Erdélyi szépírók Jókai köpönyege alatt
Erdélyi szépírók Jókai köpönyege alatt
A Magyar Széppróza Napját, Jókai Mór születésnapját ünnepelték a magyar nyelvterület fontosabb kulturális központjaiban. Az elmúlt néhány napban kortárs kötetbemutatókról, felolvasásokról, székely humorestről, novellaíró-versenyről szóltak az irodalmi hírek. Erdélyben három városban tartott felolvasást az E-MIL: Kolozsvárott, Sepsiszentgyörgyön és Szatmáron – a kincses város széppróza-estjén jártunk.
A prózafelolvasással egybekötött beszélgetésről nagyon hosszú, gyakran unalmas irodalmi estek rémképe ugrik be a sokat látott újságírónak, aki volt már olyan eseményen is, amelyen a szerző felolvasta a kétszáz lapos regényét, irodalmi perfomansznak szánva.
A Magyar Széppróza Napját Kolozsvárott György Attilával, Király Lászlóval és Molnár Vilmossal ünnepelte az E-MIL – a három név garancia volt arra, hogy ha az író urak netán hosszabb részleteket választanának is legújabb könyveikből, nem fogok unatkozni, s bíztam abban is, hogy Demeter Zsuzsa, aki értő irodalomkritikus és profi moderátor, nagyon jól tudja, hol van a hallgató szövegbefogadási határa.
A megszokottól eltérően, nem a kávézó emeletén zajlott az est, hanem a földszinti, íróportrékkal díszített kisebb termében. Kós Károly, Dsida Jenő, Balla Zsófia, Bodor Ádám társasága kétségtelenül elegánsabb és irodalomra hangoltabb, mint a fenti helyiség szenzuálisnak szánt, kissé klisés fotóival. Bár a kis terem portrésorozatából hiányolok több erdélyi nőnemű költőt és írót, no de ne legyünk maximalisták, örvendjünk inkább az impozáns dizájnnak.
Demeter Zsuzsa elsőként Jókai Mórról kérdezte a három kiváló prózistát. Kíváncsi volt arra is, szerintük ki kellene-e seperni az író munkásságát a magyar irodalomtankönyvekből – erről az elmúlt időszakban pró és kontra vélemények egyaránt megjelentek a magyar sajtóban és szépirodalmi periodikában. A Jókait margóra tevők azzal érvelnek, túlságosan sok avítt szót, bonyolult kifejezést, latinizmust és germanizmust használ, ez a mai gyermeknek már nem elég izgalmas, de Az arany ember egész fejezetet felölelő tájleírása a Kazán-szorosról is komoly érvként szolgál.
„Az író nem egy őrült, aki elrejti a szavak értelmét” – érvelt Molnár Vilmos Jókai szóhasználata és fogalomtára mellett, aki szerint a szövegkörnyezetből ki lehet következtetni az ismeretlen kifejezések jelentését. Gyermekként szeretett idegen csengésű kifejezésekkel találkozni, felfedezni, mit is jelentenek. Az olvasással a szókincsünk gazdagodik, az író regényei kiválóak erre a célra is. Jókai Mór Arany Jánossal vetekedő szókinccsel rendelkezik, akiről tudjuk, csaknem kétszázezer szót használt lírai és epikus műveiben. Az átlagmagyar tízezer szót birtokol, aktív szókincse pedig csak ennek fele.
Jókaival az általános iskola felsőbb osztályaiban találkozott először, és nagyon megkedvelte, igaz, hogy akkoriban inkább a cselekmény, és nem a leíró részek érdekelték, de ahogy idősebb lett, a tájleírásokban föl tudta fedezni a versszerűséget; a Kazán-szorosról szóló részlet olyan, akár a jó prózavers.
Király László úgy látja, a Jókai-regények filmszerűsége ma is magával ragadó. A tankönyvből kivenni nagyképű gesztus, és jó kérdés az is, kit tegyünk akkor helyébe. Az író a nyelv mestere, irodalmunknak meghatározó, karizmatikus figurája, akiről Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című művében elismerően beszél, pedig ő egészen más stílust képviselt, „modernebb” volt.
Király nemzedéke leszűkített, zárt, információszegény világban élt, Jókai nemcsak olvasmányélményt, de kulturális kalandot is jelentett, történelmi, földrajzi, tudományos információkkal lehetett gazdagodni művei által.
Az időrendi sorrend az irodalomtanítás igazi rákfenéje, nem Jókai. Az Ómagyar Mária-siralmat az irodalomtanárok sem értik, a középiskola első osztályát ezzel indítani nagyon meredek. Az ifjabb nemzedéknek nincs ideje beleásni magát hosszabb leírásokba, a mai kulturális dömping agresszív, nem hagy időt az elmélyült olvasásra.
György Attila nem Jókai-rajongó, ő Krúdyt – akivel nagyapja együtt duhajkodott egy budapesti lokálban – jobban kedveli, de sose kérdőjelezné meg a jelentőségét, hisz mesterember volt, a széppróza nagy mestere. Ha a pesti metrók falát Jókai-regényekkel ragasztanák tele, biztos benne, hogy sokkal többen olvasnák.
