7. A bükkaljiak

néztek a sötétségbe a Kékkőkút Hotel északi teraszáról, az egyetlenről az emeleten, és szívták a Pall Mallokat. A kezükben egy-egy üres feles pohár, félig ivott sörök a járólapon.

– Nem látok én semmit se – jelezte Jóska, hogy szerinte igen sötét volt. Észak felé, a Cseres utca mentén csak három vacak utcai lámpa pislogott, hát azoknak a fénye épp csak az aszfaltig ért, nemhogy bevilágított volna az erdőbe.

– Mi a francos csinn-bumm! cirkusz lehetett az, úgy dübörgött, hogy majd’ elfelejtettük meginni a stampót? – sziszegte Benő, a kőművessegéd. Érződött rajta, hogy a szóban forgó ital használt a kifejezőképességének. – Jesszus, ha ez valami ufós hétszentség, akkor mi cseszhetjük! Bélu, mondj valamit!

Bélu helyett azonban Jóska kezdett rá.

– Megmondom én, gyerekek, azon nem múljék! Nem ma kezdtem ezt az egészet, láttam sokféle cifrát. Volt, hogy elszabadult egy bika, aztán kirohant az egri útra, a kocsik meg csak úgy faroltak ki előle, hát az bizony szaratós volt, míg elkaptuk. Egyrészt utol kellett érni, na, mondjuk a Ladával sikerült, de ott nem volt vége, sőt! Ki kellett terelni a mezőre, de nem volt ám mező sehol, csak szőlős. Rendben, mondom a komámnak, lökjed oldalba, guruljon be valamelyik gazda kertjébe, ott meg lehet fogni, a tőkesorok között. Löktük is mi rendesen, a kocsi majdnem leszaltózott az útról, míg végül a bika jobbnak látta, ha azt cselekszi, amit mink mondtunk! Várjál, ne szólj bele, mindjárt a lényeget kezdem mondani! Szóval lekanyarodtunk a szőlősre a földes úton, ott találtuk a bikát, de bizony ám, a hordók között szorulva. Mert a nagy lendülete rásodorta a feltornyozott boroshordókra, azok meg rádőltek, szépen sorban, letaglózták a böhöm marhát. Na, hát akkor már egyszerű volt leszíjazni, és felhúzni a platóra. Úgyhogy egy ilyen ufó vagy mi már nehogy kifogjon rajtunk, fiúk! Hát nem? Pfű!

– Nézzük meg! – szólalt meg kisvártatva Bélu. – Egyrészt látatlanban ki mondja rá, hogy zöld? Sötétben, éjszaka. Hogy ufó. Ha bebizonyosodik róla, akkor persze az. Ha odamegyünk, és csészealj alakú, vagy olyan, hogy az ép ésszel sehogy nem repülhet, és mégis repül. Nem? Akkor igen! Már csak az a kérdés, hogy még most éjjel nézzük meg, lámpákkal, vagy az egésszel várjunk hajnalig, hogy lássunk is valamit. Mi legyen? Szerintem, már ha a véleményemet kérditek, akkor menjünk ki most egyfajta terepszemlére. Kicsit körbejárkálunk, de nem túl durván, nem kell nekirontani. Ha ufó, az lesz reggel is. Ha mondjuk hullócsillag, hát az is megvár. Nem beszélve, hogy a csillag forró, még jó, hogy hideg van, hamarabb kihűl. Tehát akkor?

– Én is mehetnék? – kérdezte Erzsók, a mindenes bejárónő. Mindenes volt, mert napközben takarított, este felszolgált, néha a portán ügyelt, sőt levest is főzött, csinált bármit, ami kellett. Bejárónő meg azért, mert ritkán aludt a hotelben, Egerből buszozott ki mindennap. Csak ha sok tennivaló akadt, akkor maradt éjszakára, meg ha kellett a pénz, és éjszaka portáskodott. Olyankor koccintgattak Béluval, meg néha volt egy kis entyem-pentyem, de semmi komoly. Kis cég volt a Kékkőkút Hotel, sok mindennel kellett törődni, hogy rendben menjenek a dolgok. Valakinek el kellett látnia a mindennapi teendőket. Erzsók dolgos asszony, kevés pénzzel beérte. Igaz, időnként nem bírta a strapát, akkor Bélu Bükkaljból hívott segítséget, két lányt, de azok még csak a nyomába sem érhettek a nőnek! Nem beszélve, hogy a pénzt rögtön a meló után elkérték, és szépek sem voltak, Erzsókhoz viszonyítva mármint.

