Otthonos. Olyan, mint Erdély a ’90-es évek elején

Otthonos. Olyan, mint Erdély a ’90-es évek elején

A magyar kultúra napját ünnepelték Beregszászon

 

Január 16-án telefonon hív Komáromi Andrea, a Beregszászi Városi Könyvtár megbízott igazgatónője. Arra kér, hogy az ünnep alkalmából segítsek neki egy író-olvasó találkozó megszervezésében. Örömmel tölt el, hogy évről évre egyre több intézménybe hívnak meg. Néhány telefonhívás után kész is a haditerv. Lőrincz P. Gabriella már hosszú ideje dolgozik a magyar kultúra napi rendezvényen, amelyre meghívta Farkas Wellmann Endrét és Ágoston Szász Katalint. Egyeztetünk, szívesen látogatnak el erre a rendezvényre is.

Endre és Katalin csütörtök hajnalban indul el felénk. Rövid a sor a magyar határon, fennakadás nélkül jutnak át. Az ukrán katona zárt sorompóval várja őket. Kézzel írt cetli, létszámellenőrzés, értetlenkedés. Sehol sincs ilyen rendszer Európában. Hiányzik a zöld kártya, a vámos szóvá teszi, végül mégis sikerül átjutniuk a határon. Már dél van, én meg munkában. Éppen véget ér a korábban elhalasztott karácsonyi műsor, amikor hív Lőrincz P. Gabriella. Férfihang szól bele, Endre tudatja, hogy szerencsésen megérkeztek. Egyre izgatottabb vagyok, lassan telik a munkaidő, van még egy tanári értekezlet, aztán rohanok is a könyvtárhoz.

Az átalakított épület előtt vár rám Csornyij Dávid. A Művelődési Ház egykoron a város legszebb épülete volt, a Nagyzsinagóga. Jelenleg korcsolyapálya van előtte, a gyerekek legnagyobb örömére. Pár perc várakozás után megérkeznek a többiek. Endrével gyors sétát teszek a város főterén, ismertetem a fontosabb látnivalókat. Halkan megjegyzi: „Otthonos. Olyan, mint Erdély a ’90-es évek elején.” Bár nem mond újat, elszomorít, hogy valóban el vagyunk maradva az Uniótól.

Andrea fogad minket. Bekísér a könyvtárba, elmondja, hogy a Márai-program hatalmas segítséget nyújt a magyar könyvek beszerzésében. Az olvasóterem kicsi, de hangulatos. A háttérben megpillantom Svéd Verát. Hosszú ideig ő volt az intézet vezetője; gyermekkorom meghatározó alakja. Elfoglaljuk a helyünket, és elkezdődik a rendezvény. Eltérünk a megbeszélt menettől, átveszem a moderátori szerepet, bemutatkozunk. Endrét és Katalint helyezem a figyelem középpontjába, hiszen ők a nap főszereplői, és persze az Enumeráció.

Megtisztelő, hogy mi adhatunk otthont az antológia első bemutatójának. A közönség érdeklődve figyel, még az ukrán anyanyelvűek is. Endre elmondja a tudnivalókat, beszél a KMTG megalakulásáról, az oktatási rendszerről, támogatásról, viszont a legnagyobb hangsúlyt a művekre fekteti. Katalin kezében tartja a vaskos kötetet, 684 oldalas, majdnem egy kilogrammot nyom. Aztán felnyitja. Felolvassa belőle a Tanítások című versét. „Egyazon iszapban áztok, s nem látjátok, / Ki hol van. S ha elsüllyed, nem nyúltok utána. / Az sem számít, ha karja-lába hiányzik” – hangzik az egyik sor a versből, néhányan a közönségből bólogatnak.

Dávid fekete mappát vesz elő, a Létezés mindenhol című versét kezdi olvasni. Amikor a harmadik sornál tart, azt látom, hogy meghökkenti az embereket. „Szubsztanciára épülő / részecske vagyok. / Meg nemibeteg.” Reménykedem, hogy megértik, valójában semmi baja a fiatalembernek.