Demeter Zsuzsa szerint nem ismerjük eléggé Jókai munkásságát, csak azt a néhány klasszikus regényt, amelyet iskolában, egyetemen el kell tőle olvasni, de az életműve ennél sokkal színesebb. Jókaihoz, ahogy Dosztojevszkijhez is, szükséges az olvasottsági alap, máskülönben nem tudjuk élvezni. Az írónak sci-fire hajazó könyvei is vannak, amelyek a fiatalokat is lázba hozhatják, A három márványfej pedig a posztmodern irodalomtudósoknak valódi ínyencség.
Az est további részében Király László – aki magával hozta Az örök hó határa című, kisregény terjedelmű elbeszélését – olvasott föl. Az utolsó história részlete sokáig ott csengett a fülemben – Magyar Széppróza Napja ide vagy oda, örültem volna néhány Király László-versnek is. A meghívott nem tartja magát prózaírói alkatnak, rövidtávfutó-felépítésű, de novellákat, karcolatokat megpróbált írni. Az örök hó határát költőkollégája, Farkas Árpád megírta versben, prózában olyat szeretett volna teremteni, amiről még nem írtak.
Vannak dolgok, amelyek cselekményben jelentkeznek, nem költői képekben, és az elmesélt történet hordoz valamit. A műfajok közötti átjárás is érdekelte, amikor verset ír, kicsit prózát, és fordítva. Az üzenet nélküli művészetben nem hisz.
Molnár Vilmos olyan típusú író, aki nem engedi, hogy dicsérjék. Az ördög megint Csíkban című kötetében így figyelmezteti az olvasót: a szuperlatívusz veszélyes jószág.
Első prózai szövegei aforizmák voltak, az Utunkban jelentek meg, 1981 óta ír rövidebb prózákat. Azt vallja, a túlbeszélés sokat elvesz a jó szövegből, a rövid több, mint a hosszú. Nem szeret csak a valóságra támaszkodni, az az újságíró, a riporter dolga, ezért sose írt le megtörtént sztorikat, történeteit kis fikcióval fűszerezi, amely szerinte nem elrugaszkodás a valóságtól, hanem annak szublimátuma.
Az esten kézbe vehettük A csodák ideje (Előretolt Helyőrség Íróakadémia) és A legfelsőbb stáció (Bookart) című új könyveit, de felolvasásra olyan kéziratot hozott magával, amely sehol sem jelent még meg: a nyolc részből álló Kőrösi Csoma Sándor cselekedetei című, mese és rövidpróza határán mozgó ciklus néhány részletén hasunkat fogva nevettünk.
Molnár Vilmos szerint a széppróza a mese köpönyegéből bújt elő, és összemosódik a mitológiával, az ő meséit gyermekek és felnőttek egyaránt olvashatják. Az olvasás és az írás olyan, mintha a hagyma rétegeit hámoznánk – óvatosan kell leszedni a vékony hártyákat, hogy ne csípje a szemünk.
György Attila legutóbbi, Bestiarum Siculorum című kötete 2013-ban jelent meg. Emlékeznek még a székely imaginárius állatfajokra? Korábbi interjúnkból kiderül, kik is ők.
Azt is tudjuk róla, a macskákat nagyra tartja, s egyik könyve bizony eme nemes és királyi négylábúhoz kötődik. Új regénye Lucius Caius Tarquinius Porsenna – Emlékiratok címmel jelent meg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában. A kötetről nem sokat árult el az esten, meglehetősen szűkszavú volt, de mi olvasók azért sejtjük, hogy az alakmás-fejedelem a kétezer-ötszáz éves etruszk kultúrába vezet be bennünket. Ahhoz, hogy igazán élvezni tudjuk, az író korábbi Harminchárom és Harcosok könyve című műveit is ajánlott elolvasni, sejthető, hogy kötődik a téma ezekhez.
Az új kötetről így vall a szerző a könyv fülszövegében:
„Több mint két ezredév távlatából meglehet, néha nevettető és humoros lesz, amit írok. A szándékom nem ez, de ellenemre sincs, hiszen a humor, amelynek nevét (is) ellopták a latinok, nem mást jelent, mint az istenek éltető nedvét az emberekben.
Sorolhatnám a címeimet, neveimet (így is túl sok van belőlük) – de ez már aligha érdekelne bárkit. Még az én koromban sem érdekelt, pedig akkor tényleg nagy voltam és szent. Persze, ezt mi sosem vettük komolyan.
Mi, etruszkok. Rasennák, türrhének (a türrhének nem mi voltunk, de ők mi lettek – hosszú és bonyolult), etruszkánok.
Senki sem tudja, kik voltunk. Mindenki hallott rólunk, de senki nem ismer. Ezért írom e sorokat, noha nyilván az sem tudható, ki volt a lejegyzőjük. Nem is fontos.”
Az erdélyi Magyar Széppróza Napján Sepsiszentgyörgyön Bogdán László, Serestély Zalán és Vida Gábor lépett föl, Szatmáron pedig Fischer Botond, Király Farkas és Márton Evelin.
Szerb Antal azt vallja: a vers az emberi szellem netovábbja. A cikk írója hozzáteszi, a próza pedig a vers köpönyegéből kibújt szövegkoncert, mindkettőre érdemes figyelni, nem csak a hivatalos ünnepnapokon, február 18-án és április 11-én.
Varga Melinda