– Erzsókom, hát végül is – mondta Bélu, mert volt szíve. – Ne strázsálj a hotelben egymagad, főleg, ha nem jön vissza az áram, meg amúgy is, tényleg, mert ha ezek ufók, akkor bármi lehet. Veszély mondjuk. Jobb, ha együtt maradunk, vagyis hogy együtt maradsz a férfiakkal. Érted?

– Hú, köszönöm, Bélu! Mindig is tudtam... Öltözöm! – azzal berohant a vaksötét hotelbe, hallani lehetett, ahogy a lépcsőn kapkodja a lábát. Csak el ne taknyoljon, gondolta Bélu, és nagyot szívott a cigibe. És hozzon elemlámpát, ezt is csak magának pusmogta.

 

A Kékkőkút Hotelbe nem sokkal azután jött vissza az áram, hogy elindultak. Jóska nézett vissza, épp a bejárati lámpa gyulladt meg, a recepción és az étteremben is világos lett.

– Azt nézzed! – kiáltott a többieknek.

– Még jó, nem melegszik meg a sör – örvendezett Benő, és kettőt kortyolt az üvegből, amit magával hozott.

– Nem fordulunk vissza. Az áram megvár – jelentette ki Bélu, ahogy elhaladtak az első utcai lámpa alatt. Persze nem is akartak.

A hotel a csónakázó mellett állt, két út metszéspontjánál. A Bükkaljt összekötő kisebbik a víz északi oldalán futott, és a Cseresbe torkollt. Egerből jövet Bükkalj határában volt a másik lejárat, ami a két tó fölötti déli domboldalon ívelve vezetett Kékkőkútra, és a hotel mellett csatlakozott a Csereshez. Ez az utca körbe felkúszott a régi nyaralókig a nevezetes U-kanyarral, ahonnan a turistaösvények indultak.

– Elmegyünk a sarokig, ott többet látunk. Ahogy kisilabizáltam, a falutól északra landolt az… izé, szóval könnyen meglehet, az ösvényen kell felfelé mennünk. – Bélu volt a hoteltulaj, természetes, hogy a kis csapat kérdés nélkül elfogadta az utasításait. Erzsók már attól kifejezetten boldog volt, hogy csatlakozhatott. Fázott a lába, de ennyit mindenképp megért ez a bizsergetően induló kalandséta Béluval. Próbált rámosolyogni, elkapni a tekintetét, hogy jelezze, mennyire hálás, talán egy kicsivel több is, de ebben a sötétben felesleges volt a próbálkozás.

Az elemlámpák erősek voltak, mégse világítottak be nagy területet. A fénypászmák holtterében maradva bárki vagy bármi elbújhatott.

A harmadik utcai lámpa fénykörében, a nagy kanyar előtt egy kidőlt bükkfa torlaszolta széltében az utat. – Ezt mondom én! – ámuldozott Józsi, miközben szinte lopakodva közelített a lombhoz. – Bazi erők szakították ki a földből. Micsoda nap, micsoda nap! Földönkívüli energiák! Baszki!

– Csak óvatosan, óvatosan! – recsegte Bélu. – Az isten tudja, mi dönthette ki, pláne, hogy fogalmunk sincs, hol lehet most!

– Pláne, mi az! – kontrázott Benedek.

– És hogy veszélyes-e! – folytatta Bélu. – Körülnézek, de nyugodtan, lassan. Ahogy, tudjátok, a dolgok mennek az égen.

– Eigen – gurgulázta Benő két sörkorty között.

– Igen – motyogta Jóska.

– Oké – bólintott Erzsók.

Bélu előre ment, világított balra, világított jobbra, káromkodott, visszament, és azt mondta:

– Lehetetlen megkerülni. Teljesen rádőlt a kerítésekre. Balra meg belecsúszunk a patakba, amilyen sár van. Vissza kell menni a hotelig, át a hídon és a patak másik partján bejönni.

Kelletlenül visszafordultak.

Ekkor bődületeset villámlott az erdő, vagyis benne valami, egy-két pillanatra kék reflektorfénybe merült minden – a kis házak, messzebb a hotel is. Megszólalt néhány sziréna, villódzni kezdtek az utcalámpák. A kutyák nem ugattak. Félelmetes volt. Félelmetes.

