Az írói fantázia megbízhatóan kiszámíthatatlanul működik
„Ritkán érzem azt, hogy éppen az született meg, amit akartam, de most azt érzem. Az is igaz, hogy néhány fontos dolgot nem láthattam előre, de az inkább a cselekményre vonatkozik. Az olykor engem is meglepett” – mondja Száraz Miklós György új regényéről, amely valóság és misztikum, álom és ébrenlét határán lebeg, miközben egy bűnügyi regény izgalmával kecsegtet. Az írót kérdeztük Az álomvadászról.
– Új regényed, Az álomvadász elbeszélője rögtön az elején „berántja” az olvasót az álmaiba. Te szoktál tudatosan foglalkozni az álmaiddal? Sok írónál napi rutin, hogy leírja, elemzi őket.
Érdekelnek az álmok. Régebben, Az álomvadász előtt is sokszor írtam róluk, használtam őket. Tucatnyi tárcanovellámnak és novellámnak álom a témája. Regényben is felhasználtam már álommotívumot. Ha elakadok az írásban, időnként az álom hozza a megoldást. Az álom vagy a félálomi állapot. Kipróbáltam azt is, amit sok álommal foglalkozó szakember állít és ajánl: irányítani az álmodást. Lefekvés előtt át kell gondolni, mit szeretnénk, mi foglalkoztat, mi az, amiben jól jönne az álommegoldás, és akkor nagyobb az esélye, hogy valóban arról álmodunk. Az álom azért is érdekes, vagy inkább fontos, mert ugyanabból a sötétnek és félelmetesnek mondott óceáni mélységből érkezik, ahonnan az igazi művek inspirációja: a tudattalanból.
– És az álmodozás? Beteljesült és még megvalósulásra váró álmok? Vagy ezek titkosak?
Az álom és az álmodozás két dolog. Az álom, ahogy Freud mondja, királyi út a tudattalanba. Vagy ahogy a regényem egyik szereplője mondja: az álmok a tudatunk alatt elterülő sötét ősóceán hullámverései. Buborékok, melyek a fekete mélységből szállnak föl. Onnan, ahol a saját tudásunk és tapasztalásunk mellett, mindamellett, amit valaha láttunk és átéltünk, és aminek óriási hányadát elfeledettnek hisszük, mindemellett a tudásunk mellett ott van a száz- és százezer ősünk minden elraktározott tapasztalata is. Az álom jeladás, figyelmeztetés. Eszköz arra, hogy megismerjük magunkat és a világot. A múltat és a jövőt is. Az álmodozás más természetű valami. Jó, hogy így tetted fel a kérdést. Szeretem Vörösmartyt. Az álomvadászban meg is említem a nevét. Vagyis nem én, hanem az elbeszélő festő, akinek az egyik kedves költője. Amerikába is elviszi magával a Vörösmarty-kötetét, a kicsi fehér válogatást. 1960-ban adta ki a Móra Kiadó. Vörösmarty A merengőhöz című versében írja a sokat idézett sorokat: „Hová merűlt el szép szemed világa? / Mi az, mit kétes távolban keres?” Vörösmarty 1840 körül pontosan írja le azt, amire a modern pszichológia is figyelmeztet, hogy az elménk hajlamos elkalandozni olyan „tájakra”, melyek bizonyosan elérhetetlenek maradnak számunkra, és ezáltal elégedetlenség, boldogtalanság támad bennünk.
– Létezik boldogság?
Akkor vagyunk a legboldogabbak, ha nem önmagunkon és a sorsunkon törjük a fejünket, hanem úszunk, sziklára mászunk, szeretkezünk vagy intenzíven dolgozunk, kutatunk. Vörösmarty nem azt mondja, hogy ne álmodjunk nagyot, ne szőjünk merész terveket. Azt mondja, hogy ne szúrjuk el az időnket, ami rövid. Hogy ne töltsük olyasmivel az időnket, amihez semmi közünk. Ami nem a mienk. „Ábrándozás az élet megrontója, / Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.”
Fotó: Szász Marcell
– Akkor hát álmodozó vagy, vagy pedig álmodozásellenes?
