Irodalmi Jelen

A hargitai patak derűje – Kányádi Sándor 88 éves

2017. május. 04. - 13:03

A Fakatona nélkül nem ünnep az ünnep – de még sok-sok más Kányádi–Kaláka-dal is felcsendült a költő 88. születésnapi köszöntésén a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Sándor bácsit a róla elnevezett szavalóverseny néhány gyerek résztvevője is köszöntötte egy kiváló produkcióval.

Mindenkinek más a kedvence. De szinte biztos, hogy legalább egy kedves dala mindenkinek elhangzott, aki részt vett Sándor bácsi, azaz Kányádi Sándor zenés köszöntésén a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A legtöbb szót – azaz megzenésített szót – az esten a Kaláka Együttes kapta, és sokan velük együtt énekeltük a megunhatatlan sorokat. Közben odakint a zápor és a dörgés is verte a taktust, mintha az aranyat érő májusi eső is bőséges áldását szeretné szórni az ünnepelt fejére.

Prőhle Gergely, a múzeum főigazgatója egyszerre köszöntötte az ünnepeltet és társát, Magdi nénit, azon a helyen, ahol régi hagyomány megünnepelni a költő születésnapját. A főigazgató egy gimnazista kori élményét elevenítette fel, innen eredezteti ugyanis Kányádi-rajongását. Egy Mikes-házidolgozatot írt akkoriban, amikor egy este meghallotta a rádióban Kányádi Sándort verset olvasni, mégpedig a Vannak vidékek ciklusát. Amikor az Indián ének utolsó sorai hangzottak el, az olyannyira egybecsengett a mikesi élethelyzettel és az 1982-es magyar társadalom bénultságával, hogy Prőhlét egy életre megragadta e költészet sűrítettsége, és még dolgozatához is kiváló lezárásul szolgált. Kányádi Sándort nem csupán költőként, hanem a PIM társintézményeként működő Mesemúzeum alapító atyjaként is köszöntötte a főigazgató.

A Két nyárfa felelgető sorainak zenéje vezette fel Böjte Csaba ferences szerzetes köszöntőjét. Böjte atya a „gyerekekhez lehajló jóságot, vidámságot” dicsérte Kányádi költészetében, hiszen a legtöbb versét biztos, hogy gyerekeknek írta – hangsúlyozta a szerzetes. Ez a játékosság és pajkosság még a nehéz, kommunista időkben is felül tudott kerekedni a bánaton, s hogy ezt miképp kell csinálni, annak épp Jézus Krisztus a legjobb példája, magyarázta az atya. Hiszen annyi baj közepette kisgyerekként őt is csak a játék vonzotta, hogy a többiekkel felszabadultan focizhasson. „Ha a Hargitán a kis patak nekimegy egy kőnek – folytatta egy másik hasonlattal Böjte Csaba –, nem áll meg az akadálytól, hanem csobban egyet, aztán megy tovább jókedvvel, derűvel. Ezt a jókedvet és derűt köszönöm meg Sándor bácsinak és költészetének. Aki meg tud bennünket nevettetni, a szívünkbe örömet tud csempészni, az áldott ember” – zárta köszöntését Böjte Csaba, amelyet a „Kárpát-medence legnagyobb élő költőjének” ajánlott.

Böjte Csaba a játékosság erejét dicsérte Kányádi költészetében

Az újabb Kaláka-muzsika után két kislány állt a mikrofonhoz, a Kányádi Sándor szavalóverseny résztvevői, Fábián Emese Zsuzsanna és Szilágyi Regina. Mivel mindketten ugyanazt a verset tanulták meg, így a Könyörgés tavasszal című költeményt együtt, azaz felváltva mondták el, amitől az egyébként is szuggesztív előadásuk az este legszebb produkciója lett. Ritkán hallani kilenc-tízéves gyerekektől ilyen színvonalas versmondást. A Kaláka előadásában felhangzó Ballag a folyó után csatlakozott hozzájuk Bartus Tünde is, aki a Nyári alma ül a fán című Kányádi-verset mondta el.

