Pénzes Tímea – Képeslap a kertbe
Pénzes Tímea
Képeslap a kertbe
nektek írom e lapot,
kiket nem lelek a kertben,
csak a kígyóként tekergő slagot,
mire éppen pillangó reppen,
s amit nemrég még fogtatok,
nagyokat visongva mind a ketten.
oly önfeledten játszotok,
el kéne, hogy lessem,
nem érdekel most anyátok,
hiába keres töretlen,
firkantok inkább egy lapot,
hogy minél jobban csengjen.
miközben málnát faltatok,
fölfalt a bokor egyben,
(málnaborok, írom véletlen,
nyilván már erre gondolok),
ismét elindulok, loholok, lódulok,
de ti már egresbűvöletben,
hiába csörtetek, osonok,
csak bokrokra lelek, lelegelten.
tele a szájuk a nyárral,
ribizlivel, sárral,
hol lehetnek éppen,
mely fodrozódó térben,
hol röppen fel kacaj,
hol lábnyomos a talaj,
ott lesznek valahol,
hol orruk izgalmat szimatol,
elmerülve gyomban,
barázdában, lomban,
vödörben, gödörben,
gyermeki örömben,
a klassz vidéki nyárban,
fincsi élményre elszántan.
ennyi kalandot bűn lenne kihagyni,
amikor ezer jót fel lehet kutatni!
nézem csak merengőn, sóvár-irigyen,
ahogy megmártóznak a jókedv felhőiben.
van mit ellesnem a két gyerektől,
kik ki sem látszanak a falusi életből.
ám mire elkapnám a grabancukat,
készen áll már a talicskafogat,
bepattannak, és nyergel velük mama,
hetvenéves, de ettől nem lesz szívrohama,
nem döntik ágynak, csak kipirul,
tetőtől talpig kivirul,
s ha mégis ágynak döntik,
hancúrozzunk, üvöltik.
jobb, mint egy dzsipen,
és jobb, mint egy gripen,
ez árkon és bokron
által- és keresztülviszen…
játszanom kéne veletek,
apró duracell-elemek,
hátha nekem is jutna
egy-egy csodafalatka,
csak le kéne guggolnom,
hogy megtaláljalak,
s időmet nem tékozolnom,
hogy együtt kószálhassunk végig
sok-sok csodaszép nyarat,
és fránya körmölés helyett
játszi lombkoronák felett
emelkednénk derűsen az égig,
odaérnénk délelőtt – vagy legkésőbben délig.
