Király Farkas: Sortűz

Könyvajánló – Király Farkas: Sortűz

december 24.

Takarítani mennek. Így mondta Panait százados: házibuli után is takarítani szokás, ugyanúgy nekik is takarítniuk kell azután, hogy tegnap egy ládányi lőszerrel szórták meg a kékre festett házat. Mircea előre irtózott. Mit kell neki, tartalékos tisztiiskolásnak takarítással foglalkoznia? Talán a leomlott vakolatot kell kitalicskázniuk a szobából? Az annak a dolga volna, akié a ház, és aki beengedte oda a terroristákat vagy szekusokat vagy kágébéseket vagy bárkit. De mi van, ha a terroristák kinyírták a tulajt? Könnyen elképzelhető, de akkor meg a rendőrségnek kellene vizsgálódnia takarítás előtt. Csakhogy a rendőrség nem éppen megbízható. Vagy esetleg már végzett a vizsgálattal. Vagy – vagy… esetleg a hullákat kell eltüntetni? Nem sokkal hajnali négy előtt még látták a torkolattűz fényét a ház ablakaiban – aztán alábbhagyott, először az egyik, később a másik is. Éjszaka nem merték megközelíteni az épületet, hiszen a tűz szüneteltetése akár csel is lehet. De megszervezték a poterát*: tíz embert, akik a századossal egyetemben majd átfésülik a házat és a kertet, amint a fényviszonyok ezt lehetővé teszik.

Reggel nyolc óra lett, mire kivilágosodott. Mircea addigra szépen, sorjában átvette a lehetőségeket, és arra a következtetésre jutott, hogy csakis a tetemek eltüntetése, esetleg a sebesültek elfogása lehet a küldetésük. Teljesen elhatalmasodott rajta ez a baljóslatú érzés. Hiába mondták többen is neki, hogy az ellenség valószínűleg visszavonult, és azért maradt abba a lövöldözés a házból. – Mircea tántoríthatatlan volt. „Szerintetek ilyenkor, újhold idején, a kesze-kusza kertek között, elemlámpa nélkül vissza tudna vonulni bárki? Lámpafényt pedig senki nem látott!” A kollégái többsége már megszokta Mircea örök pesszimizmusát, és egy vállrándítással letudták a dolgot, de kerülték a hosszas beszélgetést vele.

Mircea megpróbálta elképzelni a legrosszabbat, ami történhet. Ha felkészülsz a legrosszabbra, nem érhet meglepetés, mondták valamelyik háborús filmben. Annak idején Mircea bejáratos volt egy társaságba, amely hetente vagy kéthetente kibérelt egy videómagnót meg a hozzá való színes tévét, és fejenként négy sör áráért egész éjjel filmeket néztek – négyet, ötöt, amennyi belefért. Bizalmi dolog volt ez, hiszen akiket a rendőrség rajtakapott, nagyon megbüntette, de még a kazettákat és a gépeket is elkobozták. Mégis vállalták a rizikót, hiszen a tévében a pártfőtitkáron és a feleségén kívül csak kágéestés szocreál filmeket meg kortársfolklór-versenyeket lehetett nézni. Mircea sok olyan filmet látott ezeken a szeánszokon, amelyeket a mozikban sosem vetítettek volna le. Kedvelte például a vietnami háborúról szóló filmeket. Ha felkészülsz a legrosszabbra, nem érhet meglepetés. Elképzelt hát egy vérben, vizeletben és fekáliában fetrengő figurát. Aztán fokozta. Az egyik lábát térdből leszakította, és a test mellé helyezte. Ez már eléggé undorító volt. Kiszedte az egyik szemét. Továbbá rést nyitott az ellenség hasfalán. Az ellenség bal kezét a sebre helyezte, ezért a beleinek csak egy része buggyant ki a hasításból. Csak annyi, hogy a könyöklő sebesült még eszméleténél legyen, és amint a takarító, azaz Mircea maga, belép a szobába, nyomban beleürítse a Carpaţi vagy Tokarev pisztoly tárát. A fantáziálás nagyon élethűre sikerült, Mircea érezni vélte, amint a gömbölyű pisztolylőszerek feltépik a bőrét, a testébe hatolnak, és szétszaggatják a különböző testrészeit: máját, lépét, tüdejét. Ennél rosszabb nem lehet, könyvelte el magában, és megnyugodott. Csak az bántotta, hogy nem volt akivel megossza a képzelgését – a bajtársai nem voltak nyitottak az efféle gyakorlatokra.

Reggel nyolc előtt öt perccel felsorakoztak, és elindultak a ház felé. Mircea szerint inkább két rajban, két oldalról, futólépésben kellett volna megközelíteni az épületet – így, együtt sétálva könnyű célpontok. Ugyan fedezik őket hátulról, de mivel éppen a fedezők és az ellenséges fészek között gyalogolnak, egy sorozattal mind a tízüket le lehetne teríteni. De már csak negyven lépés, már csak harminc… Felidézte a vérben és húgyban fetrengő ellenséget. Már csak huszonöt, már csak húsz…

– Szarul nézel ki, hallod? Valami bajod van? – kérdezte a mellette lépkedő Uwe.

Szarul néz ki? Rendben, akkor elmondja:

– Elképzeltem a legrosszabbat, ami várhat, talán attól.

– Tényleg? És mi az?

– A terrorista ott fekszik a kifolyt beleivel a markában, vérben fetreng. De van pisztolya, és lőni is tud.

Uwe szeme elkerekedett a csodálkozástól:

– Hűha, ez durva. És mondd, a szagot is elképzelted a képhez? – kérdezte, majd, a százados utasítására, a ház egyik ablakához szaladt.

Hiba. Hiábavaló volt az egész. Tudta, hogy a fennmaradt rövid idő alatt szinte lehetetlen lassan-óvatosan hozzáadni a képzelt bűzt a képhez, de nem volt más választása, meg kellett próbálnia.

– Mircea és Ludovic velem az ajtóhoz! – szólt Panait parancsa. A tiszt berúgta az ajtót, és Lajost az egyik, Mirceát pedig a másik szobába lendítette. A lehullott vakolatdarabok között egy acsargó, torz fejű fickó fetrengett vérben és szarban, egyik kezében a beleit tartotta, a másikban egy pisztolyt, miközben elviselhetetlen bűz terjengett. Mircea elhányta magát, szűnni nem akaró öklendezés tört rá.

Miután másodpercek alatt megbizonyosodtak arról, hogy a házban semmi, de semmi nyoma sem terroristáknak, sem bármilyen gyanús tevékenységnek, Mirceát kitámogatták az udvarra. Valaki elővett egy összecsukható poharat, és a kerti csapból vizet hozott neki. Míg apró kortyokban leküzdötte lángoló torkán a folyadékot, elkapott néhány foszlányt a százados és Uwe beszélgetéséből:

– Legalább egy kurva töltényhüvelyt találtunk volna. De ez a hely olyan tiszta, mintha a seggfejek kitakarítottak volna maguk után, vagy mi. Mit gondol, tizedes?

– Főhadnagy elvtárs, én nem gondolok semmit. De találtunk két elemet.

– Miféle elemeket?

– Lapos elemeket – válaszolja a tizedes. – Cirill betűkkel ír rajta valamit.

– Mit?

– Szgyelano v SzSzSzR. Meglehet, hogy a terroristák rádiókörre jártak valamelyik szovjet pionírházba, és könnyen össze tudnak forrasztani néhány alkatrészt úgy, hogy a zseblámpaégőt pislogtassák.

– Hát akkor basszák meg a moszkvai anyjukat. Sorakozó!