Én következem, egy rövidprózát olvasok fel. A lapomon a címre pillantok, szóban gyorsan kijavítom Zsófi panaszára az eredeti Kata panaszáról. Azt hiszem, így is hagyom. Utánam Gabriella szólal meg, négy verset olvas. A Számon tartva rövid és tömör. Az utolsó soraitól kiráz a hideg, mert ismerem a mű történetét: „Angyalaid kihullt hajszálakat / Számolnak / Az ötödik kemó után.”

Endre zárja a sort, L. D. jegyzete önnön lázbeszédéhez című versét olvassa fel, A római disznó kötetből, amely 2016-ban jelent meg.

A rendezvény végén az érdeklődők beszélgetnek velünk, azt hiszem, mély nyomot hagytunk bennük. Andreával megegyezünk, hogy gyakrabban szervezünk ehhez hasonló eseményt.

Másnap, január 20-án a hivatalos rendezvénysorozatra kerül sor. Kárpátalján is minden évben megemlékeznek a magyar kultúra napjáról. A szervezés feladatát Gabriella vállalta magára. Az eseménynek a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet székhelye, az Európa–Magyar Ház ad otthont.

Reggel még munkába kell mennem, iskolánk tanulói korcsolyázni mennek. Rám vár a feladat, hogy megszervezzem a csoportok beosztását és elindítását. Emiatt két rendezvényről maradok le. A megemlékezésről és koszorúzási ünnepségről a beregszászi Kölcsey-emléktáblánál, amit a Himnusz megírásának 194. évfordulója alkalmából szerveznek a városi postahivatal épületének falánál (azért pont itt, mert Kölcsey itt adta fel levélben a vers kéziratát), valamint az emléktáblák avatásáról, amelyeket Beregszász szülöttei, Bellyei László (1910–1995) irodalomtörténész, Regőczi Győző (1864–1945) költő, publicista és Reichard Piroska (1884–1943) költő, műfordító emlékére helyezett el a Beregszászért Alapítvány a Beregszászi Járási Könyvtár épületén.

Szerencsére az Európa–Magyar Házba időben érkezem. Az emeleti nagyteremben már vár Marcsák Gergely, ez a nap nagy esemény a számára. Ő kapja az Együtt nívódíjat, amelyet az Együtt irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztőbizottsága ítél oda. A laudációt Csordás László kárpátaljai irodalomkritikus, a folyóirat olvasószerkesztője mondja. Beszél régi barátságról, szakmai előrelépésről, fejlődésről, és sörről is. A színes műsort Zubánics László, a KMMI elnöke vezeti. Zenés-verses összeállítással lépnek fel a beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium és Kodály Zoltán Művészeti Iskola növendékei, valamint a tiszabökényi Tisza Csillag Kórus.

Endre itt is bemutatja a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-t, az Enumerációt és az Előretolt Helyőrséget.

A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia díszokleveleit is ezen a napon adják át. Dupka György az én nevemet mondja, majd meleg kézszorítás után átveszem a bekeretezett oklevelet. Miközben visszatérek a helyemre, meglátom, hogy Kertész Dávid mutatóujja be van kötözve. Sápadt, feláll, kimegy a teremből. Utánamegyek, megtudom, hogy rácsapódott a taxi ajtaja. Kicserélem a kötést, elborzadok a látványtól. Visszatérünk a terembe. A zárszó után beszélgetünk a vendégekkel, régen látott ismerősökkel. Az étteremben népes asztaltársaság gyűlik össze, vacsorára készülünk. Lassan eljön a búcsúzás ideje is. Endre elmondja, hogy hozzánk bármikor szívesen visszatér.

Másnap reggel a csevegőablakban üzenetet látok. Az egyik magyar vámost érdekelte az Enumeráció, megkapta ajándékba. Talán ez az igazi határokon átívelő irodalom.

                                                                                                                      Shrek Tímea