– Álmodozó. Tervezek, ábrándozok, és egy részét sikerül megvalósítanom, más részét meg nem. Amit sikerül megvalósítani, annak egy része olyan, vagy olyasféle, mint amit elképzeltem, más része meg alig hasonlít. De, gondolom, ez így van jól.
– És ezt az új regényt ilyennek képzelted el? Egyáltalán elképzelted?
– Mindig van valami képzetem arról, amit írni kezdek. A terjedelem is általában határozott. Novella, regény, kisregény. Ezt valahogy tudni lehet előre, hogy mennyi „anyag” van abban a tárgyban. Ezt nemigen tévesztem el. Az előfordul, hogy nem sikerül elkezdeni egy munkát. Hogy nem engedelmeskedik, még nem akar megíródni. És akkor egyszer csak előkerül valami ismeretlen. Egy egészen más könyv. Akár olyan, amiről nem is tudtam. A Lovak a ködben című regény így jött elő. A semmiből. Egészen más regényt erőltettem. Több mint két hónapig, de az ellenállt. Aztán az egyik reggel elindult a Lovak. Ne kérdezd, miért az, és miért éppen akkor. Nem tudom. Azt mondom, azért, mert az „érett” meg bennem addigra, anélkül, hogy a létezését tudtam volna. És ahogy leírtam az első, második, harmadik mondatot, aztán túl voltam az első oldalon, a másodikon, akkor már azt is tudtam, hogy hosszú lesz. Egy nagy regény. És tudtam azt is, hogy rendes, nagy fejezetekkel. Áradón. Nem takarékoskodva a szavakkal, jelzőkkel. Amikor elkezdődik egy írás, akkorra már sok minden eldől. A hang. Aki beszél. A mondatai ritmusa. A fejezetek hossza. Hogy hosszú, nagy fejezetek, vagy egy-két-három oldalasak. Az is, hogy mi az írás tétje.
Az álomvadászt ilyennek képzeltem. Éppen ilyennek. Ritkán érzem azt, hogy éppen az született meg, amit akartam, de most azt érzem. Az is igaz, hogy néhány fontos dolgot nem láthattam előre, de az inkább a cselekményre vonatkozik. Az olykor engem is meglepett. Minden más adott volt, hamar kialakult, és maradt is.
– Teljesen más világot alkottál meg itt, mint a mikrorealista Apám darabokban esetén. Mintha „hátraugrottál” volna az életrajziságtól. Megijedtél tőle?
– Miért hátra? És miért ugrottam? A megijedést aláírom. Minden írástól mindig megijedek. Hogy már megint kezdődik, megint nem lesz nyugtom, amíg el nem készül. Az ijedtség örök. Nem meglepő. De nem a hátraugrás segít, hanem a nekifekvés. Az életrajziság meg mindegy. Az nem nehezíti az írást. Sőt, talán könnyebb. Hiszen minél inkább magamat írom, annál többet tudok. Annál illetékesebb vagyok. Annál kevesebb segédeszköz – szakkönyv, krónika, hivatalos irat, történelemkönyv etc. – szükséges. Az Apám darabokban megírása óta kerülget engem egy újabb, nagyobb testű regény. A gyerekkoromról. Alig várom, hogy elkezdhessem egyszer. Milyen könnyű lesz – ezzel biztatom magam. Ki tudhatna erről nálam többet? Az Apám darabokban a szüleim regénye meg a nagyszüleimé. És mert anyám-apám gyerekkora is benne van, és mert meg akartam ragadni benne azt is, hogy honnan jöttek, milyen tájakról, milyen családból, mivel szerelkeztek fel az élethez, így az a könyv korrajz is. Minden más már technika. Regénytechnika. Hogy kémtörténet is meg kalandregény is meg cirkuszkönyv és diktátorkönyv – pontosabban a kádári diktatúra 1956 utáni gyökeret eresztésének krónikája –, meg a forradalom regénye is, és persze szerelmes könyv, apám és anyám szerelmének története. Az álomvadász fikció. Kitalált az elbeszélő, aki ráadásul festő. Kitalált a szerelme, a felesége, kitalált minden szereplője. Aztán mégis gyanakodnak az olvasók, hogy rejtetten ez is életrajzi munka. Az nagyon olcsó lenne, ha erre rábólintanék azzal, hogy nem tudunk olyat írni, aminek ne lenne valami életrajzi gyökere. Nem is mondom. Azt mondom, hogy Az álomvadász az írói fantázia műve. Az írói fantázia pedig, szerencsére, megbízhatóan kiszámíthatatlanul működik. Mindent felhasznál, ami