi a vers, és mi az irodalom. 

Milyen tervei, elképzelései, pedagógiai koncepciója van a Független Mentorhálózatnak, hogyan kovácsolódik mindez közösséggé, lesznek-e közös műhelyek, felolvasóestek?

IT: Én nem vagyok tagja a Független Mentorhálózatnak, csak saját koncepcióról tudok beszélni. A négy mentoráltamat még a kezdetben megkérdeztem arról, hogy mik az elvárásaik és a félelmeik a programmal kapcsolatban, és ezekre időszakosan visszatérünk majd, hogy a haladás a saját mércéjük szerint is mérhető legyen. A perfekcionizmus terhét beszélgetésekkel támogatva megpróbálom lesegíteni a vállukról. Ha elakadnak, akkor közösen fejtjük meg miért, ha éppen alulmotiváltak, akkor beszélünk róla – a bizalmi légkör nagyon fontos, és ha van valami bevált rutinom a problémára, akkor javaslom, próbálják ki. Jelezve azt, hogy az én tapasztalatom „nem mindenható”, de hátha sikerül egy akadályon kevesebb erőfeszítéssel túljutniuk. Folyamatosan értékelem őket, folyamatosan foglalkozom a szövegeikkel, és arra biztatom őket, hogy egymásnak is segítsenek. A műhelymunka a tanulás élményével jár, reflektáltabb, tapasztaltabb, rutinosabb alkotó lehetsz ezáltal.

NZM: Már többször jeleztem, hogy nincsen közös pedagógiai manifesztum, próbáltuk a lehető legszabadabbra és legrugalmasabbra tervezni a Független Mentorhálózat működését. Én a magam részéről nem is erőltetném a zárt közösséggé válást, aki szeretné szorosabbra fűzni a szálakat más mentorokkal, tegye nyugodtan, semmi sem akadályozza benne. Elképzelhető, hogy lesznek közös műhelyek és felolvasóestek, de ahogy az előbb mondtam, nincs semmiféle nyomás vagy elvárás. Én az év folyamán biztos, hogy szeretném valamilyen módon a külvilág felé is prezentálni a mentoráltjaimmal végzett közös munkát, akár egy felolvasás keretében is, de mindennek a pontos módját még ki kell találni.

Milyen kézzelfogható eredménye lesz a munkátoknak, egy év után várható-e egy antológia-publikáció, esetleg debütkötetek

IT: Szervezek egy közös bemutatkozást a négy mentoráltamnak, valami jó helyszínen egy felolvasó-estet. Illetve felkerestem az egyik irodalmi folyóirat versszerkesztőjét, és ha jó szinten leszünk, akkor november környékén lesz a lapban egy blokkunk. Illetve folyamatosan látszik az út, követhető, a Facebookon naplózva van, tehát hétről-hétre látszik, ki éppen hol tart, mit ugrik meg.

Varga Melinda

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.