Ugrás a tartalomra

.

Lépések zaja dong

Konkrét költészet Petőcz Andrástól

Petőcz András az Írók Boltjában elmesélte: a konkrét költészet alkotásait olvasva a mai huszonévesek úgy néznek rá, mintha a 22. századból érkezett űrlény volna. Valószínűleg nem sejtik, milyen régre nyúlnak vissza a műfaj gyökerei, de az Írók Boltjában a Concrete című kötet bemutatóján erről is szó esett.

lepesek.jpg

Az Írók Boltja pódiumán álló asztalt elegánsan uralta a Concrete című óriási könyvalkotás, amely mellett a széles karimájú fekete kalap hasonlóan stílusosan tette teljessé a képet. „Kassák kalapja”, mint azt Szombathy Bálint megjegyezte, persze valójában Petőczé, de épp oly fontos tartozék ez, mint a költői kézjegy.

Hogy mindjárt megmerítkezzünk a hangzó költészetben, Bácskai István, a Gondolat Kiadó vezetőjének köszöntője után Petőcz András az Akusztikus vers Radnóti szövege alapján című költeményét olvasta fel a frissen megjelent kötetből, amely kihívást is jelentett méretével: nem könnyű állva, kézben tartva (a másikban a mikrofont) felolvasni belőle. „Bolond, bolond, bolond, ki földre rogy, bolond” kezdődött a szuggesztív költemény, mely a szavak variációira és az intonáció változékonyságára építve vált egyszerre verssé és zenévé.

A művek elméleti hátterébe Szombathy Bálint avatta be a közönséget felolvasott tanulmányával, melyben Petőcz András pályáját, és azon belül a Concrete című gyűjteményes kötetet értékelte. A cím tökéletesen alátámasztja a könyv külleméből áradó erőt, szilárdságot – az angol concrete szó ugyanis nemcsak a ’konkrét’ jelentéssel bír, de ’cement’-re is ezt használják. Petőcz András rekapitulációja azt sugallja: a kötetet összetartó szellemi kötőanyag nemcsak a közelgő telet fogja átvészelni. A formátum már önmagában jelzi, hogy a szövegen túl itt a kép is főszerephez jut. Az alcím – experimentális költészet 1980–2018 – egyértelműsíti a műfaji hovatartozást és hova nem tartozást, hangsúlyozta Szombathy, hozzátéve: harminc-negyven éve a kísérleti költészet még a kánontól elrugaszkodó, haladó művészeti ág szinonimája volt.

Petőcz András 1980-ban kötelezte el magát az avantgárd mellett; az akkor induló nemzedék Kassák és Tamkó Sirató nyomdokain haladt. Az új szemlélet, új értékrend meghatározó alakja lett Petőcz. Szombathy Bálint egy kis műfajtörténeti áttekintéssel is szolgált a konkrét művészetről, melynek gyökerei a két világháború közötti időszakig nyúlnak vissza. A jelentés kiiktatásával, a valóságtól elvonatkoztatva ezek a művek asszociatív nyelvi kontextust teremtenek, a betűk lecsupaszított alakzatokká válnak, s ez a képzőművészet felé billenti az alkotásokat. Míg Petőcz első kötetében azt vallotta, „Nálam építkeznek a szavak. A betűből lesz minden”, később elmozdult a vizualitás felé. Ez a váltás is nyomon követhető az életmű-válogatásban, a korai vonalversektől az önéletrajzi kísérleteken át az erotikus testkölteményekig, és e gazdag változatosságot az a bizonyos „petőczi cement” tartja össze.

Még véget sem ért a tanulmány, hogy a hangulatot is kicsit „avantgárddá” tegye, a közönség soraiba megérkező Nyakas Ilona képzőművész – Petőczék generációjának szintén fontos szereplője – bekiáltva kérte meg a költőt: „András, berregj egy kicsit!” – és hamarosan meg is tudhattuk, melyik alkotásra is vonatkozik a kérés. De előbb a gyűjtemény születéséről kérdezte Géczi János – szintén jelentős nemzedék- és alkotótárs – a költőt. „Régi vágyam volt, hogy összefogjam, amit ezen a területen csináltam” – mesélte Petőcz, és erre némiképp Vass Tiborék régi „gyanakvása” is sarkallta, akik inkább mozgalomként élték meg az avantgárdot, és attól tartottak, hogy itt van ugyan ez az experimantális költészethez vonzódó alkotó, de egyszer majd cserbenhagyja az avantgárdot. És lám, most itt áll összegyűjtve a munkássága egy impozáns albumban.

