Jelige: Aggti – A barátnő

Verőfényes délután volt. Irodám nyitott ablakán keresztül behallatszott a tavasz első megnyilvánulása, a madarak vidám éneke. Friss, lágy szellő illant be a nyitott ablakon keresztül a helyiségbe, messziről beterelve  a nárciszok és tulipánok fennséges illatát. A nap kíváncsian kukucskált be hozzám, sugaraival elvonva  figyelmemet a számítógép képernyőjéről. Nehezemre esett a munkámra koncentrálnom, de össze kellett szednem minden erőmet, hisz a nyakamon volt már a hó végi elszámolás. A cégtulajdonos ritkán látogatott el hozzánk, de abban biztos lehetett mindenki, hogy minden hó végén egyszer bedugja borvirágos orrát az ajtón, hogy 5-6 órát az irodámban töltve szigorúan leellenőrizzen minden aktát, belekössön az alkalmazottak öltözékébe, viselkedésébe.  Nem volt rossz embernek mondható, hiszen neki köszönhetem ezt a munkát, csak sajnos néha többet ivott a kelleténél. Szörnyű, hogy az alkohol mennyire meg tudja változtatni az embert. Pedig amikor először láttam, milyen más volt. Akkor még az arcáról tükröződött a boldogság, a szeretet. Nem hallottam csak kedvesen szólni az emberekhez, ahol csak tudott, segített. Nem is tudom, hogyan talált rá az alkoholra, hiszen tudomásom szerint nem érte nagyobb csapás az életben. Magánvállalkozó volt, s az meglehetősen eredményes. Talán az szökött a fejébe, s nem tudott mit kezdeni vele. Lényegtelen.

19 évesen, nem sokkal az érettségi vizsga után jöttem ki Münchenbe dolgozni abban a reményben, hogy a Németországban megkeresebb pénzből majd spórolni tudok, s anyagilag is segíteni tudom a már korán megözvegyült édesanyámat, aki saját fiatalságát föláldozva dolgozott éjjel nappal annak érdekében, hogy belőlünk, gyerekeiből tisztességes, jól nevelt embert faraghasson. Először egy családnál dolgoztam, mint babysitter. A család nem autoriter  módon nevelte gyerekeit, s a fiúk minden erejüket bevetették, hogy engem idegileg tönkretegyenek.  Az idegösszeomlás határán voltam, amikor az egyik este megismerkedtem egy német fiúval.

Andrè, mivel így hívták a fiút, mindenben segített engem. Szülei saját lányuknak tekintettek, s úgy is bántak velem. Minden szabad percemet náluk töltöttem. Hamarosan otthagytam a családot, s különböző családoknál kezdtem el takarítani. Igy sokkal többet kerestem, mint babysitterként és szabadabbnak is éreztem magam. Meg voltam elégedve a munkámmal, de azért mégis nagyon vágytam rendes munkahelyre. Olyanra, amire az ember büszke lehet, s nem kell attól tartania, hogy a rendőrség valamilyen úton rájön, hogy valami nem stimmel, mert nincsenek sehol fölmutatható iratok. Nincs se tartózkodási engedély sem munkavállalási engedély

 A gimnáziumi érettségimet nem fogadták el a bajorok, csak mint egy olyan középfokozatú végzettséget, amivel tulajdonképpen kitörölhettem a hátsó felemet, egyetemre nem jelentkezhettem vele. Sem a német nyelvet nem beszéltem  tökéletesen, sem megfelelő fokozatú végzettségem nem volt, s ráadásul még külföldi is voltam, természetesen engedély nélkül. 

Jövendőbeli apósomnak volt egy jó ismerőse, aki épp akkor keresett egy olyan irodai munkatársat, akiben megbízhat, sokat dolgozik s mégsem kell neki sokat fizetni. Ilyet a németek közül nem volt egyszerű találni. Hisz melyik német megy el filléres órabérben dolgozni, főleg, ha még a túlórát sem fizetik meg rendesen.  Így jöttem én számításba. A mai napig relytély maradt előttem, hogy hogyan, de elintézte nekem a szükséges hivatalos papírokat.  Örültem, hogy egyáltalán kaptam egy rendes munkát, be voltam jelentve, nem voltam feketemunkás többé.  Nem érdekelt a fizetés, fő, hogy a lakbért és a havi kajámat ki tudtam belőle fizetni.