valaha az író elé került, amit valaha megtapasztalt. Ez a könyv, Az álomvadász arról is szól, hogy az alkotó fantázia olyasmit is használ, amit sosem láttunk, sosem hallottunk, sosem tapasztaltunk meg. Vagyis valahonnan máshonnan jön. Petőfi jut eszembe. Igen, megint egy költő. A Világosságot utolsó sorai: „Bár volna célja a világnak, / Bár emelkednék a világ / Folyvást, folyvást e cél felé, / Amíg elébb-utóbb elérné! / De hátha ugy vagyunk, / Mint a fa, mely virágzik / És elvirít, / Mint a hullám, amely dagad / Aztán lesimúl, / Mint a kő, melyet fölhajítnak, / Aztán lehull, / Mint a vándor, ki hegyre mászik, / S ha a tetőt elérte, / Ismét leballag, / S ez így tart mindörökké: / Föl és alá, föl és alá... / Irtóztató, irtóztató!” Hány éves, amikor ezeket a rágódó, töprengő, elkeseredett verseit írja? Huszonkettő? Honnan jönnek ezek? És honnan jönnek Hieronymus Bosch lázálomképei, Goya „fekete festményei”?
Fotó: Szabó Judit
– Ezzel közelebb kerültünk ahhoz is, hogy miért éppen egy festő kezd írni a regényben.
Olyan elbeszélőt akartam, aki a kezével alkot. És a műve nem dekódolásra váró jelekből, betűkből, kottajegyekből áll, hanem azonnal valósággá, létezővé válik. A rajzolás, a festés közel áll hozzám. Ahogy minden gyerek, de legalább is sok gyerek, én is sokat rajzoltam. Érdekeltek a színek is. A színek működése egymás mellett, egymáson, különböző anyagokon. Néha még ma is késztetést érzek, eszembe jut olykor, hogy milyen jó lenne festeni. Húzni, kenni, fröccsenteni az anyagot. Csorgatni, buggyantani. Azt hiszem, rossz apa voltam, mert állandóan saraztunk meg vizeztünk, kavicsoztunk meg fröcsköltünk a gyerekeimmel. És annyira szerettem, hogy nem rájuk figyeltem olyankor, hanem az anyagokra. Aztán azért is festő kellett, mert nem akartam mindentudó elbeszélőt. Egy korlátozott információval rendelkező, tétovázó, sokat tévedő, ügyetlenkedő elbeszélőt akartam. Olyat, aki valamiben sikeres, és az erőt ad neki az élet elviseléséhez. Önbizalma is van, de azért öngyűlölet is van benne. Tudja, hogy jó festő, és szeretik a nők, de mégsem szívesen szolgáltatja ki magát holmi édes érzelmeknek. Soha nem írt, úgy értem, professzionális módon. Nem akart soha megjelentetni semmit. Nem akarta szavakban megfogni a körülötte létező világot. Arra ott a vonal, a foltok, a színek. A rajzolás és a festés. Tehát ügyetlenkedhet is. Rájöhet olyan írói fogásokra, amikkel minden közepesnél gyöngébb író is tisztában van. Ez, azt reméltem, különös frissességet ad majd a szövegnek. Ez azért sem árt, mert a másik két szál, a regény két másik „szerzője”, a százötven évvel korábban élt rejtélyes tudós, a könyv- és álombúvár Izidor Gall szövegei, meg a lánya visszaemlékezései néha enigmatikusak, értelmezésre, megfejtésre várnak. Különben ezt a frissességet, tisztaságot, vagy úgy mondom, a szövegnek ezt az „egyenességét”, amit elérni akartam, ezt nagyon szeretem. Gion Nándor és Kardos G. György tudott így írni. Mostanában Ferdinandy Gyurka. Talán érdekes lehet, hogy a festő elbeszélőm az egész könyvben egyetlenegy festményét sem írja le. Ezt egy valódi festő jóbarát, aki a napokban fejezte be a könyvet, sérelmezte is. „Legalább néhány képet leírhattál volna. A kíváncsiság majd’ megevett.” Nem akartam szavakban leírni festményeket. Nagyon nem. Az egyetlen kép, amit az én elbeszélő főszereplő festőm leír, az létezik a valóságban is. De nem festmény. Az egy fejben létező kép. Emlékkép. Ferdinandy Gyurka mesélt egyszer egy ősrégi történetet egy éjszakai villamosról, egy lányról, egy fehér kutyáról meg egy fekete vénasszonyról. Nem tudom már, miért mesélte el. Fiatal kölyök volt. Az a semmi kis történet képpé lett, és nagyon lehorgonyzott az agyamban. Így aztán nekiadtam az elbeszélőmnek, és ő meg is festette.
