Érzékeny érzéketlenség

„Nemcsak az erős felütés, amivel a regény kezdődik: »Arról, hogy meghaltam, utólag értesítettek.«, sorban a többi is, leginkább az utolsó szóig hiteles párbeszédek. Idegen világot tárnak az olvasó elé, távol a nyugat-európai értékektől, egy egészen más erkölcsi elveken és szokásokon nyugvó világot.” – Jászberényi Sándor regényét Kiss Judit Ágnes olvasta, és írt róla nekünk.

Nem ismerem Jászberényi Sándort. Nemcsak személyesen nem, korábban nem is olvastam tőle semmit – vagyis semmit, ami nyomot hagyott volna bennem. Valamirevaló recenzens ezt tagadja, és igyekszik minél több információt összeszedni a szerzőről, akinek a könyvét ajánlja, ez így is van rendjén. Én most ezt mégsem akarom. Maradjon majdhogynem tabula rasa, egy regény olvasata.

Nem, nem teljesen igaz, hogy abszolút semmi előzetes ismeretem nem volt Jászberényi Sándorról. Tudtam, hogy haditudósító volt a Közel-Keleten (Egyiptomban? Szíriában?), erről szóltak korábbi írásai is. A lélek legszebb éjszakája című könyvét majdnem véletlenül vettem a kezembe, elsősorban a gyönyörű cím miatt. Regényként olvastam, és ebben semennyire sem zavart novellafüzért idéző töredékessége, nem kívánok sem kronológiát, sem oksági láncolatot, elég egy közös világ – ezt pedig maradéktalanul meg is kaptam.

A regény főhőse, a fejezeteket összetartó figura maga az elbeszélő: Maros Dániel magyar haditudósító. Igen nehéz innentől kezdve nem a szerző alteregójának látni, történeteit pedig nem önéletrajzi dokumentumoknak. Csalódottan toltam volna félre a könyvet: magáról bárki tud írni, de mit csinál, ha elfogynak véges kis életének sztorijai? Lesz akkor is miről írnia? Hány köteten keresztül képes valaki önmagát állítani középpontba, ha nem vállaltan alanyi költő? A mondatok vitték tovább a szememet. Jó ritmusú, feszes, dísztelen mondatok. Nemcsak az erős felütés, amivel a regény kezdődik: „Arról, hogy meghaltam, utólag értesítettek.”, sorban a többi is, leginkább az utolsó szóig hiteles párbeszédek. Idegen világot tárnak az olvasó elé, távol a nyugat-európai értékektől, egy egészen más erkölcsi elveken és szokásokon nyugvó világot.

 „És te, magyarok atyja, hogyan kerültél kórházba?”

„Nem tudok aludni.”

„Ezért nem szoktak kórházba kerülni az emberek.”

„Én három hónapja nem tudok aludni.”

„És három hónappal ezelőtt miért tudtál?”

„Más ember voltam.”

„És mi történt?”
„Elhagyott a feleségem és elment a gyerekkel.”

„Megcsalt?”

„Azt hiszem. Többek között.”

„És te mit tettél?”

„Nem tudom. Valószínűleg ezért nem tudok aludni.”

„Nem úgy értem. Amikor megtudtad, hogy megcsalt.”

„Visszajöttem Afrikába.”

„Miért nem lőtted agyon?” – kérdezte őszinte felháborodással.

„Felénk ez nem szokás.”

„Ha agyonlőtted volna, legalább tudnál rendesen aludni.”

Az elbeszélő számára a legnagyobb tragédia a fenti párbeszédben foglaltatik. Sorra követik egymást az európai olvasó számára brutálisabbnál brutálisabb események, de Maros Dániel távoli szemlélőként figyeli őket, egyetlen dolog tudja újra és újra megrázni: családjának szétszakadása. Az első fejezetben egy szellemlovast keres meg, hogy a legsúlyosabb átkot kérje a hűtlen asszonyra: „...sose nyugodjon, ne legyen elégedett, ne tudjon szeretni senkit, önmagát se.”