Egy betegeket és időseket  otthonukban ápoló cég volt az, ahol, mint személyzeti munkatárs dolgoztam. Jobban mondva személyzeti munkatársként kezdtem, de ez a megnevezés ma már nem  igazán felelt meg a valóságnak. Tulajdonképpen minden rám várt, amit egy irodában el lehetett intézni; kezdve az ápolók munkabeosztásától a bérelszámoláson , könyvelésen keresztül az új betegekkel való szerződés megkötéséig.  Mielőtt egy új beteggel aláírtuk volna a szerződést, mindig meglátogattuk otthon, ezzel egyidejűleg fölmérve, milyen fokú ápolásra van szüksége a betegnek, milyenek a családi körülmények és milyen a lakhely, ahová ki kell majd a munkatásaknak nap mint nap járnia.

 Keddenként eredetileg mindig hamarabb fejeztem be a munkát, s utána szépen nyugodtan oda tudtam érni metróval az esti fitness edzésre,  ami nyolckor kezdődött. Az asztalommal szemközti falon magányosan lógó óra kismutatója lassan már a három órához közeledett, s nekem még tömérdek elintéznivalóm volt. Már teljesen lemondtam az esti sportról, amikor hirtelen támadt egy ötletem. Mivel holnap úgyis reggel 7-re  már egy paciensnél kell lennem,  így már  ma este elviszem  a szolgálati autót,  ezzel nem csak , hogy  reggel fél órát spórolhatok, de a sportra is hamarabb odaérhetek.

 Nagyon meg voltam elégedve magammal az ötlet miatt, s a tavasz szenvedélyes csalogatásának ellentmondva vetettem bele magam a munkámba.

 Alig telt el egy fél óra, csörgött a telefon. Már a telefon kijelzőjén láttam, hogy barátnőm, Erika az. Fölvegyem? Ne vegyem? – civakodtam magamban, mire aztán mégis fölemeltem a kagylót.  Nem igazán örültem a hívásának, mert  ha nem figyelt oda az ember, azon vette észre magát, hogy egy órát telefonált. Erika képes volt huzamosabb időn keresztül beszélni a nélkül, hogy a másik fél egyáltalán szóhoz jutott volna. Ehhez jelenlegi helyzetemben semmiképpen sem volt kedvem.

-Nincs kedved ma a sport után eljönni velem a Dublinerbe? Megvacsorázunk és dumcsizunk egy jót. –kezdte .

Tulajdonképpen ma este már nem volt szándékomban semmit sem enni. – válaszoltam rá mentegetőzés képpen. Ez valamilyen úton módom igaz is volt.

Már gyermekkorom óta küzdöttem a testsúlyom ellen. Több kevesebb megszakítással állandóan fogyókúráztam. Na ja, fogyókúrának nem lehetett nevezni az egészet, inkább az étkezési szokásaimat szerettem volna átalakítani. Megpróbáltam minden olyan ételt mellőzni, amiben tartósítószer, ízfokozó, mesterséges aromák vagy bárminemű mesterséges anyag található. Nem szívesen ettem éttermekben, mivel ott nem lehetett tudni, mi minden van a kész ennivalóban.

Ezért nem is volt kedvem valahová vacsorázni menni. Ezen kívül már most hulla fáradt voltam, s még előttem álltak  Barbara kimerítő tornagyakorlatai is. Elszédültem, ha csak rágondoltam, hogy nekem még ezek után  valahová szórakozni is mennem kell. Azonban tudtam, hogy ha Erika valamit a fejébe vesz, akkor addig nem hagy békén, míg igent nem mondok, ezért inkább belementem a dologba. Legfeljebb majd eszek valami salátát. – nyugtatgattam magamat.

