Ugrás a tartalomra

 

Kirándulás nagyon messzire, az ittnél is közelebbre

„Ilyen Acsai egész költészete. Úgy is mondhatnám, otthonos. Csak mintha valaki felkapcsolt volna egy varázslámpát, varázsnapot vagy -holdat, amitől észrevesszük, amit amúgy nem. Észrevesszük a láthatatlant a részletekben, apró kis történésekben, tárgyainkban, melyek egy érintéstől átlényegülnek.” – Acsai Roland Szellemkócsagok című könyvéről Rónai-Balázs Zoltán írt.

Acsai Roland számos rangos szakmai kitüntetésben részesült költő, író, műfordító és szerkesztő. Vonzalma a színház világához közismert, ami ebben a kötetben kézzelfoghatóan meg is jelenik.

A Szellemkócsagok hat tematikus egységből áll. Az első ötbe versek kerültek, az utolsó rész pedig egy nó-dráma-imitáció, mely ily módon némiképp kilóg a sorból. Nagyobb formátumú, önálló mű; színpadi változata már korábban elismerést aratott: fődíjat kapott Kalmár Ákos rendezésében, a Ziggurat Project interpretálásában az RS9 Színház OFF fesztiválján.

A kötet alaphangját és vonalvezetését mégis az első öt versciklus költeményei adják. Ezekben a fő motívum, ami Acsai lírájának tere is egyben: a természet, amely felé tisztelettel és tapintattal fordul, egyúttal mély beleérzéssel is. Költészetére jellemzően e könyvében is az egészen aprótól, a személyesen tapasztalható részlettől tágul a vers akár a végtelenig, majd tér vissza a kicsihez, a közelbe, hogy onnan rugaszkodjon vissza például a csillagos ég mélységeibe. Jól példázza ezt az első ciklus nyitóverse, Az éjszaka olajszennyeződése:

 

Jegesmedve úszik a jégtáblák között,
Nyakában bocsával –
 
Úszik a tenger nyakában a jegesmedvével,
Úszik a föld nyakában a tengerrel,
Úszik a galaxis nyakában a Földdel,
Úszik a mindenség nyakában a galaxissal,
 
És úszik a semmi
Nyakában a mindenséggel,
 
De a jegesmedvék erről mit sem tudnak.
 
Fejük fölött
Az éjszaka olajszennyeződése
Lassan szétárad az ég vizén,
És fuldokolni kezd benne a Nagymedve
Csillagkép a Kismedvéjével.

 

Nem véletlenül ragadtam ki rögtön az elején ezt a költeményt. Véleményem szerint a kötet egyik legszebb és emblematikusnak tekinthető természetverse.

Acsai Roland látásmódja, vagy mondhatnám: érzésmódja az archaikusat, az ősit idézi. Állatalakjai a természet egységében jelennek meg, avagy visszatérnek általunk látható, a mindenséghez képest apró fizikai önmagukba, s ezzel a misztikus, mégis felfogható, kozmikus pulzálással képesek éreztetni, láttatni velünk, leginkább már urbánus, mindettől rég elidegenedett értelmes lényekkel azt, amit az ősi ember látott és érzett, akinek istenei, szellemei még állatok voltak. Vagy klasszikus és távolabbi (bár időben közelebbi) hasonlatot keresve: akik például még bele voltak képesek látni a szélbe Zephirust, illetve egy bagolyba Pallas Athénét. Egy országban, egy olyan térben, ahol a Csodaszarvas is jóformán puszta politika, a költőnek ez az erénye pótolhatatlan.

Közben nem feledkezik meg a köznapok valóságáról sem, ez világosan észrevehető a környezetvédelem problémáinak megjelenésével az ópuszokban. Ez a direktség azonban nem disszonáns. Csak még közelebb hozza a szellemit, markánsabban kiemeli mindazon szépség alapvető sérülékenységét és sérültségét, amit a természet nyújt.

És még egy (talán korántsem) apróság a kötet erényei közül: ismereteket ad át. Líraian és sok többletjelentéssel, de ismeretterjesztő objektivitással is, továbbgondolkodtató módon. Hasznos lehet annak is, aki a gyerekeinek olvassa a verseket. Megtudhat a csemete ezt-azt különböző állatokról, anélkül hogy bekapcsolnánk neki a National Geographicot. És mert az állati (főleg madár-) hősök sokszor emberiek és szerethetők, kedvet is kaphat a további tájékozódáshoz. Hogy lássák, miről beszélek, íme, egy példa, amelyben az eddig általam sem ismert gyurgyalagról van szó A méhészmadár című versben:

 

A gyurgyalag egy fán ült,
És a csőrében tartott méhet
Az ághoz csapkodta,
Hogy eltávolítsa mérges fullánkját.
 
A méh Isten csalija volt,
Láthatatlan damilja végén röpködött,
Egy igazi „műlégy”,
És benne a fullánk – a horog.
 
 
(…) 
 
Aztán az a kéz jutott eszébe,
Ami felnevelte. Csőrnek kellett
Volna lennie, de kéz volt.
Méghozzá ugyanaz, amelyik
 
Kihúzta az üregből fióka
Korában. Ezt a két dolgot sohasem
Tudta magában összeegyeztetni –
 
(…)
 
A madár repülni kezdett,
Egyre feljebb, mintha az ég
Vizében süllyedne el, közben
Bugyborékoló hangot hallatott.
 
 
(…)

 

Acsai Roland alapállása, a természettel szembeni csodálat, az áhítatos figyelem pontosan a természeti jelenségek következetességével kelt bennünk, olvasókban visszhangokat. És ezek emlékezetesek. Belopóznak a szívbe, az elmébe: állatokból észrevétlen kélt allegóriák formájában.