Bár a többi történetet nem tisztán ennek az önsajnálatnak és bosszúvágynak szenteli, áthatja az egészet a kidobott férj tébolya, aki nem lel nyugalmat sem a frontvonalban, sem a bordélyházban a szudáni prostituáltak között. „Az idegrendszerem lángolt”, „Reggelre bevérzett mindkét szemem.” Ilyen szenvedést semmi más nem kelt az elbeszélőben, pedig a leírtak közül egy is súlyos poszttraumás stressz-szindrómát okozna egy átlagembernek. Bár a haditudósítót elhagyó feleség és gyerek szinte az egész könyvben csak háttér, mégis ez tűnik az egyetlen igazi tragédiának – messze nem az olvasó, hanem az elbeszélő szempontjából.

A második fejezet, a jeruzsálemi karácsony már-már idilli a kétgyermekes családdal, míg ki nem derül, honnan szerezte a különleges egységnél szolgáló katona apa fiai számára a feketepiacon is nehezen kapható robotkutyát – egy megölt palesztin holmija közül. Ez hát a polgári család háttere.

A többi fejezetben nyíltabban van jelen halál és agresszió, sokszor a szöveg szintjén is, ami kevésbé szerencsés. „Folyni kezdett a pofámból a vér. Kibaszottul ideges lettem. A szabad kezemmel a zsebem felé nyúltam. A kést kerestem, hogy megszúrjam a gecit.”

Sokkal erősebb a nyelvileg visszafogott párbeszéd és narráció, mint például az Isten országa úton van felénk című fejezetben, ahol a kurd harcosnőkkel együtt két Dá´ás-terrorista beszélgetését hallgatják végig véletlenül a rádión. Nemcsak a megszólalásokba tűzdelt arab szavak teszik hitelessé a párbeszédet, hanem a számunkra nehezen értelmezhető nézőpont: Isten országáért gyilkolni vagy rabszolgákat tartani. Amikor pedig megjelenik valami természetfölötti, a regény igazán szépirodalmi szintre emelkedik, például az ópiumos látomások során, vagy A pávaangyal című fejezetben, ahol az idős kurd felkelőnek álom jövendöli meg bekövetkező halálát, és ehhez méltó ünnepélyességgel indul a harcba.

A Megölni egy arabot elsősorban morális kérdésként izgalmas. Egy tizenhét éves fiút (akit a narrátor tudatosan többször is gyereknek nevez) ejtenek foglyul, mint az Iszlám Állam katonáját, aki merényletet készült elkövetni. Az arab fiú a vallatás során semmit nem ismer el, és angolul könyörög a jelenlévő elbeszélőnek, hogy ne engedje bántani. Ez az egyetlen pillanat a regényben, amikor a főszereplő beleavatkozik a számára is idegen világ folyásába: leüti a fiút lelőni készülő kurd ezredest.

„Én tényleg kedvellek, magyar, de ha még egyszer megütsz, lelőlek.”

Felálltam a földről, a kölyök sírását lehetett csak hallani a szobában.

„Nem hagyom, hogy ezt csináld.”

„Ti humanisták. Miattatok tart itt az egész világ.”

A pisztoly csövét a gyerek felé fordította és háromszor lőtt. Két golyó a gyerek mellkasát tépte fel, egy a fejébe talált. A lövésektől csengeni kezdett a fülem.

„Hidegvérű gyilkos vagy.”

„Háború van.”

Ha az olvasónak egyértelmű lenne az erkölcsi dilemmára a válasz, nem ez a kivégzés a novella csattanója. A tárgyalás nélkül halálra ítélt kamaszfiú egy Dá´ás-videón szerepel, amint egy jezidi nő levágott fejét tartva a kezében a kamerába mosolyog. Talán ez a direkt csavar kissé túl tanulságos is, az ezredesnek kell igazat adnunk, aki meglátta a kalifátus terroristáját az életéért könyörgő kamaszfiúban.

