Irodalmi Jelen

A kettős életű író – Hekl Kriszta és a Szabadulójáték

2017. január. 19. - 09:56

Ray Bradbury miatt lett először sci-fi-író, aztán Turczi István „térítette el” a szépirodalom felé. Maradt is hű tanítványa évekig, s az eredmény egy frissen megjelent novelláskötet. Ígéretes bemutatkozást láthattunk a FUGA Építészeti Központ tágas kiállítóterében, zenei aláfestéssel.

Blues-futamokkal „alapoztunk” a hangulathoz Hekl Krisztina könyvbemutatóján, mint egy jófajta kiskocsmában, Rakovics István szolgáltatta a gitármuzsikát. A kocsmahasonlat később is előkerült az esten, amikor Kriszta Bukowskit dicsérte egyik kedvenc írójaként, őt olvasván ugyanis úgy érzi, mintha csak haverok körében sztorizgatnának. Ha ez alapján amolyan prériszerelésben és bivalybőr csizmában képzelné el valaki a szerzőt, tévúton jár: Krisztina nem csinált titkot belőle, hogy napközben, civil óráiban konszolidált mérnökként dolgozik. A közönségben szép számmal képviseltették is magukat munkatársai. Minket azonban jobban érdekelt a kettős élet éjszakai fele – mint a szerző elárulta, főleg éjjel ír, hiszen ekkor van rá ideje. Bár a felolvasások idején elhangzott tőle egy „extrém körülmények között” született novella is, mint fogalmazott, de erről majd később.

A közönséget Zalai Zsolt köszöntötte a Szabadulójáték című novelláskötetet kiadó Ambroobook, valamint munkatársa, Király Farkas nevében, és máris a következő kötetre vonatkozó reményének adott hangot. Turczi István, Krisztina beszélgetőtársa rögtön elhessegette a „kötetkényszer” árnyát a szerző feje felől, és elmondta, hogy Kriszta már nyolc éve látogatja a balatonszemesi írótábort, valamint a szintén Turczi vezette Filter Írócsoportot. A szerkesztő-tanárnak nagy szerepe volt benne, hogy előcsalogatta az elsőkötetes íróból ezeket a novellákat – „már három éve megjósoltam, hogy ha nem vigyázunk, ezekből könyv is lehet”, tette hozzá mosolyogva Turczi. Krisztinát arra kérte, mondja el magáról egy percben, amit a legfontosabbnak tart. Az író mikrorealista és hiperrealista alkotóként jellemezte magát, vagyis olyannak, aki a valóságdarabokat realisztikusan vagy épp felnagyítva ábrázolja. Szereplői hétköznapi emberek, ahogy a novellák cselekménye is az, és erről hétköznapian ír. Mérnök lévén „kerülöm az élet nagy összefüggéseit, nem foglalkoztat az ezotéria, a mágia” – mondta Kriszta, aki számára a reáliákhoz tartozik a novellaműfaj megkövetelte önfegyelem és precizitás is. „Számomra a világ érzékeléshalmaz” – fogalmazott az író, de egyúttal arra is kitért, hogy a következő műve már regény lesz.

Zalai Zsolt a kiadó részéről nyitotta meg az estet

Turczi István nem értett egyet a megfogalmazással, miszerint Kriszta kerülné a nagy összefüggéseket – „a legtöbb ember nem is látja azokat”, jegyezte meg ironikusan a költő-szerkesztő. Inkább arról van szó – folytatta a gondolatmenetet Turczi –, hogy Hekl apró mozaikdarabokból rakja ki azt, amit hegeli vagy platóni értelemben „világképnek” nevezünk. De miért is Szabadulójáték a kötet címe? Kriszta elmondta, nem koncepciózusan írta a novellákat, utólag rajzolódott ki, hogy valamennyi a szabadság és rabság, a különféle helyzetekben való bennragadás kérdése köré összpontosul. „Mindenki fut valaki elől” – fogalmazott Kriszta, aki egyébként az egyre népszerűbb szabadulójátékot tipikus magyar szórakozásnak tartja. Turczi is találónak érezte a címválasztást – ezért is élt a fülszövegben a ketrecmetaforával. E méltatást egyébként még a beszélgetés előtt meghallgathattuk Szabados Zsuzsa előadóművésztől, álljon itt egy rövid idézet belőle: „Ha még a mutatványos sem lehet biztos benne, az-e a ketrec, amelyből szabadulnia kell, vagy az, ami odakinn vár rá. Ilyen egyszerű az irodalom, ilyen egyszerű minden, ami alkotás: vagy talál és elsüllyed, azaz feloldódik abban, akinek szánták, vagy nem talál, és te süllyedsz el.”