Érdekes színfoltja a kötetnek az a műfaji beszűrődés, mely a szerző sci-fi iránti vonzalmáról árulkodik, aki egyébként publikál a Galaktika című tudományos-fantasztikus fanzinban is. Költői eszköztárával a messze múltba visszanyúló és azt a jelen-jövővel finom hálójú függőhídként egybeépítő költeményében a vers Noé bárkájaként jelenik meg, egy űrhajóvá hájtehült bárkaként, amelyen ott vannak az utolsó növények, állatok. A remény pedig egy magára maradt öntöző robot kezében (Néma menekülés):

 

A vers űrhajója egyedül menekül
 
Az utolsó megmentett fával, bokorral,
Virággal, az utolsó jegesmedvével,
Füstifecskével, az utolsó mocsári teknőssel,
 
Hogy egyszer majd visszavihesse
Rakományát a Földre –
 
A remény ütött-kopott locsolókanna
Egy magányos robot kezében.

 

Érzésem szerint kiemelendők az apaság versei is, melyekben kislánya bukkan fel, Zsófi, vagy konkrétan az ő gyermekkora, az egészet meleg színekkel megfestő szeretettel. Összehasonlítja ezt a gyermekkort a sajátjával. Az ismétlődés, a létezés megnyugtatóan és bensőségesen repetitív volta árad ezekből az egyszerű szavakból is, melyek erős költészetté összeállva mutatnak a végtelenből a végtelenbe:

 
Úgy húzom lányomat a szánkón,
Ahogyan apám húzott gyerekkoromban.
(Hóval töltött homokóra)

 

Az apaság, amelyről közhellyé vált szólamokat mondunk, pedig csak átélve telnek meg valós tartalommal, ritkán választott költői téma. Nem könnyű hitelesen megfogalmazni ilyesmit – „hatalmas kihívás és hatalmas öröm”. Acsai könnyű tollal, mesterkéletlenül teszi mégis A legfinomabb ecsetben:

 

Megpróbálni hasonlítani ahhoz a képhez,
Amit a legfinomabb ecset,
Lányom szempillája fest rólam.

 

Az öt ciklust egységben tekintve egy saját „szentháromság” körvonalazódik: természet–család–szerelem. Utóbbit az utolsó előtti szakasz szerelmes versei képviselik. Él a költőkről egy hamis kép, amelyben egzaltáltak, éheznek, közben éjszakai kávéházakban lumpolnak és szerelmesek, mondhatni standard módon. Ez így nyilván ostobaság. Hál’istennek nem mindig éhesek, korántsem mind idegbeteg, és nem is lumpol hivatásszerűen. Ám biztos, hogy mint mindenki más, a költő is szerelmessé válhat. Nem kivétel a Szellemkócsagok szerzője sem.

 

Ha a Google-on rákeresek
A nevemre, a kapcsolódó
Keresések között már
A te nevedet is kidobja.
Ez a szerelem.
               (Hogy úgy mondjam)

 

Így fogalmazza meg ezt, szentimentalizmus nélkül Acsai Roland, ám érzékletesen és kortársian. Nem kell hozzá magyarázat. Érthető. Ismerős.

És itt egy pillanatra megállnék, mert ez az utóbbi két megállapítás nemcsak erre az idézetre igaz. Ilyen Acsai egész költészete. Úgy is mondhatnám, otthonos. Csak mintha valaki felkapcsolt volna egy varázslámpát, varázsnapot vagy -holdat, amitől észrevesszük, amit amúgy nem. Észrevesszük a láthatatlant a részletekben, apró kis történésekben, tárgyainkban, melyek egy érintéstől átlényegülnek. Akár egy esőben, ami tegnap még esett, akár egy macskahordozóban az autó hátsó ülésén.

Így írja le a szerelmet emlékező részletességgel, a kezdeteitől addig, ahol most épp tart.

A kötet zárásaként mintha hirtelen egy másik álomba ébredne át az ember. Az Esumi és Asao nó-drámába.

A nó-dráma hagyományos japán műforma, amelynek alkalmazása nem meglepő azok számára, akik ismerik Acsai vonzalmát a japán kultúrához. Ez a különleges színpadi játék, amely, mondhatni, minimalista eszközökkel él, szinte díszletek nélkül, mindent a színészek kifejezőerejére bízva, még az arcjátékot is mellőzi. Az előadók kifejezéstelen maszkokat viselnek, s csak a fejmozdulatok, gesztusok állnak rendelkezésre az érzelmek kimutatására. Európai aggyal ez „nehéz ügy”. Illetve olvasva nem is látszik. Nincs is. Érdemes tehát megnézni, ha alkalom nyílik rá, színpadon. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az Esumi és Asao olvasmányként ne lenne jó. Az. Szép és felemelő történet egy párról, akik szívet cserélnek, és így megtapasztalják az egymásra utaltság, az egymásban bízás erejét és kihívásait.

S hogy mindezek után mi is van végül is ebben a könyvben? A már emlegetett „szentháromsága” a természetnek, szerelemnek, családnak, persze. Ezek az egyszerű és végletekig összetett dolgok és létezések. Amiből gyengébb tollú szerző giccset írt volna, ugyebár, de nem úgy Acsai. És egy kirándulás, amelyre elvisz minket sólymok, vizek, fák, gyerekkor, szülőség és meglelt szívek közé, innen, ahol vagyunk, nagyon messzire, az ittnél is közelebbre.

 

Rónai-Balázs Zoltán

 

Acsai Roland: Szellemkócsagok. Könyvpont – L’Harmattan, 2017

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.