Vaao…! Csak 10 percet beszéltünk! Ez record! – Tettem le a telefont, s gyorsan nekiláttam az előttem álló papírhegyek feldolgozásának.

Fél nyolc körül járt az idő, amikor kikapcsoltam a számítógépet. Elgémberedett végtagjaimat megmozgatva álltam föl, s mentem oda az ablakhoz, ami  délután óta még mindig nyitva állt. Amint megfogtam az ablakkilicset azzal a szándékkal, hogy becsukom, hirtelen jeges szél csapta meg az arcomat. Mintha arra akart volna engem figyelmeztetni, hogy ho-hó, napközben bár gyönyörű en sütött a nap, most azért öltözz föl jól, mert így kora tavasszal még csalóka ám az idő . Mihelyt a nap elvonul nyugati szomszédaink irányába, ismét lehűl a levegő, a tél még nem búcsúzott el teljesen tőlünk. Csend honolt a tájon.  A madarak sem énekeltek már, békésen  visszavonultak fészkeikbe, ahol most valószínűleg a nap fáradalmait kipihenve bújnak meg a rájuk éjjelente veselkedő ragadozó állatok sokasága elől.

A nagyteremben, ahol reggelente és a déli műszakváltás idején nagy hangzavarban nyüzsögnek az ápolók, most senki sem volt. Szinte ijesztő volt a csend. Úgy éreztem magam, mint egy betörő, akit bármelyik pillanatban nyakon csíphetnek, amikor  odamentem a bejárati ajtó mellett álló vasszekrényhez, ahol az éppen pihenő jármüvek kulcsai voltak elhelyezve szépen sorban, az auto nevével ellátva a kis akasztókon. Mindig van 2-3 autó, ami szabad, most viszont különös képpen csak  egyetlen kulcs volt fölakasztva. Levettem a szegről, zsebre dugtam a kocsi forgalmi papírjaival együtt, s elindultam a kijárat felé. Mire leértem a garázsba és  beszálltam a fekete színü kis Mini-be, már háromnegyed nyolcat mutatott az óra.

Utolsó pillanatban indultam el, de még volt csekély esélyem rá, hogy pontosan megérkezzek a fitnessre. 

Alig értem ki a körgyűrűre, másodpercek leforgása alatt elsötétült fölöttem az ég. Kettőt villámlott, s olyan erősen kezdett zuhogni az eső, mintha dézsából öntötték volna. Alig láttam vezetni, szinte lépésben haladtam előre. Az Olympiapark közelében voltam, amikor a visszapillantó tükrömben hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a hátam mögött egy szirénázó autó közeledik. Minél gyorsabban utat akartam neki adni,  így letértem a jobb szélső sávba,  ezzel kishíján nekimenve az ott haladó járműnek. Szerencsére az autó lefékezett, s így nem történt semmi baj. Balra fordítva a fejem vettem észre, hogy az autó eltűnt. Nem láttam szirénázva elmenni mellettem, de a hátam mögött sem volt már sem az egyik sávban, sem a másikban, se szirénázva, se a nélkül. Hirtelen az eső is lecsendesedett, az égbolt ismét kivilágosodott. Remegett a kezem s hirtelen izgalmamban le is izzadtam. Így érkeztem meg a sportra, ahol Erika váltig állította, hogy ő ült abban az autóban, aminek majdnem nekimentem, s hogy ő semmiféle szirénázó autót nem látott. Ennek ellenében én olyan lassan mentem az autóval, mint egy reumás csiga.

Mire a sportnak vége lett, lassan én is megnyugodtam. Kifejezettem jót tett a szokottnál erősebb tréning. Bár még mindig nehéz volt a fejem a napi munkától, lassan örültem az este hátralévő részének. Igaza van Barbarának, az embernek ki kell mozdulnia otthonról, hogy ki tudjon egy kicsit kapcsolódni, el tudja felejteni, ha csak percekre is, a mindennapokat meghatározó, állandóan ismétlődő monoton dolgokat, amikkel reggeltől estig körül van véve.