– A kulturális hagyaték és a nyomozás mozzanata több művedben is összekapcsolódik. Szereted a szellemi krimit? Vagy a múlt feltárása maga a „krimi”?
– Ezen el kell gondolkodnom. Kulturális hagyaték? Lehet, hogy igaz, amit mondasz? Sosem jutott ez így eszembe. De több novellában is megkísértett, hogy régi leveleket, szövegtöredékeket „találjak”, vagyis nem én, hanem az egyes szám elsőben mesélő elbeszélőm. Az Ezüst Macska pedig egy város hanyatlásáról, meg persze az ember és kultúrájának fáradásáról szól. Ha akarom, krimi is. Talán Az Ezüst Macska a legkrimisebb regényem. Mire gondolhatsz még? Katharina Biankára, a vak jósnőre? Abban a novellában egy falu eltűnik a Pireneusokban. Az elbeszélő a kihalt és eltűnt katalán falu meg a vele együtt eltűnt jósnő után nyomoz. Két másik novella, a Lázálmok Atlasza és a Végső dolgok is kutatás. Évszázadokkal korábban élt emberek után. Az erdélyi novellák is. Azt hiszem, igazad lehet. A nyomozás és a múlt. Valóban visszatérő elemek. Amúgy a világirodalom fele krimi. A Macbeth. Faulkner összes története. García Márquez és az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája. Dürrenmatt, Dosztojevszkij, vagy mindegyikünk közül a legnagyobb, Gogol. És Cervantes is. Mindig szerettem a klasszikus krimit, a jó ponyvát. De azért elég régóta nem olvasom, ma már untat. Raymond Chandler nem. Vagy Georges Simenon. Őket viszont nem tartom krimiszerzőnek. Esetükben nem a bűneset ismertetése, majd a nyomozás menete, végül a megoldás megszokott hármassága az érdekes…
– Hanem?
– A lélektan. A háttér. A párizsi kisvendéglők étel- és italkínálata. Az utcák. A francia kisemberek és gazdagok világa. Az emberi természet. Hogy hogyan működünk. Chandler esetében Los Angeles és környékének sajátos miliője. És persze ott is a lélektan, a környezetrajz, a dialógusok... Az eset maga, vagyis a bűnügy mindkettőjük esetében valójában nem is érdekel. Érdekes, hogy a krimi jut eszedbe. Nekem Az álomvadász egyáltalán nem bűnügyi történet. Egy dramaturg barátom, miután elolvasta a regényt, felhívott telefonon, és lelkesen gratulált, majd legalább olyan lelkesen „leleplezett”, a fejemre olvasta, hogy kihagytam egy „nagy dobást”, amennyiben kihasználatlanul hagytam, megoldatlanul hagytam egy bűnügyi történetet. Igaza van. Tudok róla. Naná, hogy tudok! De engem annak a szálnak a megoldása nem érdekel. Eszembe sem jutott, hogy megoldhatnám. Kifejezetten rontott volna, ha engedek valamiféle elképzelt olvasói elvárásnak. Másfelé terelte volna a figyelmet. Bármilyen megoldás. Véres, romantikus, szerelmes, emberevő, barbár, köznapi megoldás. Mindegy. Elvitte volna az olvasót. Az elbeszélőm és a többi szereplő szempontjából érdektelen a megoldás. Sőt, éppen a megoldatlanság beszél. Az a konfliktusforrás. Dramaturgiai hiba lett volna, ha megoldom.