– Ez az ufó! El fognak kapni minket! A zöld fószerek! Mint abban a filmben. Jó lesz behúzni a hotelbe vagy nem tudom, de ne maradjunk az utcán, mer’ abból nem fog kisülni semmi jó! Basszus! – Jóska megszaporázta a lépteit, a hotel kocsmájába képzelte magát, egy birspálinkakorttyal a szájában.

Erzsóknak sem tetszett úgy ez a kaland, ahogy eleinte. Tényleg fázott a lába, a füle is, a cipő rémesen szorította a bokáját.

– Nem tudom, Bélu, lehet, hogy meg kéne várni... – nem fejezhette be, mert Bélu kiáltott fel halálra váltan:

– Futás, valami jön!

Fogalmuk sem volt, mi tarthatott feléjük, de zörgést hallottak, gallyak roppanását. – Jesszusom! Azt a k... – Benő megelőzte Jóskát, Erzsók lemaradt, Bélu egy pillanatig hezitált, de aztán bevárta, karon ragadta, és futottak a hotel felé.

A hangok megsokasodtak: újabb gallyak ropogtak, ágak törtek, egy elfojtott hörgés vagy kettő. Valami belegázolt a patakba, onnan az aszfaltra. A nyomukban volt! Rohanás!

– Nyitva van, ne rugdosd! A kilincs! – Bélu ordított, Jóska feltépte az oldalajtót, és bezúdultak a konyhába. – Zárd be, zárd be!

Erzsók bezárta. Benn voltak és lihegtek és izzadtak.

– Mi volt az? Jesszus, bazmeg! – köpte a szavakat Jóska, feltépte a kredencajtót, piát akart azonnal.

– Az ablakhoz! Gyorsan! – Bélu kinézett az utcára. A gyenge utcai fényben semmit sem lehetett látni. Senki és semmi nem volt a Cseresen. Nem rohant feléjük szörny, sem sötétzöld lény. Most épp.

– Igyunk! – Erzsók közben elszaladt az étterem bárpultjáig, egy liter házi birssel tért vissza. Üvegből ittak, krákogtak hozzá, közben lestek ki az ablakon, a függönyt húzkodták.

Kékkőkút úgy nézett ki, mint bármelyik este, üres volt és unalmasan sötét.

 

8. Andris

ijedt volt, és ugyanannyira mérges. Ültek a székeken a konyhaasztal körül szótlanul. Cigit füstöltek, Viru meleg tejjel teli bögrét szorongatott.

– Virukám, késő van, ideje feküdni.

– De anyuka, nem küldhetsz el! És többet láttam, mint te. Maradni akarok! – Viru erősebben fogta a bögrét, a tejet kilögybölte, ráloccsant a kezére. Nem tágított. A tej folyt tovább az asztalon. Márti konyharuháért nyújtózott.

– Megnézem! – szólalt meg Andris, de maradt úgy, bámult maga elé, a kiszedett csülökre.

– Nem nézel te meg semmit! – tiltakozott zsigerből Márti, közben itatta fel a tejtócsát. Kihúzta a gyerek kezéből a bögrét és körbetörölgette, majd visszatette, a rongyot meg a mosogatóba. – Hagyjuk a hozzáértőkre.

– Mert hát mivel állunk szemben, ugye? – folytatta Andris mélázva. – Volt a fény, a zaj. Nem indult a kocsi. Valami teljesen ráesett a Bükkre. Itthon kitört a konyhaablak, leverődött a biztosíték. Mi ez, Márti? Szerinted mi? Az oroszok? Megint?

– Nem azok. Akkor már lődöznének, mint az istennyila, de csend van. A szomszéd kutya se ugat, az mindent megugat, egy oroszt pláne. Jesszus, ez a csend. Egyél egy kis csülköt!

– Idegesít, igen! A kutyafáját! Megvan! A hotel! Béluék többet láthattak. Márti, menjünk át! Vagyis én átmegyek, ti meg maradtok, bezárkóztok, telefonon tartjuk a kapcsolatot. Fejezzétek be a vacsorát! – azzal Andris felállt, elnyomta a cigit, beleharapott a leszelt csülökbe, és indult a konyhából kifelé. – Márti, ezek nem oroszok, igazad van! Nem tudom, kik ezek, de nem a ruszkik! Kéne valami kés.

