Búcsú

Soha egyetlen év leforgása alatt ennyi jó barátot nem vesztettem. Kányádit most nem is említem, csak azokat, akikkel életem folyamán rövidebb-hosszabb ideig meghatározó személyes kapcsolatban voltam.

Mi az, hogy meghatározó? Könnyű erre válaszolni: aki nélkül nem pont ilyen lennék, nem pontosan az lennék, mint aki vagyok.

Bréda Feri.

Egyed Péter.

Zudor János.

Nemzedékem három titánja.

*

Zudor Jancsi halálának hírére papírra vetettem két sort:

Kórházban feküdtünk sárgalázban,
Nagyváradon a Sárga Házban

– de azóta sem tudtam folytatni.

*

Mindhárman fiatalabbak voltak nálam. És most két idősebb barátomtól is búcsúznom kell. Lőwy Dóditól, kilencven fölött, de még évekkel száz alatt (biztosra vettem, hogy meg fogja érni azt az időt, amikor három számjegyre lesz szüksége ahhoz, hogy leírhassa évei számát).

Tegnapelőttől Kósa Ferenccel is szegényebbek vagyunk.

Hát nemcsak a fiatalok halnak meg, hanem most már az öregebbek is? – töpreng az ember keserű hangulatában.

*

Lőwy Károly, akit sokan csak írói nevén, Dániel Károlyként ismertek, gyerekorvos volt Kolozsváron, az én egészségemre is vigyázott, a gyerekeimére is, gyakorlatilag „a fél város” az ő páciense volt fél évszázadon át. (A másik felének nagy része pedig a Lustig orvos-házaspáré.) Műveltség és bölcsesség, ki nem alvó szeretet, derűs, vigasztaló humor, sosem gyengülő éberség és érzékenység – talán ezek együttese határozta meg a lényét.

Egy állatregényemben róla mintáztam Svarcnak, a bölcsességét szelíd mesterként másokkal megosztó feketebagolynak az alakját.

*

Kósa Ferihez már felnőttként kerültem közel. Ezt megkönnyítette, hogy sok közös barátunk volt, meg az is, hogy amikor a legnehezebb időket éltem Kolozsvárott, a nyolcvanas évek első felében, többnyire az ő budai japán házában konspiráltak azok, akik leginkább viselték szívükön az erdélyiek sorsát. Művészek, diplomaták, jövendő rendszerváltó aktivisták adták egymás kezébe a kilincset a Verecke úton, egyre sötétebb foltokat vetve a nagyreményű filmes amúgyis problémás káderlapjára. Aztán én is eljutottam ebbe a csak legendákból ismert villába.

Ezek már a nagy sodrás évei voltak. Utána meg jött az új valóság.

Mindig a periférián maradt, pedig ilyen politikusokra – főleg kultúrpolitikusokra, nemzetpolitikusokra – óriási szükség.

Óriási szükség.

Hogyan fejezzem be a mondatot, milyen állítmánnyal? Volt? Lett volna? Volna? Lenne?

Tiszta, gyermeki lélekként marad meg az emléke bennem.

Nemcsak remek filmrendező volt, hanem zseniális fotós is. Szeretnék összeállítani egy albumot húsz-harminc fényképéből.

*

Karácsony előtt, 2018-ban, végszó.

Amikor meghalt Vörösmarty, egy ma már kevéssé ismert folyóiratban ezt írta valaki: nagy hiány lehet odafent tehetségekben, ha felvitték oda tőlünk a költőt.

A fotókat Kósa Ferenc készítette.