– Ezeket a visszajelzéseket hasznosítani szoktad az újabb műveknél? Kaptál már meghökkentő reakciót is?
– Nem hiszem. Nehéz megfejteni, hogy mi befolyásol minket, és mi nem. Miről tudunk, és miről nem. De azért azt hiszem, hogy nem. Meghallgatom, de nem törődöm vele. Lehet, hogy még inkább örülök, mert visszaigazol. Amúgy sem lehet figyelembe venni csak nagyon kevés észrevételt, ami hosszan elgondolkodtat vagy megüt. Elő-előfordul. Különben meg átereszti az ember a legtöbb véleményt. Gondolj bele, egy sereg jó olvasónak, igazi, könyves emberekről beszélek, nem fekszik Krúdy. Mások Gogolt unják, leteszik A Mester és Margaritát az ötvenedik oldal után. De zsinórban olvasnak olyasmit, amit meg én teszek le, mert érzem, mondjuk, a tartalom minőségét, de mérhetetlenül unom az egészet. Nem bírom cérnával. Nem lenne rossz mindenkinek tetszeni, de képtelenség. Mondok mást. Szepesi Attila közeli barátom volt. Remek költő. Egy a nagy csöndesek közül. Most halt meg. Egyik legutolsó beszélgetésünkkor, talán már valamelyik kórházból autóztattam őt a másikba, elújságoltam neki, hogy éppen újra Vörösmartyt és Berzsenyit olvasok. Bólintott. Mondtam, hogy élvezem. Egyetértően bólintott. Mondtam, hogy milyen remek mindkettő. Helybenhagyóan bólintott, talán dörmögött is valamit. Mondtam, hogy szeretem az eszük járását. Attila hallgatott. Bámulta a kora délutáni forgalmat. Aztán azt mondta: „Te a tartalomra figyelsz? Berzsenyit nem úgy kell olvasni. Nem érdekes, mit mond. A dallama, a ritmikája, a zenéje érdekes.” Ez is mindjárt két olvasat.
– Ezzel a beszélgetéssel azért kellett igyekeznünk, mert napokon belül útra kelsz. Külföldre készülsz, hosszabb időre. Lételemed az úton levés, mint Szindbádnak…
Ó, dehogy! De nem tiltakozom, ez már mintha rajtam ragadna. Pedig évek óta, legalább három-négy éve alig dugom ki az orrom otthonról. Néha ellátogatok egy-egy baráthoz pár napra. Nyáron egy-két hét Adria. Különben meg írok. Egyedül. Ülök az asztalomnál. Elkezdtem befejezni a felgyűlt munkákat. Ismét megbízható, koncepciózus, erős kiadót találtam, a Scolart. Ez fontos. Kedvem támadt dolgozni. Az igaz, hogy most elutazom, de nem tekeregni, hanem írni. Ebben az évben, az év elején, itthon valahogy nem megy. Széthullanak a napjaim. Túl sokfelé cibálnának. Író-olvasó találkozókra, rendezvényekre, olvasókörökbe, ami különben nagyon jó. Hízelgő. És az is igaz, nem is tagadom, hogy ha tojnának rám, akkor meg azért panaszkodnék. Szóval, jó ez így, csak éppen most el kell mennem, mert mindenképpen szeretnék befejezni egy könyvet, amihez nem kell több ötven napnál. Két hónap összpontosítás. Ez olyan anyag, amit nem szabad apránként, ezt egy lendülettel kell megírni. Olyan könyv. A lényege, a magja megint bűneset, egy megtörtént magyarországi eset. Lám, megint egy krimi? Akár annak is mondhatom. Persze, nem a bűntény a lényeg. Az is érdekes. Kifejezetten fordulatos ügy. De engem az emberi reakciók érdekelnek. Meg a változások, amik végbemennek a szereplőkben. Annyit elárulok, hogy ebben minden kiderül majd. Ha Az álomvadász a befejezetlenség könyve, akkor ez, amiről beszélek, ez a befejezettségé.
– Címe van már?
Van. Osztozkodók.
Laik Eszter
Leadfotó: Szabó Judit