– Várj, apu, én is veled akarok menni! Nyilván, hogy ellenséges földönkívüliek. Mindenkit leigáznak. Ez már a negyedik vagy ötödik bolygó, amit elfoglalnak. Éjszaka landolnak, és nem kopognak, csak bejönnek. Az arcuk helyén egy világító folt van, a kezeik… Szemeik nincsenek, helyette fekete gümők...

– Viru, hagyd ezt! Még hogy földönkívüliek! – Mártinak belezúgott a feje, hogy esetleg szörnyek zuhantak le mellettük. Legszívesebben Andrist is otthon tartotta volna, de akkor eszébe jutott egy film, amelyben a szörnyek ellen a szereplők egy pincébe gyűltek, és ott maradtak. Bátrabbak voltak. Együtt… – Andris, megyünk mi is! Nem hagysz itt minket. Együtt erősebbek vagyunk és legyőzzük a… Mind átmegyünk Béluhoz.

– Azta! – lelkendezett Viru, otthagyta a tejet, a tányért, és a kabátért szaladt. – Pulóvert is! – intette Márti, miközben sietve nagy műanyag edénybe pakolta a csülköt, a sült krumplit, és rakott pár szelet kenyeret is a szatyorba. – Ja, meg uborkát!

Andris óvatosan kinyitotta az ajtót, kinézett.

– Mit látsz? – kérdezte a nő bentről.

– Sssss! – grimaszolt Andris, miközben az ajtóhoz furakodó Virut húzta vissza. – Te ne nyomakodj! Ki tudja, mi van kinn! Én megyek először. Majd szólok – hadarta, aztán úgy, ahogy volt, egy ingben kilépett a tornácra, és négy hatalmas lépéssel a kocsinál termett.

– Apu, a kulcs! – Viru szaladt utána a slusszkulccsal, közben veszettül járt a szeme, hátha észrevesz valami gyanúsat a fáknál, az udvaron. Semmit nem látott, nem égtek az utcai lámpák a Cseresen.

Andris kinyitotta az ajtót, és bepréselte magát a Taunusba. A kocsi feleslegesen nagy gázfröccsel beindult. – Kussolj! – lehetett hallani bentről, ahogy Andris a zöld Fordot szidja.

– Viru, szállj be hátra! Várj, anyád hozza a kabátomat? Szaladj! Meg az elemlámpát a komódból! Van benne elem?

– Van! – kiáltott vissza a félúton.

– Pssszt! – sziszegte a férfi az orra alatt, áthajolt a kesztyűtartóhoz, és beletúrt a papírokba, hátha van valami szerszám, amit fegyvernek használhatna. Kés kéne.

Viru villámgyorsan előhúzta az elemlámpát, fel- és lekapcsolta, jó volt az elem. – Anyuka! Indulunk! – kiáltott, a nő épp akkor fordult ki a konyhából, a kezében nagy szatyornyi kajával. – Apu már a kocsiban! – felkapta Andris kabátját, és szaladt vele kifelé.

Márti felhúzkodta a csizmáját, közben azon tanakodott, mit kéne még magukkal vinniük. – Kabát, kesztyű, sál, kaja. Cigi! – mormolta félhangosan. – Szalonna? Az nem. Mirinda? Nincs itthon.

– Márti, mit szarakodsz már? – Andris az ajtóban állt, és a szokásosnál jóval ingerültebb volt.

– Jól van, na! Ki tudja, meddig maradunk.

– Csak a hotelig megyünk. Ott az étterem is. Rántott hússal. Gyalog tíz percre vagyunk.

– Ja, amikor itt ez a rengeteg kaja?! És ha a szörnyek vagy mik eltorlaszolják az utat? – a kérdést persze nem gondolta át, hogy csúszhatott ki a száján, szinte azonnal megbánta. Szörnyek! De Andris közönyösen reagált.

– Szörnyek vagy ruszkik, egyre megy. Nem fognak kicseszni velünk! Na, indulás!

Leszaladtak a lépcsőn, nem túl csendesen, becsapták a Taunus ajtajait, Andris gázt adott, kifaroltak, és jó tempóban a hotel felé vették az irányt, véletlenül sem az U-kanyar felől.