A regény egyik legerősebb és egyben leghosszabb fejezete A kutya kölyke. Jászberényi Sándor megcsillantja szépírói kvalitásait ebben és az ehhez hasonló kidolgozott történetekben. Önálló világ a Halottak városa, ahová ópiumért megy a még mindig inszomniában szenvedő Maros Dániel.  A gazdagok hajdani kriptáiba költöztek a város szegényei, élettel töltve meg a halott falakat – de milyen élettel? Nemcsak a kábítószer-kereskedelem virágzik, a futtatók komoly pénzeket szereznek az utcai harcokra kötött fogadásokból, a küzdelemben pedig árván maradt gyerekek vesznek részt, „a kutya kölykei”, akiket épp annyira becsülnek, mint a minden verekedés előtt jelzésként felakasztott kóbor kutyákat. A regény legszerethetőbb figurája a „kicsi oroszlán”, Amr, aki nemcsak ütni tud, hanem a verést elviselni is, újra és újra megnyeri a vesztesnek tűnő harcokat, és megmentőjeként tekint az őt futtató ópiumkereskedőre. „Ne aggódjon, uram, nem hagyom cserben” – ígéri minden verekedés előtt, és tényleg győz, hogy aztán a nyereségből kapjon némi aprót, amiből ennivalót vehet magának és a kishúgának. Olvasóként végig abban reménykedtem, hogy Marosi Dániel itt legyőzi legendás kívülállását, és beleavatkozik a kis oroszlán sorsába, az elhagyott férj és kisemmizett apa új családot épít magának, hogy kiragadja a jobb sorsra érdemes testvérpárt a Halottak városából. De nem. A haditudósító csak aludni akar, nem marad tovább, csak míg megérkezik a legfrissebb szállítmány, és szinte véletlenül nézi végig Amr utolsó verekedését. Az olvasó tudja, a kis oroszlán sem győzhet mindig, a sejtetés mesterien dühítő, bár nem írja egyetlen szóval sem, egyértelmű, hogy Amr belehalt az utolsó verekedés során kapott sérüléseibe.

Egy igazi harcos-baszós macsó regényből nem maradhatnak ki a kurvák. Az első a „dögevő”, akit nem szólítanak le a férfiak, mert öreg és ronda, a második a gyönyörű szudáni nő, akinek kislány korában kivágták a csiklóját, és sorsa olyan empátiát vált ki az európai főszereplőből, hogy „[a] gondolattól, hogy egy csonkolt pinában van a farkam, elszállt belőlem minden erő”. Azzal, hogy nem folytatja az aktust, de kifizeti a nőt, szándéka ellenére még jobban megalázza.

Egy-egy alkalmi találkozás azonban nem adhat annyit a teljes lealjasodásra törő főhősnek, mint beköltözni egy kuplerájba, ahová a százkilós belga-kongói madám, Dzsojsz fogadja be, akinek törzsi hite szerint „senki sem kerülheti el az élete folyamán, hogy egyszer csak magára hagyja a lelke”. Ő a legfontosabb alakja a címadó fejezetnek, A lélek legszebb éjszakájának, ami a másik leghosszabb, legszebb és kidolgozottabb része a könyvnek. A Big Mama, Dzsojsz nem véletlenül mantrázza a fehér fiúnak: „Ne halj meg, M´ Zungu!”, megéli saját kisfia elvesztését. („Az, hogy valaki csak hatéves, az égvilágon semmitől sem védi meg Fekete-Afrikában.”) Nemcsak szeretője lesz az elbeszélőnek („Két hatalmas melle úgy takart el a világ elől, mint a teljes holdfogyatkozás.”), pénzével ő teszi lehetővé, hogy visszatérjen a civilizált európai világba. Addigra a haditudósító őrülete odáig fokozódik, hogy folyamatosan látja több ezer kilométerre élő kétéves fiát, sőt a kis szellem menti meg az életét, mikor rászól, hogy használjon óvszert a drogos prostituálttal.

A regény két utolsó fejezete már Európában játszódik, és tulajdonképpen megoldja a főhős legsúlyosabb problémáit: az álmatlanságot és a gyermeke utáni vágyát. A Valaki virraszt érted egy angliai klinikán játszódik, ahol a végzetes inszomniában szenvedő pszichiáter meséli el, hogy küldte  családjára az átkot egy afrikai férfi, akinek a falujában egy gyógyszerkísérlet 300 nő életét követelte. Az orvosnak már csak fél éve van hátra, de képes arra, hogy mások rossz álmait elvegye azzal, hogy virraszt értük. „A legtöbben abba halunk bele, hogy senki sem virraszt értünk. Én majd virrasztok magáért, Daniel Marosh.” Bár a főhős elutasítja az ajánlatot, a közbenjárás mégis működik – Maros Dániel újra tud aludni.

