Ugrás a tartalomra

Jelige: bázis-remény – Megteremtve

            [     ] a fürdőkádban feküdt, arca zavaros masszának tűnt a mélységben; a mozdulatlan víztükör fölött tömör, parancsoló pára lebegett, a lassan hömpölygő gőz alakot adott az őt körülvevő fizikai térnek, megfogalmazta a még nem, és eltakarta a már létezőt, új és új kísérleteket téve arra, hogy a piszkosfehér kád sima felülete fölött hínárként lebegő, fekvő alakot kiemelje csendes magányából, s ahogy a köd egy pillanatra tojásdad keretbe foglalta a rezzenéstelen arcot, az, mintegy vezényszóra emelkedett ki a mélységből, világosan elválasztva a folyékonyt a szilárdtól, a létet a nemléttől; majd, homályos sötétség lévén, a célt kutató test a párán át megkereste a villanykapcsolót, és ott, a kádban tollfosztott gólyaként nyújtózkodva felkapcsolta a lámpát.

– Kirúgtak – gondolta szórakozottan – régebbi elgondolásaim, terveim egyik szó szerinti pillanatban apró, nem szó szerinti hullócsillagokká bomlottak szét, egy magyarázat, egy figyelmeztetés nélkül.

Kinyújtotta nedves tagjait, ízületei tompán juttatták a világ tudtára évezredes mozdulatlanságukat, és eltökélten szolgálták a szintén eltökélt gondolatokat felépítő gazdájuk mozdulatait.

Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább!

6 perc múlva rosszkedvűen, de egyenes háttal – mint a büszkeségükben megsértett emberek általában – lépdelt a Széna tér 15. felé. Hatalmas épület volt, külön világnak tetszett, és amikor megépült, modern hetykesége miatt megannyi bamba tekintetett vonzott magára, aztán az emberek elunták, és manapság gyerekek, és külföldiek nézték tátott szájjal a különös építészeti-alkalmatosságot. Mivel a brutalista monstrum 1,675 métert forgott óránként az aljára szerelt csapágy, és a bonyolult módszerrel elhelyezett nagy tálcára hasonlító alap segítségével, így a belépés minden óra 27. percétől a 47,6. percéig volt lehetséges, ebben a 20,6 percben ugyanis az ajtó egy vonalban volt a kapubejáróval. Az egyéb, bejutás hiányában létrejövő várakozási időben Dante, a csendes portás szórakoztatta a sorban állókat, igaz, ez a legtöbb várakozónak inkább irritáló háttérzaj, mintsem szórakozás számba ment, de el lehet-e ítélni a szépség utálatára törtető harsány posztmodernséget, ha ez ilyen nyilvánvaló formában ül tort a halott költő utolsó könnyein?

Egykedvű eperhármunk belépett a forgó világba, szemével megkereste a legfelső, 21. emeletet, és gyalog elindult a végtelen lépcsőkön, cipője koppanása hangtalanul visszhangzott a kihalt lépcsőházban. Tudta, hogy a -5. emeleten éppen Zénon tart előadást, és bár érdekelte, és úgy gondolta, hogy saját kiválóságával hatással lehet az öreg görög gondolkodására, nem látogatta meg régi ismerősét. A 4. emeltre nyíló márványajtó ablakán is épphogy benézett, hogy lássa, Szophoklész miként tart beszédet a megfelelő méregpohár kiválasztásáról, és kicsit kuncogott is magában, hiszen az ő ötlete volt, hogy ezt a beszédtémát válassza. A 17. és 19. emeleteken határozottan érezte, hogy itt nincs több dolga, Schoppenhauer és Nietzsche pontosan értette azt, amit neki, [     ] –nek el kell végeznie. Kedvelte ezt a két, okos, precíz alakot, akik olyan ügyességgel és fondorlatossággal adták elő az Ő gondolatait, hogy a közönség valóban elhitte, hogy nem is Róla van szó, hogy ezek az érzetek, nézetek mind-mind kettejük érdeme, és nem, nem imádkoztak hozzá, a különös istenséghez új ötletekért és szavakért.