Géczi János rá is kérdezett, minek minősül ez a szép alkotás, könyvnek vagy kötetnek? Hiszen a teret, a síkot úgy népesíti be, hogy azzal tagadja a könyvet. Petőcz is albumként tekint rá, mondta, egy nagy könyvesboltban például az albumok között kereste, de ezekhez a művekhez valóban szükség volt a térre. A cement egyébként immár Géczi Jánossal is elválaszthatatlanul összekötötte Petőczöt: mint a költő elmesélte, a megjelenés után jött rá, hogy Géczinek 1991-ben szintén megjelent egy Concrete című kötete. Géczi derűs mosolyából arra következtethettünk, ez igazán megbocsátható.

A következő elhangzó költemény a tyroclonista versek egyik darabja volt, melyek kapcsán elmondta a költő: erősen kínlódott vele, hogy valóban jelentés nélküli szövegeket alkosson, ami – bár mókásan hangzik – roppant nehéz. Sok év után újraolvasva e műveket jött rá, hogy időközben mégiscsak magukra öltöttek valamiféle jelentést, olykor egészen súlyosat, mint itt is: „ha azt mondom, helye betöltetlen marad, nem mondok sokat” (és e szavak variánsai).

„Mi volt az oka, hogy kísérleti költészettel kezdtél foglalkozni?” – nyúlt vissza a gyökerekhez Géczi János. Petőcz András több ihlető forrást is megemlített. Egyrészt Magyarországon a hetvenes években nagyon be voltunk zárva, mondta, szemben Jugoszláviával, ahol Szombathy Bálinték akkor már sokkal szabadabban kísérletezhettek. A másik forrás Nagy László kiemelkedően jó képversei, amelyekről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, illetve a Magyar Műhely, majd az Új Symposion köre szippantotta be az akkor még pályakezdő alkotót. Az akkor készülő Ver(s)ziók antológiába három művet küldött be, amelyeket Kulcsár-Szabó Ernő be is válogatott. Hogy a Vajdaságból miként tekintettek a hazai avantgárd „mozgolódásra”, Szombathy Bálint úgy felelt: beérni látta elméleti munkái gyümölcsét. Petőcz Andrással 1980-ban ismerkedtek meg, mintegy negyedikként csatlakozott a Szombathy–Tóth Gábor–Fenyvesi Tóth Árpád baráti triászhoz.

Géczi János nemcsak a hagyományokra kérdezett rá, de a Petőcz számára megkerülhetetlen nevekre is. Ami a hagyományt illeti, Szombathy Bálint úgy értékelte barátja első kötetét, abban egy teljesen új nyelvi modellt alakított ki, ami semmi korábbira nem hasonlított – „meg is veregettem a vállad ezért két sör között”. (Az újabb „hozzászólás” a nézőtérről, Szkárosi Endrétől érkezett: „A sörök között kell olvasni!”) Nyilván Szkárosi is azok közé számlálható, akikre Petőcz gondolt, amikor válaszában úgy fogalmazott: akiket igazán meg kellene említeni, azok jelen vannak, de persze ne feledkezzünk meg a Magyar Műhely szerkesztőiről, Tandori Dezsőről és főképp Erdély Miklósról. A jeles avantgárd alkotóról Petőcz egy mókás történetet is megosztott, amikor a kesergő Erdélyből csak úgy kibukott egy remek sor, azt Petőcz elkérte tőle, felhasználta, majd viszontlátta később Erdély egy installációján. Amikor szemére vetette, hogy „te elloptad a te szöveged tőlem”, Erdély annyit válaszolt: „Csak visszaloptam”.

Hogy miként látja a kísérleti költészet mai helyzetét, Petőcz András elmondta: a hetvenes évek végén elinduló experimentális gondolkodás búvópatakként ma is tovább él, de a hagyományos költészet elmozdult egy szentimentális-patetikus irányba, amely hozzá nem áll közel. Az avantgárd negatív kicsengésű lett, nehezen akarják befogadni, mindeközben a huszonévesek „űrlényként” tekintenek rá, ha ezeket a verseit olvassák.

Az elhangzottakat egyértelműen megkoronázta a záró felolvasás, a Lépések közeledése és távolodása, amelyben az a bizonyos „berregés” is elhangzik, a „Lépések zaja dong, lépések zaja döng” sorok váltakozását megtörve, kiáltásokkal kísérve. A végére elhalkuló költemény – különösen Petőcz rendkívül hatásos előadásában – biztos, hogy még sokáig visszhangzott mindenkiben.

 

Laik Eszter

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.