Az is kiderült, honnan jöttek ezek a tehetséges gyerekek, amikor a mikrofonhoz hívták Dénes Irént, aki pedagógusként tevékenykedik a szilágysági Varsolcon, és a Kányádi Sándor Szavalóversenyek szervezője. Mint elmondta, immár 19 éve köszöntik Varsolcon a költőt – idén is megtartják, két hét múlva az eseményt. Ilyenkor teli torokból kiáltják mindahányan, hogy „Isten éltesse, Sándor bácsi!”, de olyan hangosan, hogy az Budapestig elhallatszik – mesélte a tanárnő. Ez az ujjongó köszöntés sosem maradhat el sem a megyei, sem az országos verseny alkalmával. Dénes Irén felkérte az ünnepeltet, hogy üzenjen pár szót a verseny résztvevőinek, diákoknak és pedagógusoknak egyaránt. „Szégyenkezve hallgattam a tanárnőt” – állt fel Kányádi Sándor, és elmondta: nagyon sajnálja, hogy még sosem tudott eljutni e versenyekre Varsolcra. De ez a rendezvény is igazolja számára azt, amit a Napsugárnál harminc éven át bizonyítottak: hogy nincs gyerek- és felnőttvers, csak vers. Kányádi Sándor hálásan megköszönte a varsolciak lelkesedését és jókívánságait.

Sándor bácsi megköszönte Dénes Irénnek és a szavalóverseny résztvevőinek a jókívánságaikat

Gryllus Dániel elmesélte, hogy amikor nyolc éve, a nyolcvanadik születésnap alkalmából közösen léptek fel a költővel Nagygalambfalván, a gyerekek, akikkel találkoztak, lépten-nyomon az Alma, almát énekelték el nekik – így aztán ezen az estén sem maradhatott el a nagy „sláger”. S bár a Kuplé a vörös villamosról sem mondható felnőttversnek, hiszen a gyerekek éppúgy megtalálják benne a nekik szóló üzenetet, mégis, e következő dal egy kicsit a nagyobbaknak szólt. A Dél keresztje alatt sem hiányozhat a Kányádi-estekről, ezt is meghallgathattuk hát.

A következő fellépőt, Havas Juditot úgy mutatta be Prőhle Gergely, mint aki „sok évtizede segít, hogy Kányádi Sándor költészete ismertté váljon”. Havas Judit felelevenített egy régi, az Egyetemi Színpadon rendezett irodalmi estet, ahol egyszer csak valaki szólt, hogy megérkezett a közönségbe vendégként Kányádi Sándor. Havas Juditot megkérték, hogy – bár nem az erdélyi irodalom volt akkor az est témája, hanem a felvidéki –, mondja el a vendég tiszteletére a Fekete, pirost. „Akkor is ilyen remegő inakkal álltam ki, mint most” – mesélte az előadóművész, aki ezúttal is ihletetten adta elő a „leíró költeményt”, melyet a költő a „kolozsvári Malomárok és Telefonpalota / közti járdaszigetről az ezerkilencszáz- / hatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök / és vasárnap délutánonként” szerzett.

A műsor végén Prőhle Gergely köszönetet mondott a szervezőknek és a résztvevőknek, és kifejezte reményét: hátha az Arany-évforduló kapcsán sokat kapacitált Kányádi Sándor egyszer csakugyan részt vesz majd egy esten, amikor elmesélheti sok más mellett azt az élményét is, amit idefelé jövet elejtett, hogy milyen fantasztikus levelet írt neki Groza Péter Arany János 150. születési évfordulóján. S hogy egy kívánsága a főigazgatónak is lehessen a Kaláka-csemegekosárból, ő az Elveszett követre komponált dalt említette meg – „biztosan valami szakmai fantomfájdalom ez nálam”, jegyezte meg csupa humorral az egykor nagykövetként ténykedő főigazgató. Így hát együtt mulathattunk a kedves és „egyrímű” Kányádi-vers sorain, de hogy a tudósítónak is kedvére tegyenek – bár erről mit sem tudhattak –, a Fakatona lett a búcsúdal. Egyébként ezt maga Sándor bácsi is annyira kedveli – tette hozzá Gryllus Dániel –, hogy minden egyes új Kányádi-lemezüknél megkérdezi: a Fakatona ugye rajta van? Búcsúzóul a zenekar – hogy ne kelljen Enyedig menni egy kis borért, mint az elveszett követnek – átnyújtott az ünnepeltnek egy üveg jófajta bort a Kaláka Pincészetből. Egy borász barátjuk nevezte el róluk a pincéjét, s ha nem is pont ezt az itókát, de más fajtákat megkóstolhattak, akik ottmaradtak még ünnepelni a 88 éves Sándor bácsit.