Az utolsó fejezet, a Varjúleves évekkel később játszódik – valahol Magyarországon. Kristóf, az elbeszélő kisfia már elég nagy ahhoz, hogy apja tartsa vele a kapcsolatot, magával is viszi egy haldokló cigányasszonyhoz, akit szinte anyjának tekint. A távolságtartást ebben a részben a harmadik személyű narráció adja, de talán először árulja el magáról „Kristóf apja”, hogy szeret valakit. Míg az arab világban az ő szőke haja, fehér bőre keltett feltűnést, Kristófnak most a cigányok sötét bőre újdonság. Ahogy az is, hogy apját valaha az öreg, haldokló asszony szoptatta.

A varjúvadászat, amire apja magával viszi, mágikus. „A cigányok úgy tartják, hogy a halál a varjú szárnyán repül. Ha megeszik, azzal el tudják riasztani.” Bár a varjúval későn érkeznek vissza, az asszony már meghalt, a varjúlevest mégis elkészítik, és a kisgyerek három tányérral is eszik belőle, hogy elűzze a rá és apjára leselkedő halált.

Maros Dániel talán megnyugvást talál a regény végére. Nem marad ott a pokolban, ahová magát száműzte, elég sok borzalmat látott. A maga nyers módján érző szívű ember volna: verekedésbe keveredik a kurvákért, elvisz reggelizni egy kislányt, akinek az anyja bedrogozva fekszik, kamatostul küldi vissza a kölcsönkért pénzt, fáj a szíve a körülmetélt szudáni nőért – egész létét áthatja ugyanakkor valami éretlen önsajnálat és gyűlölködés gyermeke anyjával szemben. Nem az afrikai prostituáltakat látja és láttatja kurvának, hanem azt a nőt, akinek volt képe (oka nyilván nem!) egy beszélni még nem tudó, bébiétellel táplált kisfiúval felállni és faképnél hagyni apukát.

„...hagytam magam torkig szopatni egy hülye kis picsával, akit egyébként négy évig tartottam el.”

„Az új évezred ebéd előtt imádkozó-éneklő keresztényei gátlás nélkül vágják át a torkodat, hiszen minden meg lesz bocsátva. Az sem zavarja őket, ha történetesen te vagy a gyerekük apja.”

„Rosszabb akartam lenni gyermekem anyjánál, és ehhez össze kellett szednem magam.”

Maros Dániel nem látja, hogy nem szeretheti a gyerekét úgy, hogy a gyerek anyját gyűlöli, hiszen anya és gyermeke évekig egyek, a felesége iránti gyűlölködéssel a gyerekének árt. Nem látja, hogy gyerekes sértődöttsége abból a macsó világképből fakad, amely szerint egy főnöknő azért szívtelen, mert „nem basszák rendesen”, nem tudja, hogy apának lenni hamarabb kezdődik, minthogy közös programokat lehetne szervezni egy kisfiúval. Amikor felesége levelet ír neki: „Nem keresed sohasem a gyereket. Valójában nem is érdekel a fiad.”, így válaszol: „A gyerek még nem beszél.” Mintha a szeretet, az érdeklődés, a figyelem ismerne ilyen különbségtételt.

Élettere a férfiak legellenszenvesebb világa: háború, ital, drog és szexuális kizsákmányolás. Ahogy az úgynevezett női irodalom kapcsán felmerül a kérdés, lehet-e tipikus női témákból irodalmat építeni, ugyanúgy itt is: lesz-e irodalom egy macsó pasivilágból (szándékosan nem férfit írtam). Jászberényi Sándor bemutatja, hogy lehet, hiszen tehetséges. Teljes értékű regény A lélek legszebb éjszakája novellafüzérként is olvasható prózája. Egy messze nem teljes értékű nézőpont izgalmas, érvényes irodalmi ábrázolása.

Kiss Judit Ágnes

Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája. Kalligram, 2017