Szóba került az is, kikből merít, kiket kedvel a novellák szerzője. Ekkor idéztetett meg Bukowski és más „lázadók”, ahogy Kriszta fogalmazott, például Szorokin, de ott van a kedvencek sorában Le Clézio és Baricco is. Mindenekelőtt azonban Ray Bradbury, „miatta lettem író”, vallotta meg Kriszta. Kezdetben sci-fi-író, s aztán Turczi István térítette el a szépirodalom felé. Egyébként Bradbury is szépíró, tette hozzá gyorsan Hekl, kiemelve mindjárt a Gyógyír búskomorságra című novelláskötetet.

Tanítvány és mester, meg a zenésztárs

„Egy tévhitet szeretnék eloszlatni” – szúrta közbe Turczi, hangsúlyozva: nem kell minden esetben regénynek követnie a kisprózákat. Sokan vélik úgy, hogy a kispróza után jöjjön egy „nagy” regény, de később újra visszatérnek a novellához, ha abban igazán jók. Márpedig Hekl Kriszta rendkívül jól bánik a műfajjal. Bizonyos szempontból nehezebb is a novelláskötet egybeszerkesztése, vélte Turczi, ha itt „lötyögni” kezd a szöveg, az olvasó azonnal leteszi, míg a regénynél fenntarthatja az érdeklődést a várakozás, mi lesz egy-egy szereplő sorsa. A legjobb jelző Kriszta írásaira az ’okos’, hangsúlyozta a szerkesztő: egy rendkívül logikus gondolkodású nővel állunk szemben. (Nyilván a mérnöki munkának is ehhez van köze.) De Turczi nem felejtette el méltatni a többi „filteres” mesterségbeli tudását sem, így például Deák Csillag és Kölüs Lajos is „európai szintű kisprózával jelentkeztek”. Turczi István Pál apostol szavaival zárta mondandóját, nevezetesen, hogy a hit a nem látott, hanem a remélt dolgokban való bizalom – ilyen bizakodással tekintünk Hekl Kriszta pályája elé, amelynek ugyan még csak az elejét látjuk, de a meggyőző indulás után nem marad kétség a jövő felől sem.

Rakovics István inkább zenében mesélt magáról, és a Hat húron játszom az életem csakugyan igazi muzsikus ars poeticaként szólt. Kriszta elmesélte, hogy az egykori Veranda Művészeti Egyesületben ismerték meg egymást, és a zenész–író-utak azóta többször is keresztezték egymást. És a zene mellett természetesen meghallgathattunk egy-két novellát is a kötetből, így azt a bizonyos extrém körülmények között született, 112 című ópuszt is. „Egy börtönszerű munkahelyen dolgoztam két évig – elevenítette fel a szerző az írás megszületésének hátterét –, és egyszer egy kiadós fejmosás közben jegyzetelni kezdtem.” A Vörös Ferenc felolvasta novella plasztikusan keltette életre a nyomasztó irodafalanszter űrbéli ridegségét. Majd oldotta azt némiképp az Archibald története, melynek egy aktust meghiúsító nyúl a főszereplője. Kriszta elárulta, nagy kedvencei a nyulak, s a novella végén a főhősnőnek magának is árnyékfülei nőnek a falon. A novelláknak hamarosan hangoskönyv-bemutatója is lesz, osztotta meg a közönséggel a szerző, ebből egy kis ízelítőt még a műsor nyitányaként meg is hallgathattunk.