Tizenkét nem fogadott hívás a hazától
Tizenkét nem fogadott hívás a hazától
verses rezümé a kolozsvári március 15-i slamműsorról
Március 15., délelőtt tizenegy óra,
elkészítem a reggeli kávét,
a későn kelők kiváltsága,
hogy a déli, erősebb napfénnyel
simogattatják arcuk,
és kevésbé fáznak,
ha nyitva hagyják az ablakot dohányzás közben.
Telefonom kijelzőjére pillanatok:
12 nem fogadott hívásom van a hazától.
Ideje elindulnom a térre.
Csendőrök körgyűrűje kíséri
az ünneplő, maroknyi (székely) népet,
a Református Teológia épülete előtt
gyülekeznek, a Kossuth Lajos utcán
vonulnak a Szent Mihály templomig,
majd a Biasini-szállóig,
ahol Petőfi is megszállt múzsájával, Szendrey Júliával.
Az én ünnepem kevésbé fennkölt,
kilöki magából a pátoszt.
Magyarnak lenni több, mint egy Kossuth-nóta
vagy egy piros-fehér-zöld kokárda.
Ugyanaz a műsor minden évben,
de egyre kevesebb az ember.
Korosztályomon kérem számon, mi az oka,
hogy a jól fésült politikusok,
ismerős értelmiségi arcok,
és nem márciusi ifjak lakják be ilyenkor az utcát.
A díszmagyar ma már csak talmi kellék.
Ha a nyakkendő félrecsúszik,
beköltözik a gesztusokba a megalkuvás
és a széthúzás, a gyűlölet, az önzés.
Ki embernek aljas, az lehet-e jó magyar?
Idén nem köszönti a polgármester a magyarokat,
attól tart, hogy kifütyülik
a háromnyelvű helységnévtábla-per miatt,
a multikulturalizmus töltény nélküli fegyverét
most hiába is próbálná elsütni,
és ugyan, mi újat, szépet mondhatna
a kolozsvári bürgermeister a népnek?
Apropó németek, az államelnök
sem üzent nekünk semmit,
az Erdély-zászlóért pedig
borsos bírságot kaptak a felvonulók.
Az esti fények meglátogatják
Mátyás király szülőházát,
a Farkas utcában hancúroznak,
aztán a Piarista templom
régi orgonáján kezdenek játszani,
felmásznak a Szent Mihály magas tornyába,
onnan kémlelik a várost,
és elmesélik a történelmet.
Milyen lehetett Kolozsvár negyvennyolcban, és
Budapest és Marosvásárhely és Pozsony és Bécs?
Milyen illatok, hangok lakták be akkor ezeket
a városokat,
voltak-e kóbor kutyák az utcán,
és a bordélyok kurtizánjai
a Virág utcában beszélgettek-e
a forradalomról?
Ezen töprengek, miközben
a Bánffy-palota fele sietek.
Az én március tizenötödikém
ott érzi magát otthon,
ahol huszonéves fiatalok tömege
lomtalanítja a forradalmat,
levetkőzteti a pátosztól,
és a mezítelen valóját mutatja meg
olyan fogalmaknak,
mint a magyar, a szabadság,
a cenzúra, a hatalom, a nemzet,
a testvériség, az egyenlőség magyar és román,
férfi és nő, román és magyar, nő és férfi között.
Ebben a tömegben kevesebb
a kokárda a kebel fölé tűzve,
az Erdély-zászló pedig valahol bent,
és nem egy rúdra tűzve lobog.
Enyhe tömegiszonyom van,
izzad a tenyerem, verítékezem,
de megpróbálom elterelni
a figyelmem, a körülmények nem
gátolhatnak meg abban,
hogy életem első forradalmi slamjét végigüljem.
A kivetítőn az év eleji kormányellenes tüntetések,
a város, a torony, a hatos-hetes füstködös,
kormos testei között,
két Facebook csetablak szorításában
tán nem kopott meg még az emlékezet.
Morár Ervin, Vass Csaba, Burján Kinga és André Ferenc
tizenkét kulcsszóra fűzik fel a szabadságharcot,
a produkciók között a Melodus kórus
angol dalokat énekel,
a háttérben fények villóznak, beleborzongok,
a közönségben néma csend, mindenki figyel,
és lassan elfelejtem, hogy tömegiszonyom van.
Félsz, ha kimondod, félsz,
hogy túl beporosodott a szó: magyar,
rettegsz, a haza ószeri kellék,
és a szabadság ócska lózung,
csak a nemzeti ünnepeken vesszük elő őket,
leverjük róluk a port.
A Trianonra rá kell keresned,
és a honfoglalás homályba
borult történelemóra foszlánya,
alig dereng valami abból a hét vezérből,
Arany János egy pörge bajuszos, szigorú bácsi,
Petőfi meg egy hímsovén lázadó,
aki szerette a bort,
szintén bajszos pacák,
aki az özvegyi fátylakkal
ijesztgette érzékeny lelkű Júliáját,
s nem is tudod, az ifjú múzsa
George Sandot olvasott,
otthon nadrágban járt,
kávét ivott, és szivarkázott,
na meg verseket írt,
amit férjeura szerkesztett meg
megjelenés előtt.