 

9. Gergő

elhúzta a szúnyoghálót, és kiült a zöld-narancs sátor elé cigit tekerni. Zsolt néhány méterrel arrébb állt, az erdőt figyelte, nyakában egy Nikonnal. Besötétedett. A kamerának így nem sok értelme volt, pláne állvány nélkül. Nem mozdult mégse. Talán homályos képeket akart, vagy egyszerűen ott felejtődött a nyakában a gép. Gergő nekikezdett a ciginek, és egyértelműen felfelé bámult.

Közel voltak a faluhoz, időnként autókat hallottak vagy kutyát. Valahol zene szólt, a lüktetését egész tisztán hallották.

Az egyik nyergen, nagyjából tíz méter átmérőjű, gombáktól hemzsegő teraszon vertek tábort. Három oldalról meredek letörések. A csúcs felé egy lankán vezetett át az ösvény.

Évek óta járták ketten az erdőket. A túrákat úgy tervezték, hogy a legkevesebb emberrel találkozzanak, kerülték a turistaösvényeket, a látogatottabb tetőket és tisztásokat, a panorámájukkal vonzó helyeket. Annyi vizet és élelmet pakoltak, hogy ne kelljen utánpótlással vesződni. Vadcsapásokon haladtak, és a gerincen kerestek táborhelyet, az erdei utak felett, hogy a járőröző erdészek se szúrják ki őket.

Zsolt behajolt a fejlámpáért. Nem kellett keresgélnie, a fontosabb dolgokat a túrazsák felső zsebében tárolta, amit a bejárat felé fordított. Felkapcsolta a lámpát, a kamerát berakta a tokjába, és kihátrált a sátorból. Behúzta a belső ponyva cipzárát, és felegyenesedett.

A Hold teljes erejével világított, messzire elláttak az erdőben, felhő alig. Álltak szótlanul, hol a fákat, hol az eget kémlelve. Gergő lépett kettőt, Zsolt egyet. Gergő elszívta a cigit és megszólalt:

– Hullócsillag.

– Kemény.

Nézték, amint közeledett, és egyre több eget foglalt el.

– Felénk tart.

– El fog égni.

Erősödő zúgás hallatszott, miközben a csillag fénye túlragyogta a Holdét. Sárga és vörös volt és folyamatosan változó, ahogy a légkör és a sebesség együtt hevítették.

– Mégsem ég el – mondta Zsolt. Gergő a sapkájára húzta a kapucnit.

– Közel lesz.

– Kérdés, mekkora marad.

– Nagy.

Zsolt egy lépést hátrált, Gergő maradt. Zsoltnak eszébe jutott a fényképező, francba, hogy most tette el, és a sátrához ugrott. Mire sikerült kinyitni a cipzárt, kirángatni a gépet és bekapcsolni, a meteor már legalább háromszor nagyobb volt, mint a Hold. Egyértelműen feléjük tartott.

– Fotózom! – jelentette ki Zsolt, és folyamatosan nyomva tartotta a gombot, a Nikon nem győzött felvételeket készíteni. – Basszus, manuálon van! – A fénylő tűzgömb bőven elég fényt szolgáltatott az autofókuszhoz, persze a háromezres ISO baromi sok volt, így menet közben feltekerte 1/200-ra, aztán tovább a záridőt, izgatottságában kapkodott. Az éles képek nem most fognak készülni, bosszankodott, talán mégis sikerül.

– Most! – Gergő egy fa mögé lépett, Zsolt nyomta a gombot, de közben kinézett a kamera mögül és szájtátva nézte, ahogy a kisebb repülő méretű, izzó valami az előttük elterülő völgy oldalába puffan.

– Nem értek a fényképezőkhöz! – lihegte Zsolt, és hátrahőkölt, amikor a becsapódás lökéshulláma elérte. A vörös fény szinte azonnal megszűnt, újra csak a Hold világított, a szemük lassan szokott vissza. Az erdőben másodpercekkel később is gallyak suhogtak, ágak reccsentek. Fák dőltek.

– Bükkaljra esett?

– Közelebb. Alánk.

– Pont?

– Alattunk lesz.

– Megnézzük?

Gergő elnyomta a cigit és szorosra fűzte a bakancsot.

– Nem hoztam fejlámpát.

– A Hold és az enyém elég lesz. – Zsolt levette a pehelydzsekit és bedobta a sátorba. Meg fognak izzadni, az biztos.