Csatt.

Egy rohadt alma repült be az egyik emeleti ablakon. Pár férfi a közönségből azonnal odaszaladt az ablakhoz, hogy lássák, ki dobta az undok gyümölcsöt, de csak a szokásos sétáló tömeget látták, akik egy arcként bámultak felfelé, és lépdeltek tovább az utcán. Olyanok voltak, akár a csatornában csordogáló lassú, keserű anyag, aminek csak egészében nézve volt pillanatnyi értelme és relevanciája, de elemeire lebontva nem maradt más, csak a tehetetlen láthatatlanság és értelmetlenség, az apróság örök átka, ami észrevétlenül okádta a világ ablakára rohadt mementóinak gőzölgő igazságát. Él az embertest, és nem él az ember. És megdöglöttek a tiszai hajók a magyar ugar kiszáradt körútjain, hajnalban érte őket a vég, mert a 21. emeletről úgy döntöttek, hogy lesüllyednek a 21. emelet alá. Pedig tudjuk, hogy ezt nem szabad, mert megsúgta nekünk egy ősz fuvallat, tejszínhab nélküli eperrel a kezében. Meg is lett az eredménye ilyen mértékű negligálásnak.

Hihetetlen, de mindez 1 másodperc alatt futott át [     ] gondolati síkján. Annyit is ér.

Kit érdekel most ez.

Mikor megfeszül a függöny.

Végre felért a 21. emeletre, belépett a főnök irodájába, ahol a főnök már tudta, hogy már nem főnök, mert már más a főnök, egy olyan, akit elfogad az istenadta nép főnöknek, az Eduárdok Eduárdja, az egyetlen és igaz  főnök, akit hang nélkül kiáltottak ki egy titkos választáson, de mindenki szíve álarcán hordta voksának kaján-bélyegét, és szólt a hozsanna, és meghalt Anna három nap után az északi szélben, abortusz-szagban, egy Lengyelország felé tartó, olcsó vonatszerelvényen vesztette életét, és Csengey meg menjen a (iskolai cenzúra)-ba, írhatott volna többet is, de nyilván mostanra az is mindegy, hogy kik álltak készen megmutatni a létező utolsó szikrájának árnyékát a kihalt bolygó magányos peremén, mert jött a farmer meg az ingyen Wi-fi, és hozsanna és hozsanna, és a tömeg oldódik a névtelenség halmaza mögött, kínosan ügyelve fésüli rá azt a pár szál haját a felülről nyilvánvalóan csillogó, kopasz fejére, és büszkén hirdeti, hogy csak a haj az egyenes út, de felülről látják azok, akik, hogy mi az igazság, de nem az van, ami van, hanem az van, amit mondanak, hogy van, ráadásul nem azok mondják, akik tudják, hogy mi van, hanem azok, akik vágyják ami nincs, és hiszik, ami nincs, és teszik, ami nincs, és nincsen, ami van, és Ő ott ül, kényesen dorombolva főnöke székében, nézi az embert és nézi a mozgást, ahogy hernyó teste adja a mozgás illúzióját, de csak a mozdulatlansághoz képest mozog, a fizikai teret tekintve mozdulatlan, nézi és nevet, hogy igen, itt vannak ezek, és éltetik Őt, és hiszik Őt, és imádják Őt, itt, a 21. emeleten.

Ő pedig megfogja a névtáblát, a korhadt-halott góferből készült, nem fémből, és elődje hagyta itt, olyan, mintha pont neki hagyta volna az asztalon, hogy felvegye álarcként, bár ha valaki felnéz, látni fogja, hogy ki van a névtábla mögött, ez mégse fontos, hiszen ide senki nem jöhet fel, neki csak a névtábla kell, a gyönyörű arany csillogású névtábla, amit bámul, kéjesen bámul, és az aranyló betűkről remegő szájjal olvassa a fekete nevet,

ami;

immár;

Örökre.

Az.

Övé:

[A MINDEN].

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.