A költő nem néz idegen arcba – Petőcz András verse
A költő nem néz idegen arcba
Petőcz András verse
Találkozás a Kastélyban
Valaki arca feltűnik ismét, valamikor.
És újra összekapcsolódnak a tekintetek.
A macska elfordítja a fejét, nincs jelen.
Senki nem mozdul. Csak a remegés.
Csak a remegés a kézfejekben, csak az.
Olyan, mintha soha, semmi. Mintha álom.
A kandallóban lassan kialszik a tűz.
A költő nem néz idegen arcba, idegen
pillantásokat nem kutat, nincsen semmi.
Valaki arca valahol, mintha még realitás.
És újra, egymásba, mert idő sincsen soha.
A macska a költő lábaihoz dörgölődzik.
Nem keres megnyugvást, nem nyávog.
Ijesztő a hallgatása. Ijesztő a csend.
Mintha álom lett volna, valaha, valami.
A költő hallgat, tehát a Kastély csendes.
Valami elveszett. Ebbe a veszteségbe nem,
nem lehet belenyugodni semmiképpen.
Valaki arca majd sokára, talán csak éppen.
Talán csak véletlenül, újra, sokára, sohasem.
A macska és a költő együtt, összetartoznak.
Mozdulatlan minden, semmi nem történik.
A kandalló üresen ásít. A költő néz maga elé.
Nem keresünk semmit ott, ahol nincsen semmi.
A macska felkapaszkodik a költő nadrágján.
Miközben ő maga sem létezik, ott, a Kastélyban,
és az árnyéka is eltűnt már rég, hónapok óta.
Valaki arca feltűnik ismét, valamikor.
És talán összekapcsolódnak a tekintetek.