Deák Ferenc több-e, mint egy papírpénz arca,
amivel vásárolni megyünk a plázába,
vagy kifizetjük a Király utcai albérletünket?
És ki vagy te, milyen a te forradalmad?
Lánctörés éles visítása,
a kardfenés hangja, dördülő ágyú,
a Trianoni békeszerződés
egyik alpontja egy aláírás mögé rejtve,
Koppány teste és egy négybe szakadt ország lelke,
az aradi vértanúk utódainak november elsejéje,
Horthy lovának utolsó lehelete,
Nagy Imre és Bem, 48 és 56,
az elfújt gyertya illata egy még parázsló,
füstölgő kanóc, Kossuth félelme,
egy pesti ház falába fúródott golyó,
a honfoglalók döntése,
Dózsa koronája, az ítélet és a megbánás,
Ady 11 ujja, Mátyás artériája
és Kádár hangsúlya,
törökök itt hagyott szavai és ellopott százötven év?
Hangzik el a forradalomtalanítás
néhány kulcsfontosságú mondata,
érzed, hogy elpirulsz,
mikor is gondoltál utoljára
ezekre a fogalmakra, nevekre, nemzeti hősökre
és történelmi árulókra, egyáltalán mikor járt
kezedben Ady-kötet?
Aztán továbbszövődik a slamszövet,
egyre vadabb szövegeket hallasz,
már egyáltalán nem figyelsz a tömegre.
Burján Kinga slamje vegytiszta líra,
finom, de csontig hatol.
Ha föntről szemlész egy várost,
jobban megérted,
a változás áldozatot követel,
és a belenyugvás alattomos járvány,
elindulni sokfele lehet,
de a cél adja a léptek hangját.
A lány a színpadon árvaságról, szegénységről,
nyomorról is beszél, és érzed, ebben
a történetben több van, mint március 15.
Végre elhangzik Szendrey Júlia neve,
akire sajnos csak Petőfi árnyéka mögül emlékezünk,
a nőkről szintén senki sem beszél,
akik férfiruhát öltöttek magukra,
és harcoltak a hazáért – róluk mikor emlékezünk meg?
Asszony kell a házhoz, ember a hazához!
André Ferenc ironizál, de tegyük szívünkre
a kezünket, ma is így van ez,
aztán beköltözik a slambe Ágnes asszony
a véres lepedőjével.
Lánccsörgés ringatja az álmot,
benövi a moha a szívkamrákat.
Klasszikus festményekből tudjuk,
hogy nő csak akkor vezethet
forradalmat, ha kilátszik a melle,
másképp senki sem menne utána,
de aki ilyen kirívó,
az persze kikéri magának, hogy széttépjék.
Egyre vadabbul és vadabbul
tekerjük az agresszió mókuskerekét.
Meglopva és betörve ég az arc
minden pofon után,
se csatában, se párnák közt,
se konyhapadlón, sehol nincsen szép halál,
akit saját hazájában aláznak meg,
az fellázad, hogy hősként vesszen el,
akit saját házában aláznak meg,
annak bőrre zöld, mint a fenyők,
lila, mint az ibolyák, és sárga, mint az anyaföld.
Ennyi zárt ajtó közt haza hova mész?
Ennél a pontnál úgy érzem, rá kellene gyújtanom,
André Ferenc szintén költészetet művel,
ami színpadon sokkal eklektikusabb.
Morár Ervin szójátékai és Vass Csaba
bravúros történetmesélése
a kuruc ükapjáról szintén megdobja az estet.
Századunk felnevelte a gyermekeit,
kezükbe adta a hatalmas like gombot,
lábukra húzta a kétmérföldes státuszfalat,
majd bevezette őket a csetszobába,
és valóban arról szólunk csupán,
amit a huszonéves fiatal költő-slammer
ki mer mondani.
André Ferenc és a közös négyes slam
felteszi a pontot az i-re,
megfagy bennünk a vér,
kicsit forradalmárok leszünk tőle,
magyarabbak és emberebbek,
és talán utóbbi a fontosabb.
Ember embernek szarvasa,
nem vesszük észre,
hogy az összeakadt agancsoktól
semmi mást nem tudunk,
mint egy helyben lökdösni egymást.
Lassan nincsen fa, ami elrejtse az erdőt.
Akárhány kerítést húzunk magunk köré,
nem másokat zárunk ki, hanem magunkat be.
Az idő nem egy családorvos,
hanem egy kibaszott boncmester.
Előre kell néznünk mindig,
bárhonnan is fújjon a szél,
jobbról vagy balról, egyre megy.
A haza örökös átmenet,
a neve Transzmagyarország,
ahol együtt tanuljuk meg, mi a különbség
a szabadesés és a zuhanás között,
és ahol nincs idő gyűlöletre, nincs idő soha.
Nemcsak az a hős, aki a hazáért hal meg,
hanem, aki eléri, hogy a hazáért
senkinek ne kelljen meghalnia.
A magyar átjárható közeg, és nem egy börtön.
És kedves olvasó, neked mi a magyar?
Varga Melinda
